Parent Category: Lövéte
Hits: 34754
Álljon kend félre!
Álljon kend félre az útból! – kiált a szekeres székely a szász atyafira, - mert ha nem, úgy jár, mint a másik. A szász megijed, s kitér az utból; de midõn a székely elhaladt, bátorságot vesz magának s utána kiált:
- Hát a másik hogyan járt, hallja, szomszéd!?
- Hát csak úgy, bolond, hogy nem akart kiterni az útból, s én tértem ki.
A síró székely
Nagypéntek volt. A pap oly szépen prédikált Jézus szenvedéseirõl, hogy az egész templom népsége sirva fakadt. Csak egy ember akadt, akin nem fogott az elegikus hangulat, aki nemcsak hogy nem sirt, sõt nevetgélt a többiek kesergése fölött, - ez is idegen volt.
Amint kijönnek a templomból, megszólítja az idegent egy, még akkor is könnyezõ hívõ:
- Hát kendnek hol volt a lelke, hogy kaczagni mert kend, mikor a többi kesergett?
- Csak ott, hogy hát ha én sirni akarok, otthon sirok, a mi templomunkban.
Dialektus
A marosszéki fiut bekerítették a vásárhelyi kollegiumba, hadd váljék belõle irástudó ember. A fiut egy falujabeli filozófus vette védõ szárnyai alá. A gyerek nem tudván hamarjában leszokni arról az édes marosszéki dialektusról, a filozófus sokszor figyelmeztette, hogy ne beszéljen mindig á-val. Egy este, a szokott takarodó alkalmával, a fiú kerülvén az á-t, így szólott a protectorhoz:
- Batyam! Adj’ide a parnamat!
Sorompó
Egy úri család utazik Borszék felé. A mint egy falun mennek keresztül, látják, hogy az utcza vége el van zárva sorompóval. Megszólítanak egy arra õgyelgõ embert:
- Merre kell mennünk bátyá?
- Hát arra, ni, a hol a sorompó van.
- Hiszen ott el van zárva az út!
- Azárt mehetnek, bátran, mert azt úgy is csak a marhák számára csinálták.
Hallgatsz!
Csata után temették a halottakat. Az orvosok elõbb megviszgálták õket: „ez meg van halva, ez is, ez is stb. Ezeket el lehet temetni.”
Az ide-oda való czipelésben egy baka föléled, látja hogy mi történik körülötte, s fájdalmas hangon megszólal:
- Bajtársak! Ne temessetek el, hiszen még élek.
Hamar megfelel az egyik egészségügyi:
- Hallgatsz! A doctor úr csak jobban tudja, mint re.
A béka
Paplakot építettek egy faluba, a mely a filiája volt a szomszéd községnek. Ez a dolog sehogysem tetszett a papnak. Megszóítt az építõk közül egy embert:
- Hallja-e János bá! Hiába építik olyan nagy garral azt a házat, mert ebbe a szegény faluba sohasem kapnak kendtek papot.
- Egyet se busuljon, tiszteletes uram! Csak tó legyen, békát eleget kapunk.
(Forrás: Székely Humor. Adomák és rajzok. Szerzé: Mátyás Sándor. Temesvárott, Nyomatott Veres Sámuelnél, MDCCCLXXXIX.)
A császárvágás
A „császárig” vitte a pörét az oláhfalvi székely atyafi. Õ úgy gondolta, hogy neki „szent” igaza van, de elverték rajta a port, hogy csak úgy füstölt hazajövet.
Ahogy megérkezik, a kapuból már elõre bekiáltott a feleségének:
- Asszony, hallod-e?! Teréz te! Hozd ki azt a fejszét. Mert ha hiába mentem a „császárig”, hát ne is lássak semmiféle császárt!
S ezzel úgy tett, amint jónak gondolá s az udvaron díszelgõ terebélyes császárkörtefát úgy kivágta, mint a pinty.
Mikor a kiló bejött
A városban szolgáló székely leányt elküldik egy kiló húsért, de hogy akkor jött be divatba a kiló, hát elfeledte az új szót. Viszza se akart menni, hogy újra kérdezze, hát így adta elõ a mészárosnál:
- Már én nem tudom, hogy kilóg-e, belóg-e, de valami lógó húst adjon ezért a pénzért az asszonyomnak.
