Családtörténet

Emlékművek, emlékhelyek, emlékkeresztek

Helytörténeti Füzetek

Jeles elődeink

Lövéte és környéke

A Homoród mente

„Van Székelyhonban, Udvarhelyszéken két kis, malmot hajtó folyó mindkettőnek Homoród a neve (…). Egyiknek Külső-, vagy Nagy-, a másiknak Belső- vagy Kis-Homoród a neve. Mindkettő a Hargitából ered Erdélynek északi felén, úgy, hogy fejöknél közből veszik a két Oláhfalut és párhuzamosan folynak le dél felé mintegy tíz órányi hosszúságú helyen, míg Homoród nevű szép szász falunál összefolyván, együtt mennek bele a nem messze lévő Ugránál az Olt folyamában. Egy hosszú keskeny bérc, vagy hegylánc választja el végig le őket, s kellemetes keskeny vidékeiket egymástól, s szolgáltat részszerint erdős, részszerint szántóföldes és marhalegelős határokat innen és túl a melletök telepedett húsz – részszerint székely – részszerint szász faluknak.” (Jánosfalvi Sándor István)

Nagyobb térkép

A Homoród mente Hargita megye délnyugati részének egyik változatos természeti kistája. Területe mintegy 560 négyzetkilométer, lakossága 1996-ban 19 339 fő volt. A Nagy- és Kishomoród völgyeiben meghúzódó települések (Szentegyháza város, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródzsentmárton, Homoródalmás és Oklánd községek valamint a hozzájuk tartozó falvak) tartoznak ide. A Homoród mente három kisebb tájegységre osztható: a Hargita hegység előterében elterülő Havasalja (Kápolnásfaluval és Szentegyházával) a Nagy-Homoród vidéke és a Kis-Homoród vidéke.

A Homoród mente jelenleg Székelyföld egyik leghátrányosabb vidéke, mert távol esik a jó közlekedési utaktól és a piacgazdaság fő erővonalaitól. Nincs vasútja, a közútjai nagyon elhanyagoltak. 1990 után településink népességmegtartó ereje folyamatosan gyengül, az elöregedés jelensége talán megfordíthatatlan.
Valamikor nem is olyan régen a csergekészítés, posztóványolás, mészégetés, zsindelykészítés és a vasművesség hazájaként ismerték e vidéket. Napjainkban a havasi állattartás, az erdő és legelő, amely némi jövedelemforrást biztosít. Ásványvízforrásainak hasznosítása alacsony fokon áll, gyógyvízként alig hasznosítják.
A Homoród mentét túlnyomóan unitárius vallásúak lakják. Aprófalvas régióként ismeretes. Csupán a két „végén” – Szentegyháza és Kőhalom- találkozunk két kisvárossal. De van egy „órisáfalva” is: a katolikus Lövéte.

Kápolnásfalu

A Nagy-Homoród mente települései: Kápolnásoláhfalu (r. Căpîlniţa Hr), Homoródfűrdő (r. Băile Homorod Hr), Homoródremete (r. Călugăreni Hr), Kénos (r. Chinişu Hr), Gyepes (r. Ghipeş Hr), Homoródkeményfalva (r.Comăneşti Hr), Abásfalva (r.Aldea Hr),

Homoródkeményfalva és Abásfalva

Lókod (r. Locodeni Hr), Bágy (r. Bădeni Hr), Homoródszentmárton (r. Mărtiniş Hr), Recsenyéd (r. Rareş Hr), Homoródszentpál (r. Sînpaul Hr), Homoródszentpéter (r. Petreni Hr), Városfalva (r. Orăşeni Hr), Homoródjánosfalva (Ioneşti Bv), Daróc (r. Drauşeni, n. Draess, Drass Bv), Kaca (r. Caţa, n. Katzendorf Bv).

Szentegyháza

A Kis- Homoród mente települései: Szentegyháza (Szentegyházasoláhfalu és Szentkeresztbánya, r. Vlăhiţa Hr), Lövéte (r. Lueta Hr), Almás (r. Mereşti Hr), Homórdkarácsonyfalva (r. Crăciunel Hr), Oklánd (r. Ocland Hr), Homoródújfalu (r. Satu-Nou Hr), Székelyzsombor (r. Jimbor, n. Sommerberg, Somerburg Bv), Mirkvásár (r. Mercheaşa, n. Streitfort Bv).

Homoródalmás

Lövéte

Lövéte

„Lövéte (…) magas, sürün egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösön a távolból festőileg szép tájat alkot, közötte törtet át a malmokat és ványolókat működtettő Homoród, zuhatagos gátjaival kiegészítve egy havasi falunak vonzó képét.”

