Parent Category: Lövéte
Hits: 28719
A Magyar Költészet Napja alkalmából (2015) megszerveztek a lövétei iskola V-VIII-sok körében egy Rímfaragók versenyt. A 80 vers közül a legjobbakat jutalmazták.
Akkor történt, amikor hazafelé utaztamban kiszálltam egy német városkában. Éppen a szállodám felé igyekeztem, hogy gyorsan pakoljak, és elérjem a legközelebbi vonatot.Egy mellékutcából teljes erejébõl nekem vágódott egy fiatalember. Ingerülten ordítottam rá:- Vak?- Igen – felelte a fiatalember, szerényen, egyszerûen, tárgyilagosan. (…)(Kosztolányi Dezsõ)
A csillagok éneke
(…)
Ennél meglepõbbet nem is mondhatott volna. Most, húsz év múlva sem tudom, mi lett volna igazán helyes cselekedet: ha bocsánatot kérek, ha tovább megyek, ha sírni kezdek… Csak annyit tudtam kinyögni:
- És… hová… honnan… – majd csendesen hozzátettem – ne haragudjék.
A fiatalember ismét meglepett.
- Hogyha már így hozta a sors – mondta nyugodtan –, tartson velem. Éppen a klubba igyekszem. A vakok klubjába.
Már megint nem tudtam, mit feleljek. De mivel a fiú elindult, követtem. Még a nevét sem ismertem, de valami ellenállhatatlan erõ kényszerített, hogy vele tartsak, hogy lemondjak a szállodáról, vonatról, hazautazásról. Egyszerre kíváncsi lettem. A fiatalember közvetlensége, nyíltsága felcsigázta érdeklõdésemet a nemlátók világa iránt. Vak ismerõseim nem voltak, nem sokat tudtam azokról az emberekrõl, akik elvesztették a szemük világát.
Körülbelül hatszáz métert gyalogoltunk, mikor egy átjáróhoz értünk. A fiatalember a járda szélén megállt.
- Piros a villanyrendõr? – kérdezte.
- Igen. – feleltem. – De hogyan…
- Én már régen járok erre – szakította félbe kérdésemet – megtanultam tájékozódni. Még be sem mutatkoztam! – kapott észbe. A nevem Jörg Müller.
Én is bemutatkoztam. Idõközben a villanyrendõr zöldre váltott, átmentünk az utcán, és öt perc múlva megérkeztünk úticélunkhoz, a fiatalember ugyanis megállt egy magas, kívülrõl zöldre mázolt épület elõtt, és becsengetett a kapuján.
Nagyon furcsának találtam, hogy így tájékozódik.
Míg a kapunyitásra vártunk, elmondta, hogy ezt a klubot egy dúsgazdag báró alapította, akinek vak volt a lánya. Jörg hozzátette, hogy õ maga három éve jár ide; a látását öt év elõtt veszítette el egy baleset következtében.
A kaput egy szakállas, szemüveges, púpos öregúr nyitotta ki. Jörget egy vidám „Jó napot kívánok!”-kal üdvözölte, engem azonban gyanúsan méregetett.
- Ki ez az úr, herr Müller?
- Egy új ismerõsöm – felelte Jörg. Be akarom mutatni az ittenieknek.
Erre a púpos beengedett minket. Átvágtunk az udvaron. Jörg egy lépcsõhöz vezetett. Felmentünk az elsõ emeletre, ahol egy elegáns inas egy nagy, tágas terembe vezetett bennünket. A terem berendezése egyszerû és visszafogott, de nagyon kényelmes volt. A falak mellett puha fotelek és díványok, szép szobanövények az ablakok elõtt. A helyiség padlóján puha, tiszta szõnyeg, a jobb sarokban egy zongora. A szoba ajtaja nyitva volt, s rajta át több, hasonló jellegû terembe lehetett látni, melyekben emberek is voltak. Az inas bement, majd csakhamar visszajött, egy tekintélyes úriember kíséretében.
- Az inas a bárót hívja – súgta idõközben Jörg. Tudja, aki a klubot alapította.
A báró szívélyesen üdvözölte Jörget, és engem is, miután az ifjú bemutatott neki. Ezután mindhárman a belsõbb terembe mentünk. Itt Jörg beszédbe elegyedett ismerõseivel. Mindegyiküknek különös tekintete volt, mélybe nézõ és átszellemült.
Egy negyedóra múlva csengõ szólalt meg, mire mindenki a külsõ terembe ment, vagyis oda, ahova minket legelõször vezettek. Itt a zongora elõtt egy gyönyörû lány ült.
- Õ Anna, a báró vak leánya – súgta Jörg, és egy kicsit elpirult.
Anna egyszerû, zöld selyemruhát viselt, ami pompásan illett karcsú derekára. A haja egészen fekete volt, és mûvészi, de mégis szerény kontyba csavarva. Arcvonásai nemesek: finom ajak, egyenes, kicsi orr, íves szemöldök. A szeme le volt csukva. Íves szempillái kecses árnyékot vetettek arcára, amely fehér volt és gyengén rózsás.