Az Olt meg a Küküllõ folyókról
Régebbi idõben nagy dolog volt, ha valaki Csíkból Udvarhely megyébe átment. A „küssõfõdön” (külföldön) volt, tehát „járt-kõt ember”. Egyszer egy atyafi átmén valami ügyes-bajos dógában s amikor hazakerül Csíkba, az otthonlevõk elkezdik kérdezni:
- Hát méjen világ van no, ott küssõfõdön? Mit csinálnak az emberek? S mi egyéb?
- Hát ott es éppen olyan világ van, mint nálunk – mondja a járt-kõt atyafi -, de az emberek mind megbolondultak.
- Hát ugyan bizon méétt?
- Hát csak azétt, met az Oltot Küküllõnek híjják. (Az alcsíki góbé ugyanis azt hitte, hogy a világon csak az Olt folyó van egyedül).
A gondos egyházfi
Haldoklik az öreg székely és végrendeletet csinál. Hagyományoz mindenik fiának, hanem a végén eszébe jut, hogy õ hitközségi ember is. Mint jó egyházfi rágondol az egyházi emberekre:
- Azt a tinót, aki a tavaszon a havasba elvesze a szántás elõtt hat héttel, hagyom az eklézsiának. Ha pedig megkerül, legyen a Mihály fiamé.
Borzfogás
Pali bácsinak gyönyörû borzbõr-tarisznya lóg az oldalán. A városban meg is bámulják, meg is kérdezik, mert két borz bõrébõl került ki a szép bõrtarisznya.
- Ugyan Pali bácsi, hogy lehet két borzot fogni?
- Hogy-e? – veti oda Pali bácsi, - hát megfogok hármat, elszalasztok egyet s megvan!...
A góbé tanúi
Bejön az irodába egy székely, aki valami verekedésben volt ludas. Nem történt ugyan semmi, mindössze a góbé úgy vágta fejbe Kis Jánost, hogy meghalt, de a törvényszék „akadékoskodott”. Tehát ügyvédre volt szükség.
- Úgy volt – mondja a fiskálisnak a székely – hogy én Kis Jánost csak meglöktem és õ aztán nekiment a falnak.
Az ügyvéd megcsóválja a fejét:
- Ezt bizonyítani kell. Ki látta, hogy így volt?
- Az egész falu látta.
- De tanuk kellenek. Két tanú. Két ember, aki látta. Hát ki látta?
- Az egész falu látta.
- Az nem ér semmit. Két ember kell, aki eljöjjön a törvény elé eskü alatt vallani, hogy Kis János a falnak ment.
- Olyan is van.
- Kicsoda?
- Hát … Nagy Péter, a sógorom. Meg Hajmás István, a komám.
A ügyvéd föllélekzik:
- Na végre! Hát ezek látták?
- Látták. Ott álltak mellettem.
- Hogy a falnak ment?
- Hogy a falnak ment.
- És eljönnek azt eskü alatt bizonyítani.
- El.
- Hát beírhatom a nevüket?
A székely megvakarja a fejét.
- Tessen azzal a beírással vagy holnapig várni. Elõbb beszélek velök.
Oláhfalviakról ...
- Mit nevet, földi? – kérdi az úr.
- Én biz azt – volt a felelet - , hogy tova egy falumbeli embert látok, ne! Én jól ismerem õt s õ nem engem, nem akar ismerni a kevély büszke.
Két szekeres egyike bemvén egy fõrangú úrhoz megtudni, van-e aladó gabonája, meglátá magát a nagy tükörben, s útitársát vélvén ott állani, kérdé megütközve hirtelen:
- Ugyan bizon, bátya, hát kied is itt van? Hiszen én kiedet ott künn a szekéren hagyám.
Egy királybíró utat csináltatván a Hargita közelében, látá, hogy egy oláhfalvi ügyes ember letette kalapját egy nagy kõre, s úgy töri vasbottal a követ, mondá neki:
- Földi! Tegye fel azt a kalapot, én nem akarom hogy senki süvegeljem engem, fõképpen mikor munkában van.