„Lövéte a katholicizmus végső bástyája, mert ezen alól már unitárius világ következik. Népe derék és munkás, a nők főként megtartották a régi székely viseletet, a kerekkontyos, czifrán himzett főkötőt, melyre ünnepélyesebb alkalmakkor kecsesen bonyolított fátyolt kötnek; olyat minőt Priscus Retor leírása szerint a hun nők is viseltek Attila udvarában;” (Orbán Balázs)

„A Rókavárostól nem messze regényes vidéken fekszik Lövéte község. Sűrűn egymás mellé s egymás fölé épített házai között a Homoród törtet lefelé. Lövétének nagykiterjedésű határa egész Oláhfalu széléig terjed.
A községet, - mint a két Oláhfalut – róm. katholikus vallású székelyek lakják. Lövétén alúl már az unitáriusok birodalma kezdődik.” (Hankó Vilmos)

„Udvarhelyszéken, a Hargita délnyugati szélén, a Homoród vize két partján fekszik Lövéte község. Székely vonatkozásban nagy falu. 3600 székely lakja. Jellegre merőben elüt a többi székely falutól. Tipikusan hegyi jellegü. Keskeny utcák, emeletes kőházak. Oly szűk itt a Homoród völgye, hogy egyetlen háznak sem telt kertre. A falu főutcáján folyik a Homoród malomárka, az utóbbi a község ősrégi három malma kedvéért, még pedig egymással párhuzamosan, körülbelül másfél méternyi szintkülönbséggel.
A falu népe az ősihez csudálatosan ragaszkodik. Az egész Székelyföldön talán ők őrizték meg legtisztábban viseletükben is az ősit.” (Haáz Ferenc Rezső)

A Hargita-hegység nyugati peremén húzódó vulkáni fennsík, amelyet a vulkáni kúpokról lerohanó patakok lázokra daraboltak fel (Homoródi-láz vagy Cekend, Oláhfalvi-láz, Pokol-láz, Vargyas-láz) lábánál, fekszik a Homoród mente egyik legszebb színfoltja a Kis-Homoród, a Vargyas, Kiruly és az Aranyos-patak vizei által dombvonulatokká tagolt Lövéte és határa. A Kis-Homoród-folyó völgyének mindkét -részben suvadásos- domboldalára rátelepedett község 600-700 m tengerszint feletti magasságon fekszik. A környező dombok, fennsíkok mintegy 100-200 méterrel emelkednek a község fölé.

Délnyugat és északnyugaton a Várhegy (836 m), Domokos-hegye (838 m), a Láz-tető (856 m), valamint a Pokolláz (875 m) vulkáni fennsíkja, emelkednek. A keleti oldalon a Kis-Homoród és a Vargyas vízválasztóján húzódó Kőgyakra-teteje (731 m), Hosszúmocsár (840 m), Papláza (816 m), a Hegy (807 m), Őrhegy (802 m), Bánya-tető (857 m), valamint Vargyasláza fensíkja védik az erős széltől és viharoktól. Az alacsonyabban fekvő dombok (Latamás 706 m; Senye hegye 664 m; Póshegye 722 m; Csúfhegye 707 m;) is bástyákként veszik körül a belterületet. Tetejükről a vigyázó szem messze elláthat. Földrajzi koordinátái: északi szélesség 46º 16’ és keleti hosszúság 25º 25’.

A községtől északra halad el a Székelyudvarhelyt és Csíkszeredát összekötő 13/A jelzésű országút, amely a két tájegységet -Udvarhely -és Csíkot- ősidők óta összeköti. Az országúttól déli irányban, Szentegyházánál tér le az a megyei út- a Kis-Homoród folyását követve-, Lövéte megközelíthető. Alaprajzát tekintve, halmaztelepülés.

Vagyis a belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970-72- es földcsúszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed).

A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. A belterület egyaránt kiterjed a hordalékos, lerakódott ártérre és a- hol lejtősebb, hol pedig hirtelen meredek- domboldalakra, egészen az agyagos, márgás, köves szántóterület határáig, úgy, hogy egyes falurészek között mintegy 50, sőt 100 m szintkülönbség van. Belterülete mintegy negyvenkétezer négyzetméter, a házak száma 1185.

A házak számának alakulása 1750-2002 között.

A külterülete összesen 10141 hektár (mintegy 18.308 katasztrális hold). Nagykiterjedésű mezőgazdasági határa évszázadok során sajátos gazdálkodási rendszert szült (a tanyavilág vagy az ún. szállások). Szomszédai: északon Kápolnásfalu és Szentegyháza (1968 óta Hargita megye egyik hegyvidéki kisvárosa), délen Homoródalmás, keleten a megyeszékhely Csíkszereda, nyugaton Homoródszentmárton község falvai Abásfalva, Keményfalva, Gyepes.

Lövéte népessége

Népességéről és annak etnikai összetételéről a hivatalos népszámlálásokat megelőző időszakban a 17. századi székely népesség-összeírásokból tájékozódhatunk. A népesség számának alakulása nyomon követhető az 1614-es Bethlen Gábor fejedelem rendeletére készített lustra (katonai összeírás) adatai alapján, majd az 1721. évi adóköteles népesség számbavételétől napjainkig.

Lövéte adóköteles lakossága, a háztartások száma a népesség jogi állapota szerint (1721)

A község lakói: székely magyarok, akik mellé a 17-19 század folyamán néhány görög-katolikus vallású jobbágy, valamint cigány zsellércsaládot telepítenek a Lövétén puszta telekkel rendelkező ún. bebíró nemesek vagy földesurak. Népességének felekezeti megoszlása a 19. század második felében a következő képet mutatta:

A századfordulóra, a közigazgatásilag akkor még hozzá tartozó Szentkeresztbányával együtt népessége elérte a három-és fél ezret. A második világháború után is a lakosság száma, bár az elvándorlás az ország más ipari vidékeire (pl. Új-Moldova, Balánbánya stb) számottevő volt, állandóan növekedett. Az 1968-1974 között a születési arányszám 22,5-25 ezrelék, a halálozási arányszám 7,5-10 ezrelék, a természetes szaporulat 12,5-15 ezrelék volt.