Kisvártatva újabb csengõ hallatszott. Ekkor Anna zongorázni kezdett, és hozzá egészen csengõ és kimûvelt hangon énekelt. Az éneklés egész lényét átjárta. A hangja betöltötte a termet. Olyan angyalian szólt, amihez foghatót még soha nem hallottam.
Ha a teremnek nincsenek falai, egész biztosan elszáll a hangjával együtt, egészen fel, a felhõkbe.
Mikor a lány befejezte az éneklést, a vakok együtt kezdtek dalolni, és olyan boldogok lettek tõle, hogy csak úgy ragyogott az arcuk.
Késõbb az inas, pincérekkel együtt, ételt és italt kínált az egybegyûlteknek. Kedélyes beszélgetés kezdõdött.
A báró bemutatott engem a lányának. Mindenfélérõl beszélgettünk, majd kimentünk az épület teraszára. Csendes, tiszta, tavaszi égbolt volt felettünk, tele csillagokkal. Bizony beesteledett, és olyan hamar, boldogan telt el az idõ, hogy észre sem vettük.
Felnéztem az égre. Anna is felfelé emelte az arcát. A szeme egy második égboltként ragyogott fel.
- Már alig emlékszem a csillagokra – mondta. Tudja, kicsi koromban… szóval még láttam.
Az arca nem lett szomorúbb, csak emlékezõ.
- Már akkor szerettem énekelni. Tulajdonképpen csak ezt szerettem. Most is. És, hogy nem látok, hát énekelek így is. És hallok. Maga a csillagokat csak látja. Én hallom õket. Hallom, hogy énekelnek. Olyan szép… Arca nagyon boldog volt.
* * *
Most, húsz év múlva, így idézem fel ezt az estét. Azóta nagyon sokszor látogattam el ide, sokszor találkoztam Annával, Jörggel, a báróval. És megismert a púpos portás, az inas, a pincér is.
Mert megvakultam. Mikor az éjjeli vonattal elhagytam a német várost, és az élményeimet rendeztem magamban. A vonat kisiklott. Agyrázkódásom lett, és a látóidegeim végzetesen megkárosodtak.
Már húsz éve nem látom a világot, a természetet, az embereket. De hallom õket. A csillagokat is.
András Orsolya, tanuló
Lövéte-Kolozsvár
Oda-vissza
„Hetven deka volt a napi fejadag.
Reggel hatkor osztották a kenyeret. Reggelente minden barakkból nyolc-tíz ember fölkelt, kihúzta maga alól a lepedõt, és elindult a pékség felé.”
Csend volt, köd, és nagyon hideg. F. csak azért nem szólt elõtte menetelõ barátjához, hogy ne sértse meg ezt a csendet. Pedig tudott volna beszélni. A maga tízéves eszével tisztán látta a ködöt, és eszébe se jutott volna, hogy a köd valójában egy olyan dolog, amit nem lehet tisztán látni. Egyszerûen és biztosan érezte a ködöt, és nem gondolt arra, hogy a köd minden lehet, csak biztos nem. Tudta, hogy hideg van, de ez nem okozott meglepetést. Ezt már megszokta. Eleinte minden reggel barátjához hajolt, hogy megnézze, nem fagyott-e meg az éjjel. Aztán felköltötte, és örült, hogy még él, sokszor magában suttogva ismételte a szót: „Örülök, örülök…”, nehogy elfelejtse. Néha hozzátette: „Hideg, hideg…”, mintha elrejtett volna valamit a barakkban, amit barátja keres, és õ figyelmezteti, hogy rossz helyen tapogatózik. Hideg, hideg.
Most azonban észre sem vette a hideget. Azt még érezte, hogy õ is és barátja is él, de homályosan, nem olyan erõsen és biztosan, mint a ködöt. Igaz, nem is olyan fásultan, mint a hideget.
F. szerette a kenyeret. Reggel örült, amikor kezébe vehette, és amíg ette. Nem rejtegetett belõle a barakkban, mint társai, hanem mindig egyszerre ette meg az egészet. Mikor néha napközben megéhezett, azt mondta magában: „Kenyér, kenyér…”, s már jól is lakott. A kenyér szertartás volt a számára, misztikus köddel övezett valami. Nem egyformán mondta, hogy „hideg” és „kenyér”.
Most annyira megörült a szokásos hetven dekának, hogy evés közben is ismételgette: „Kenyér, kenyér, kenyér. Kenyér!” Szinte megrészegült, megmámorosodott a szótól. De mikor a kenyér elfogyott, megszûnt a szertartás, és mivel nem tartalékolta szavait, édes, jóllakató szavait a nap további részére, tudta, hogy holnap reggelig nem lesz se kenyér, se „kenyér!”. Mindazonáltal nem gondolt erre többet aznap. Nem mert nem akart gondolni rá, hanem mert a kenyérszertartás szokásos rendjének megbontásával megszûnt annak hatalma is.
Ment, és ásott, mint a többiek, napestig.
Aztán leült, mint a többiek, pihenni.