A népességszám alakulása Lövétén (1910-2002)

A legutóbbi népszámlálás alkalmával már csak 3523 főt írtak össze a számlálóbiztosok 318 fővel kevesebbet, mint tíz évvel korábban.

A község felszíne

Hegyek, nagykiterjedésű vulkáni fennsíkok (platóvidék), dombok, suvadásos domboldalak és völgyek váltakoznak területén.

Keleten a Hargita Tolvajos-tetőtől (977 m) délre eső része (Dél-Hargita) előhegyei (Karos, 1095 m, Hüvelyk 1106 m) uralkodnak, északon az egyre gyérülő, fenyvesek borította Központi-Hargita 850-1000 méter magasságú vulkántörmelékes fennsíkja emelkedik, amelyet a vulkáni kúpokról lerohanó patakok lázokra daraboltak fel. A platóvidék vulkáni (robbanásos) piroklasztitokból, tufákból, kemény, átsült breccsákból épül föl, néhol pedig iszapárak képződményei láthatók.

A folyóvízi erózió mély völgyekkel tárta fel az aglomerátumokat. Nyugat, délnyugat felé Hargita megye délnyugati sarkát, a történeti Udvarhelyszék déli részét felölelő Homoródi-dombság közbeiktatódásával kapcsolódik a Küküllők dombvidékéhez.

A község éghajlata

A község éghajlata Székelyudvarhely és vidékére jellemző mérsékelt szárazföldi éghajlat. A hegyközi területek sajátos éghajlati vonásai jellemezők rája: hosszú és hideg telek, rövid, de viszonylag meleg nyarak, a hosszú meleg ősz (vénasszonyok nyara). A népi szólás-mondás szerint „Hat hónap hideg s a többi se meleg”. Az évi átlagos középhőmérséklet: + 7, 8 ºC. A leghidegebb hónap a január (-3, 6 ºC), míg a legmelegebb július (+ 17, 7 ºC). A legmagasabb napi középhőmérséklet augusztusban van (+24,4 ºC), míg a legalacsonyabb januárban (-5,4 ºC).

A hőmérsékleti értékek változás alapján megállapítható, hogy a hőmérséklet az év elején lassan, majd márciustól júliusig gyors ütemben emelkedik. Az ászi hőemelkedés tartósabb, mint a tavaszi. Tavasszsal, mivel a hóolvadáshoz nagy mennyiségű hő használódik el és a hideg szelek is gyakoribbak, a hőmérséklet 2-4 ºC-kal alacsonyabb, mint ősszel. A késő tavaszi fagyok néha még májusban is, az ősziek pedig már szeptemberben jelentkezhetnek. A csapadék 600-700 mm/év. A zöme a nyár elején hull le (május, június, július hónapok folyamán). A többi hónapok csapadékmennyisége lényegesen kevesebb. A havas napok októbertől áprilisig tartanak. A ködösebb hónapok január, február, november és december. A legszelesebb hónapok március és április. Az északi és északnyugati szelek a leggyakoribbak. A szelek nagy többsége mérsékelt és élénk, de a magasabb havasi vidékeken előfordulnak az erős szelek és viharok is, amelyek nagy kárt okozhatnak a fenyvesekben (széltörések).

Vizei

Lövéte vízhálózata, -mely közepes sűrűségű-, a tőle északra fekvő Központi-Hargita előhegyeiből eredő patakokból (Kis-Homoród, Vargyas, Tolvajos, amely Kirulyfürdőn alul, a Gyepű patak beömlésétől kezdve a Kiruly vagy Kéroly vize nevet kapja, Aranyos) valamint a beléjük ömlő kisebb patakokból áll.

A területén átfolyó vagy fakadó vizek mind az Olt vízgyűjtóterületéhez tartoznak. E folyóvizek, nagy esésű hegyi patakok jelentős vízi energiát képviselnek és a múltban számos vízi szerkezetet (malom, posztóványoló, fűrész, hámor stb) hajtottak.

A községen átfolyó Kis-Homoród Kápolnásfalutól északkeletre az Oltár-kő (1303 m) nyugati és délnyugati lejtőijén fakadó kristálytiszta, jéghideg, bővizű források ereiből táplálkozik. E források a Központi Hargita eruptív tömegének közelében, a vulkáni törmelékanyagba benyomuló andezitláva-folyás, a Csonka kőszikla lábánál törnek fel. További ágai a Csihányos (1211 m), a Falbükk (1109m), azután a Szénaság-köve (1109 m) nevű magaslat oldalából erednek. Legjelentékenyebb mellékvize a Csihányos oldalán lecsörgedező Gyepű-patak.
A Kis-Homoród Szász-Homoród mellett egyesül a vele párhuzamos vonalban folyó Nagy-Homoród vizével s Szász-Ugránál ömlenek az Oltba.

A Vargyas vize szintén a Hargita vizeit gyűjti össze. Áttörve az almási barlang szorossán s Olaszteleken alul egyesül a Kormos vízével s csakhamar az Oltba ömlik. E folyók vízhozama elég változatos. Legmagasabb vízállást áprilisban, a legalacsonyabb értékeket szeptemberben és októberben éri el. Néha magas vízellátást idéznek elő a nagy esőzések. Ezzel magyarázható, hogy a régi feljegyzésekben gyakran olvashatunk árvizekről. Az áradások kiküszöbölése érdekében a nyolcvanas években a Kis-Homoród medrét szabályozták és a község belterületére eső szakaszon betonfallal erősítették meg mindkét partját.
A község területén több mint tizenöt borvízforrás tanúskodik a vulkáni tevékenység utóhatásáról. A különböző típusú borvízforrások részben a Kis-Homoród völgyében (Dobogó, Lobogó, Bányatelep), a Vargyas völgyében (Délő, Bélmező, Székely-Szeltersz, Nádasszék), a Tolvajos-patak mellett (Hargita-liget vagy Festős, Kéroly vagy Kirulyfürdő) vannak.

A Vargyas völgyében (Székely-Szelters) jó forgalomnak örvendő kis borvízpalackozó telep működött egykoron, akárcsak a felhagyott okkerfesték bányák és opálbarlang közelében lévő Hargita-ligeten. Az utóbbi fejlesztésre igen alkalmas terület (Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti országúttól 1, 5 km távolságra van és autóval is megközelíthető). Kellemes, jóízű vize régen „Kamilla” majd „Hargitaforrás” néven volt forgalomban. Nádasszék- és Kirulyfürdőn a borvízforrások vizeit több évszázada már, hogy gyógyításra is használják.

Ennek ellenére ipari, balneológiai és turisztikai kihasználásuk még közelről sincs arányban a lehetőségeinkkel.

A talaj és altalaj kincsei

A talajminőség változatos képet mutat. Az erdei talajok (barna erdei és gyengén savanyú barna erdei talaj, sárgás-barna és savanyú-barna erdei talaj) az uralkodók, de a Kis-Homoród és a Vargyas árterületén az ún. öntéstalaj is előfordul. A nyugati domboldalakat (Kisláz, Latamás, Domokos-hegye,- és oldala) néhol alig borítja egy párhüvelyknyi termőréteg, melynek agyagában kevés helyen homok, de túlnyomóan kavics, s Homoródabásfalva és Keményfalva felé e mellett a mészkő morzsalék uralkodik. A termőtalaj képződéséhez nagymértékben hozzájárult az egykori erdőtakaró, illetve növénytakaró is.

Az egykori lombhullató erdők kiirtása után egyes helyeken fekete humuszos talaj jött létre, míg a mai lombos erdők övében a csokoládébarna talaj az uralkodó. Az altalaj gazdag ásványi kincsekben.

Ezek közül a legjelentősebb a vasérc (limonit, sziderit) és a só (szilárd kősó és sósvíz formájában jelentkezik), a különböző építőkövek (andezit, bazalt, mésztufa), valamint a nagy változatosságban és bőségben előforduló borvíz. Festékföld (okker) és opállerakódás (magköveit az őskorban a pattintott kőszerszámok készítésére használhatták) Lövéte határában Kirulyfürdő/Hargita-liget környékén fordul elő.

Természeti kincsei még az erdők és a nagy kiterjedésű legelők. Az erdőségeinek változatos faállományát lucfenyő, jegenyefenyő, de főleg bükk és tölgy alkotja. Az erdei vadállomány is számottevő. Mindezek a kincsek a helyi gazdaság távlati fejlesztése szempontjából igen jelentős nyersanyagtartalékot jelentenek.

A KÖZSÉG RÖVID TÖRTÉNETE

Régészeti leletek tanúsága szerint, melyek Lövéte vagy a szomszédos települések (pl. Homoródalmás) határába kerültek elő, a környék már a pattintott és a csiszolt kőkorszak óta lakott.

Újkőkori fekete bevonatú agyagkanál (lelőhely: Gábosháza-Lövéte)

A Várhegy („Álmos-vára”) tetején levő bronzkori (Wietenberg-kultúra) és kora vaskori (Hallstatt) erőd (földvár) arról vall, hogy e vidék természeti adottságát, védekezésre alkalmas domborzatát ősidők óta kihasználták. A vaskorszak embere valószínűleg már ismerte és bányászta az itt előforduló borvízlerakódások barnavasérceit (limonitos fészkeit).

Bronzkori agyagedény (lelőhely: Várhegye-Lövéte)

Erről a késő vaskori (La Téne) külszíni bányászat nyomai, és egy korabeli, a község területén talált éremkincslelet (II. Fülöp, Nagy Sándor, III. Fülöp pénzei és thasosi ezüst tetradrachmák) is tanúskodik.

Kézzel formált orsógomb (lelőhely: Gábosháza-Lövéte)

Nem kevesebb emléket hagyott maga után a római civilizáció (106-271), a homoródfürdői, oklándi római katonai őrtornyok (burgus), a homoródszentpáli táborhely (castrum) a Homoród mente legjelentősebb római katonai létesítménye a rómaiak által megszállt területek keleti határsávját jelölik. A só jelenléte a környéken (Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Almás, Lövéte határában) kedvezően befolyásolhatta a római kori sóbányászat itteni fellendülését.