Érezte, hogy esik, de azt nem, hogy „esõ”.
Aztán ennyit mondott: „Hideg köd kenyér.” S ismét csend lett.
Hetven deka volt a napi fejadag.
Este hatra már mindenki megette, és ölni sem tudtak volna érte a fáradtságtól. Szürkületkor minden barakkban nyolc-tíz kõ dõlt a priccsre, maga alá gyömöszölte a lepedõt, és elindult. Oda-vissza.
András Orsolya, tanuló
Lövéte-Kolozsvár
Tavaszhirdetõ - Szász Bernadett II.B
Itt a tavasz kis hírnöke,
Knyílott a hóvirág.
Kismadarak csiripelnek,
Rügyeznek az orgonák.
A nyuszika tojást pingál,
Verset tanul minden srác.
A harang húsvétot hirdet
Meglocsolnak holnap minket!
Húsvét – Lázár Zoltán II.B
Megvirradt Húsvét
második hajnala,
áldás kísérjen
amerre lépsz ma.
Fenn az égen,
lenn a réten
Húsvét van és ...
mindennek az ébredés!
Húsvét nekem... – Sata Szilvia II.B
Keressük a vigaszt,
Ha megtört az élet
Isten fiában, ki
Értünk emberré lett.
A legtöbb szenvedés
Neki jutott részül,
Pompa, fény, dícsõség
Ma mind neki készül.
Kikelet – Szász Bernadett II.B
Fakadnak a rügyek az almafán,
Itt van a tavasz elég korán.
A húsvéti nyúl is útra kél,
Meglátogat április elején.
A kis nyúl – Karácsony Melinda III.B
Nyuszi pajtás mit csinálsz,
kosárral miért álldogállsz?
„Friss tojásért lótok-futok,
Tyúkanyótól talán kapok!”.
Tojás neked mire kell?
hisz te olyant nem eszel!
„Szép színesre kipingálom,
locsolóknak úgy kínálom!”
Húsvét – Egyed Réka III.B
Húsvétkor jön a nyuszi
Az ugrása így hangzik:
tipi-topi;
minden gyerek nagyon várja,
hogy tojás kerüljön
a kosárba
A fiuk locsolnak
s a lányok cserébe
piros tojást adnak,
lassan elfogy a sok tojás,
de sebaj, majd lesz más,
s reggel mikor felébrednek
a kosárba új tojások lesznek.
A húsvéti nyúl – Bálint Anita III.B
Itt a húsvét, itt a tavasz
A húsvéti nyuszika ravasz,
Nyuszi hozza a tojásokat
A rossznak barnát,
A jónak sárgát.
Ha valaki megijeszti
Nem hoz tojást neki,
Rossz a leány, rossz a fiú
A húsvéti nyuszi Pityu.
A húsvét – Lázár Melind Helga IV.A
Itt a húsvét vártuk már
sok, gyermekhez jönnek.
Legények a lányokhoz
locsolásra járnak.
Itt a húsvét jaj de jó,
nyuszikának ez a jó.
Minden gyermek várja már,
hozzon piros, kék tojást.
Húsvéti vers – Pál Andrea IV.A
Nyuszi, nyuszi
meghozta már
a szép piros tojáskát.
Gyere, Kati, gyere már,
nézd csak, mit hozott hát!
A gyerekek örvendeznek,
körbe ülnek énekelnek,
a fiuk meglocsolják
a szép ruhába öltözött lányt.
A húsvéti köszöntõ – Forgács Hajnalka Henrietta IV.A
Minden házhoz bekopognak
fiucskák, gyermekek.
Tudja Isten, mennyire,
szeretik, de szeretik.
A kislányok megörülnek nekik,
és cserébe adnak nekik piros tojást.
Húsvét – Luncz Timea IV.A
Itt a húsvét, jaj, de jó,
nyuszikának ez való!
Piros, zöld és kék tojások,
kosárba rejtett gyermekálmok.
A húsvéti locsolás - Forgács Hajnalka Henrietta IV.A
Húsvét szép reggelén
locsolni megy sok kis legény.
Útra kelnek, kölnit visznek
kislányt, nagylányt megöntöznek.
Húsvéti idõ – András Szende VII.B
Itt a húsvét, itt van már
Minden legény erre várt.
Meglocsolják a lányokat
S kérnek érte tojásokat.
De nem csak piros tojást adnak
Abból is több féle van
Van kék, zöld és sárga
A díszes húsvéti tálban.
Húsvéti készülõdés – András Szende VII.B
Közeledik a szép húsvét,
Erre készül minden nép.
Nem is csoda, nincs sok hátra,
Festett tojás kerül, minden házba.
Piros tojás kerül a kosárba
S finom kalács a kistálba.
Bárányhús az asztalra,
S vörös bor a pohárba.
Eljött a nap, locsolni kell menni
Minden szép leányt meg kell öntözni,
A legény modja a verset
A lány halgatja szépen.
A legények meglocsolják a lányokat
S kérnek érte tojásokat.
Piros tojást kérnek szépen
A tarisnya belsejébe.