Bár Hargita megye területét is érintik s népvándorlás hullámai (gótok, hunok, avarok, gepidák, szlávok), a község területéről ismeretlenek a korszakhoz köthető régészeti leletek.
Egyes vélemények szerint a község neve, még az Árpád-korban határőri feladattal megbízott első magyar telepesek ún. királyi lövészek (lövők), azaz íjászok jelenlétéhez köthető.

.

Valószinüleg a 11 - 12. század fordulóján, I. (Szent) László (1077 - 1095), esetleg Könyves Kálmán uralkodása (1095-1116) alatt létesült az a cölöpkerítéssel hatásosabbá tett töltésvonulat, amely ma Ördögárok néven ismeretes, s amelynek „nyomvonala” Lövéte határán -a Vargyas völgyszorulatán (Szurdokbükk) átkelve- Vargyas-láz fennsík nyúlványára hágva, a Kis-Homoród-Vargyas vízválasztója keleti lejtőkezdetén, a térszín adottságait nagyjában követve kanyarog déli irányba, a homoródalmási Árpaszem-tetőig (875m).
A község középkori története hasonló a többi udvarhelyszéki település történetéhez.
Az írásos dokumentumok azt bizonyítják, hogy a 12-13. századfordulója körül megtörtént a Homoród mente székely megszállása. Lövéte területén a hagyomány több apró tanyaszerű település fekhelyét tartja számon, melyek emlékét ma már csak a helynevek őrzik (Lövéte, Lázfalú, Zádogszeg, Martonos, Gábosháza, Telek, Kopateleke, Csató stb). Ez a község korai településszerkezetének szórt jellegére utal. Ebben az időben Lövéte környékét úttalan erdők rengetege borította. A Hargita felé eső hegyoldalakon sűrű fenyves- és bükkös erdőségek területek el, míg a Kis-Homoród völgye felé emelkedő lapályosabb domboldalakon nyír, nyár, csere, éger erdőfoltok váltogatták egymást. Erről vallanak a községhatár eredeti természeti állapotára utaló helynevek, mint pl. Aprónyíres, Bargóca (berkenye), Egöralja, Cseresaraka, Cseremege, Kőriskerek, Rakotás (rakottyás) stb. melyek helyén manapság szántók, legelők terülnek el.

A község nevének első írásos említése az 1332-37-es pápai tizedjegyzékben még nem kellően tisztázott. A lövétei székely határőrök egy-két családból álló szétszórt kicsiny településeinek (szeg, szer) a Kis-Homoród völgyében való összetelepülése a 14-15. század folyamán mehetett végbe. A régészeti leltek egyértelműen bizonyítják, hogy a mai Lövéte településmagja a 15. században már a Kis-Homoród bal partján fekvő, áradásmentes, településre alkalmas ún. Sópástya (a sóskút és környéke) körül van.
Lövéte (Lewethee) nevét említő -minden kétséget kizáró- első hiteles adatot egy három évvel a mohácsi vész előtt íródott (1523. május 30.) záloglevél tartalmaz, melyet Antal közjegyző (egyben kányádi pap és homoródszentmártoni plébános) állított ki (tartalma: a lövétei Nagy Jakab, székely örökségét (házát, malomjogát stb.) szentpáli Kornis Miklósnak, 16 forint kölcsönért zálogba veti). Lövéte neve a 16-17 századi írott forrásokban még a következő alakváltozatokban szerepel: 1567: leówete, 1576: Leówete, 1583: Leówethefalwa, 1602: Leúete, 1604: Leoúete, 1614: Leőuete, 1627: Leövethe, Leővethe, 1635: Leöueteh, Leouethe.

Lövéte (Lövéthfalva) neve egy XVII. századi oklevélben A lövétei egyházközség régi pecsétje

Minden bizonnyal ekkor már nagyjából befejezve állott a kisméretű, cinteremmel (coemeterium) körülvett, 15.-16. század fordulóján épült késő gótikus stílusú temploma, amely a 18-19. századi térképeink tanúsága szerint azonban nem a mai templom helyén, hanem a település északkeleti részén (Sópástya) emelkedő ún. Felső-kiáltó dombon épült fel, a korabeli falu egykori középpontjában, közvetlenül a most is használatban lévő sóskút és piaca (itt tarthatták akkoriban a vásárokat) szomszédságában. Felszereléséhez tartozott egy 1545-ben öntetett harang is, melynek felirata: JESUS NAZARENUS REX JUDEORUM (azaz Názáreti Jézus a zsidók királya) volt. Ugyancsak felszereléséhez tartozott egy, valószínűleg a XVI. század első felében készült s a későbbi forrásokban sokat emlegetett Mária-szobor (szárnyas oltár fő része), mely hasonló volt a csíki (Somlyó, Szenttamás, Szentmárton, Menaság) Madonna-szobrokhoz, valamint három régi (16. századi) kehely és patena (az utóbbiak a gyulafehérvári Batthyaneum gyűjteményében vannak).

A lövétei egyházközség régi kegytárgyai

Fekvésének helyét (az 538- 542. számok alatti házak melletti kertekben), a terepfelszín kiemelkedő és bemélyedő alakjából ma is sejthetjük itt- ott, a gyepszőnyeg alatt, de e látható nyomok nem elegendők egykori alaprajzának elkészítéséhez.
A régi templomot lebontották, s anyagát az új templom építésénél felhasználták.

A régi templom kváderkövei az 1776-ban épült templom alapzatábn

A korabeli székely életmódnak jellemzője volt, hogy a férfinép katonai rendszerben szervezetten élt és személy szerint katonáskodott, de alapfoglalkozása a földművelés és állattenyésztés volt. A hadkötelezettségből következett a székely szabadság fontos eleme: az adómentesség. A 16. század közepétől, Magyarország három részre szakadása után, az Erdélyi Fejedelemségnek több nehéz feladattal kellett megbirkóznia, kénytelen volt a székelységre is a korábbinál nagyobb közterheket (adófizetés) róni, ami a katonai rendek (elsősorban a primipilusok vagy lovagok/lófők és a pixidariusok vagyis a gyalogkatonák) helyzetének romlásához vezetett, veszélyeztetve az addigi szabadságjogokat. Ez okozta az 1562-es nagy felkelést, amelynek leverése után a közszékelyek nagy részét fejedelmi jobbágyságra vetették. A fejedelmi jobbágyság ugyan később felszabadult, de megkezdődött a székely joggal ellentétes jobbágyosításnak az a formája, amikor a fejedelmi szolgálatban kitűnt nemeseknek (az 1566-1567. évi hadi szolgálataiknak elismeréseként) olyan közszékely családokat adományoztak, amelyek sem a közterheket, sem a katonai szolgálatot nem tudtak teljesíteni, vagy nem voltak hajlandók azoknak eleget tenni.

Régi szentségtartó

A reformáció a két Homoród mentén is hamar éreztethette hatását. Délnyugat felé a Szászfölddel határos kistáj a szász falvak és a két Homoród völgyében megfordult hittérítők munkájának eredményeként a XVI. század közepe táján megismerkedhetett az új hit (lutheránus) tanaival, majd később a reformáció második hullámával, a „szakramentárius”, vagyis a református hitvallással.
Az 1566-os, április 6. tordai országgyűlésen kimondták: „… egyenlő akarattal végeztetett, hogy afféle egyházi rendben levő személyek, kik a Pápai tudományhoz és emberi szerzésekhez ragaszkodnak, és abból megtérni nem akarnak, az ő felsége birodalmából mindenünnen kiigazíttassanak.” Ugyanezen év november 30-december 13 közt tartott országgyűlésen „… meghatároztatott, hogy ezen nemzet közül a bálványimádások kitörültessenek, és az Isten igéje szabadon hirdettessék”.
A katolikus vallásához makacsul ragaszkodó csíki, gyergyói és néhány havasalji község székelysége nyíltan szembefordult ezzel a valláspolitikával (ebben nagy szerepe volt a közeli csíksomlyói ferences kolostor szellemi és vallási befolyásának). II. János király parancsára az ellenállást fegyverrel próbálták letörni. Az ehhez szükséges „bandériumot”, az unitárius vallásra már átállott Homoród és Fehér-Nyíkó vidéki községek lakosságából (valószínűleg1562-től az udvarhelyi vár szolgálatára rendelt kincstári jobbágyokból ún. darabontokból), toborozták össze szabad zsákmányolást ígérve. A hitelesen alá nem támasztott „csata”, az egyházi hagyományok szerint 1567 pünkösd szombatján zajlott le Udvarhelyszék és Csíkszék határán, a Tolvajos-tetőn (Nagyerdő, a IX. lövétei fődűlő), hol az „ősi hithez való ragaszkodás diadalmaskodott”. A győzelemet mindenki a Szűz Mária közbenjárásának tulajdonította s ettől számítódik a csíksomlyói búcsújárás.

Ugyanekkor szintén alá nem támasztható adatok szerint, a megfutamított dühös had visszavonulás közben felégette Lövéte északi szomszédait: a két katolikus Oláhfalut.

1567-ben, egy adófizetés céljából készített összeírásban Lövéte 35 portával (kapuval) szerepel. A porták, telkek ekkor még nem voltak olyan szűkre szabottak, mint manapság. Egy kapu mögött (a belső telken) több család lakott, egy porta tehát több háztartást jelentett. Egy évtized múlva, 1576-ban, a főemberek 50 dénáros adólajstroma szerint a fejedelem 38 forintot, Kornis Mihály 1forint adót fizet Lövétén lévő jobbágytelkei után. A fejedelemi birtokrészből 1583. június 10-én, Báthory Zsigmond 10 jobbágytelket hű emberének, Székely Mózesnek (aki a korszak legkitűnőbb szereplője volt) adományozott. Az adománylevél név szerint felsorolja az eladományozott családfőket: Kovács Pál, Egyed András, Szőke Orbán, Antal András, Balázs György, Silye Ambrus, Silye István, Máté Mihály, Gergely Péter és Lőrinc Jakab. Székely Mózes mint főhadnagy 1591. február 5-én szolgálatai jutalmául újabb adományban részesül. Megkapja a fejedelmi kincstár kezelésében lévő s 1562 után az udvarhelyi várhoz (Székelytámadt) foglalt összes közszékely birtokokat Lövétén, tartozékaikkal együtt, ide értve a vashámort is. Így az egyszerű lófő székely családból származó kiváló hadvezér Lövéte földesura lett. Udvarházának helyét – melyet egy 1600. január 24-én kelt adománylevél is megemlít –, még ma is számon tartják a lövéteiek (Udvarkert).
Lövéte 17. századi népességéről, és annak etnikai összetételéről a korabeli székely népesség-összeírásokból tájékozódhatunk. A vonatkozó adatokat az alábbi táblázatban foglaltuk össze:

Lövéte társadalmi rétegződése és becsült lélekszáma a XVII. század első felében

A vasművesség nyomai a fejedelemség korában

A lövétei vasolvasztás -és vastermelés feudalizmuskori kezdeteiről egyetlen egy hiteles írásos forrással rendelkezünk. Ez a XVI. század második feléig vezet bennünket vissza. A helyi hagyomány az itteni vasművességet ugyancsak az erdélyi fejedelemség korából származtatja. „Azt mondják, -írja Jánosfalvi Sándor István- hogy régen e helységnek ura fejedelme Székely Mózes volt.

Székely Mózes ( Sánta Csaba szovátai szobrászművész alkotása)

Benn Lövétén udvara helyét is mutogatják. Az akkori Lövéte tán az ő jobbágyaiból is állott és a völgy alsó felében vashámora is volt, melynek gödrös helyét ma is meg lehet esmérni (a kiemelés tőlem- M. J.). A Székely Mózes hámorán kívül még másoknak is volt itt hámora, társaságosan s ezekhez a vas követ is éppen a völgyecskében is kapták.”

Köztudott, hogy 1562 után jelentős terjedelmű közszékely birtok (szántó és rét) kincstári tulajdonban ment át. Ilyenek voltak Várhegy és Udvarhely váraihoz kapcsolt várföldek, valamint a csíki vashámorhoz tartozó vasérclelőhelyek és birtokok, melyek közül többet a későbbi időkben, főleg 1566 után, a fejedelmek, a székely primorok rendjének adományoztak hadi szolgálataikért. Az egykori kincstári birtokok emlékét őrzik valószínűleg a lövétei Udvarkert, valamint Hámorkert helynevek.

Székely Mózes udvarházának alapjai (Udvarkert)

Erre vonatkozóan azonban semmiféle írásos forrással nem rendelkezünk. Bokor Mária egykori lövétei tanítónő Lövétéről szóló rövid helytörténeti vázlatában azt írja, hogy e hámor a lövétei közszékelyek tulajdona volt, amelyet „társaságosan” működtettek, és csak az 1562. évi székely felkelés után a közszékelyek jogokat megnyirbáló segesvári országgyűlés juttatta kincstári, azaz fejedelmi tulajdonban. Mint írja: ”a lövétei székelyeknek ez nem tetszett, ők a vashámort szabad székely birtoknak tekintették mindig. Tiltakoztak is ellene (…), Báthori Zsigmond, hogy a lövétei székelyeket kibékítse, többet azok közül, akik a vashámorban jó munkások voltak lófő tisztséggel tűntetett ki 1591-ben, pl. Mihály (Szőcs) családot.” Sajnos kutatásaink nem támasztják alá Bokor Mária állításait. Az 1567-es adóösszeírás tanúsága szerint, amely értékes adatokat őrzött meg az ekkor már működő csíkmadarasi hámorral kapcsolatosan, Lövétén ebben az időben még nem üzemelt kincstári vashámor, ugyanis a falu 35 kapuja közül egy sem mentesült a 25 dénáros adókirovás alól a hámorban szükséges munkák elvégzése érdekében, ahogy ez a csíki települések esetében történt. A korabeli székely összeírások, és más okleveles bizonyítékok rácáfolnak arra is, hogy a lövétei Mihály (Szőcs) családnak, -hasonlóan a madarasi hámorhoz szolgáló több csíki, gyergyói és kászonszéki székely családhoz- a lövétei vasbánya, azaz vashámor művelésében szerzett érdemeiért, tagjainak mesterségbeli tudásáért, ügyességéért Báthory Zsigmond fejedelem lófőséget adományozott volna. Nagymértékben nehezíti a tisztánlátást az a tény is, hogy a lövétei vashámorról, a fent említett adománylevélen kívül (mely jóllehet a hámor meglétéről egyértelműen tanúskodik) semmiféle más közvetett vagy közvetlen tárgyi bizonyítékkal vagy írott forrással nem rendelkezünk. Székely Mózes egykori hámoráról a XVII. század folyamán is hallgatnak a források. Ebben az időben a lövéteiek solymászattal foglalkoztak inkább és nem bányászattal.

A tenyésztett állatfajták közül fontos helyet foglalt el a sertés. Sertésnevelő, természetes takarmányt biztosító tölgyes, de főleg bükkös erdőség bőven volt a korabeli Lövéte határában, hol ősszel disznónyájak makkoltak. A házi hizlalás céljából a makkot nagy mennyiségben össze is gyűjtöttek és hazaszállították. A sertésszalonna minden valamire való családnál fő kellék volt (a főzéshez nélkülözhetetlen zsírt olvasztották belőle). Jelentős volt a juhtartó gazdák száma is. Lövéte határa, a szarvasmarha és a sertés mellett nagymennyiségű juhot tartott el. A juhnyáj havasi legelőkön, irtványokon vagy pedig az ugarhatáron legelt. 1721-ben az összeírt 104 adóköteles lövétei gazdának összesen 1315 juha és kecskéje volt. Akadt olyan gazda, aki 50 juhot tudott magáénak. A legkisebb lövétei juhtartónak is legalább 2-3 juha volt. A juhtartó gazdák összealakultak „cimboraságokra” (társulatok- M. J.) Egy „cimboraságnak” volt kb. 300-500 fejős juha 100-250 darab meddő juha, berbécse és tenyésztésre meghagyott nőstény báránya. Közösen fogadtak majort (ún.bácsot) a pásztorfogadó gyűléseken, s más cimboraságokkal egyetértésben közösen osztották újra minden évben a legelőtesteket. A cimboraság tagjai juhszám arányában élvezték a juhtrágya hasznát, és az által javították a soványabb szántóföldjeiket.
Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat is nyújtott némi alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. Ebből következően a földművelésből élőknek mindig nagyobb volt a tekintélyük, noha alig akadt a faluban egy tucatnyi család, aki földjének terméséből meg tudott élni, mint akik a helyi erőforrások által nyújtott más lehetőségeket próbálták kihasználni „kereset-kiegészítésként”.

A szántóföld területe a lakossághoz és a község területéhez viszonyítva mindig nagyon kevés és gyengén termő volt. Egy 1809-ben kelt beadványban, az alábbiakat olvashatjuk róla:
„Az egész országbéli lakosok előtt nyilván tudva vagyon, hogy a mű lakhelyűnk, és kősziklás földűnk a mostoha Havasok allya, környékiben helyeztetve légyen; minek okáért, ha valami mezei veteményt a mű kősziklás hegyes völgyes erdős, és igen meredekes oldalos szántó főldeinkbe egy némely része lakosinknak, (… ), tészen is, annak terméséhez ritkán van szerencséje, még akkor is, mikor más boldogabb helységekben közönségesen jó termés szokott lenni. A nálunk lévő gabonaterméshez kevés reménsége lehet, mert azt, vagy a hosszasabban tartó tél, vagy a felettébb való nagy, és későre meg mozduló hó meg szokta emészteni vagy ha szalmájában terem is a szemzés idejében, a mostoha űdők környűl állása a szemzéstől meg szokta fosztani úgy annyira, hogy a Homoród Lövétei Mezőben a mi kevés gabona néha néha terem is a Lakosok száma szerint nem hogy elégséges volna, hanem majd csak kovásznak való volna annál is inkább, hogy ahol alkalmatosabatska volna; és jobb, jobb a mezei vetemény termésére az is a Possesor Urak birtokában vagyon és ugyan azért (…) az egész Homorod Lövétei minden lakosok akiknek igavonó barmok vagyon /: Ezek pedig helységűnk béli lakosoknak csak a két részit teszik:/ széllyel az országban szekeren kereskedéssel, deszkával, s tőbb minden épűletre szűkséges materialekkal magunk élelműnkőt keressűk, cselédjeinket táplállyuk, házunk állapottyát tarttyuk, a Királyi Contributiot fizessűk; (…) Más része nyomorult falus felűnknek Bányábol Vas Hámorból keresi minden napi kinyerit, a mely a mű határunkon is találtatik, (…).
A XVIII-XIX. századi paraszti, hagyományos életmódról, gazdaságról, a szántóhatár milyenségéről, becses adatokat tartalmaznak a korabeli úrbéri összeírások (1785, 1820) is. „Három határunk vagyon ugyan, de ez határunk, némelly része zabnál egyebet nem terem, más része Buzát, rosot s egyebet, ha trágyázhatjuk meg terem; oldalokra kel minden felé trágyáznunk; szántani is négy vonó Marha kévántatik. A víz mellet kevés szénát tsinálunk, aztot is a víz gyakorta károsítya, az erdők között csinálunk inkáb, melynek fűve nem kétszer kaszálható a szénája is sovány; egy hold széna fűről (…) egy mása széna kerűl fel.”- vallják 1785 július 20-án Lövétén a beesketettek az összeíró biztosoknak.
Aki nem rendelkezett a szántáshoz szükséges négy ökörrel „cimborában” (azaz társulva- M. J.) szántott. Hogy mekkora volt a terméshozam azt az 1820-as évre tudjuk megmondani, ugyanis akkor a lövéteiek bevallják, hogy „(…) a jol meg mivelt földben, közönségesen, egy véka őszi vetés után, meg terem három Kalongya, ebből szem lészen másfél véka”25. A gyenge terméseredményt, amint azt már korábban is jeleztük, a lövéteiek részben állattartással pótolták. A mezőgazdaság két ága, itt, ahol a köves, agyagos határt csak négy ökörrel lehetett megszántani, szétválaszthatatlanul egybefonódott. A XVIII. században és a XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas, füves havasi legelőkön.