- Én bizon nem is az ázért vettem le – mondá sajátságos egyszerûséggel az oláhfalvi.
Egy oláhfalvi elmés ember egykor ezzel álla bé egy fõtanoda elsõ tanárjához:
- Én azt hallottam, édes professor úr, hogy itt ma disputatio lesz, s azért jöttem, hogy tudjam meg, mi az a disputa?
- Az abból áll – monda tréfálódva a tanár -, hogy az egyik ember kérdést teszen a másik eleibe, s aki nem tud megfelelni a kérdésre, az tartozik hat forintot fizetni a kérdõnek.
- Jó – mond az oláhfalvi -, úgyhát disputáljunk mi ketten.
A tanár most leülteté õtet az asztal mellé, szembe magával, s letéve hat forintot az asztalra, monda:
- No, én azt kérdem tõled elsõben is, mondd meg nekem, ki volt Jézusnak az anyja?
- Azt már jól tudom, hogy Szûz Mária volt, hallottam a plébános úrtól is elégszer – felele az. – De ne menjünk most olyan messze – mond az oláhfalvi - , hagyjuk el azt a régi dolgot, hanem mondja meg a professor ár, hogy ki volt az én anyám?
- De azt csak nem tudhatom, hogy ki volt a te anyád – mondá a tanár.
- No, ha nem tudja, hát enyim a hat forint – mondá az oláhfalvi, s elkapván a hat forintot az asztalról, mint a szél, eltûnék a tanodából.
Egy havasalji ember deszkát vivén eladni kisfiával, szekere bedûlt a sáncba. Két útitársa odaérkezvén, helyreigaziták a szekeret. E szekeres továbbindultában mondá kisfiának:
- Minket mégis kisegíte a bajból a jószerencse.
- Minket bizon nem a jószerencse – mondá a fiú - , mert minket Pistabáék.
Egy deszkaárus a városban látván, hogy a fiacskája a toronyóra ütéseit számlája ujjain, kérdé tõle:
- Hány az óra, fiam?
- Négy vékony, kilenc vastag mindössze tizenhárom – felele a fiú.
Egy ember a havas alól peres dolgában a fõvárosba mene az ügyvédehez, hideg télben, térdig érõ hóban.
- Jó szánút van-e, földi? – kérdé tõle az ügyvéd.
- Biz én nem tudom, mert én gyalog jöttem – felelé az.
Egy deszkaárus a havas alól a városba menvén láta ottan egy rendkivüli kövér s egy rendkivüli sovány úriasszonyt, monda szekerestársának elõbb a kövérre, aztán a soványra mutatván:
- Ne te, né! Ez tán mind megeszi annak a másnak a részit.
Egy nagy havas közelében huzamos idõ alatt egy falucska keletkezett, hol azelõtt csak néhány juhászkunyhó volt. E falunak még vad s míveletlen lakói más falvak példájára egy diákot hozának a fõtanodából a húsvéti ünnepre. A diák prédikálásával nagy kedvességet nyere elõttük. E diák midõn hazaindula ünnep után közülök, néhányan megfogták õtet s elvágának egy kicsin darabkát a füle hegyébõl. A sérelmes diák panaszt teve azért a tiszthatóságnál s aztán a szembesített bevádlottak így menték ott magukat:
- Mi e diákot igen megszerettük a szép tanításáért, s elvégeztük magunk között, hogy pünkösdre is eppen ezt a diákot hozzuk magunk közi, azért jegyztük meg a fülit, hogy azon jegybõl ráismerhessünk, s annál könnyebben kiválaszthassuk a nagy sereg diák közül.
Egy ifiú ügyvéd a homoródi fürdõn létében kérdé mulatságból ottan egy oláhfalvi fiúcskától:
- Hát igaz-e az, hogy a ti falutokban lakó gazdák nem merik egészen végigszántani a szántóföldjüket, mert attól félnek, hogy ha egyik végére igen kimennek az ekével, addig a másik vége felbilen?
- Nemigen billedez biz az, hallja kend – felele a fiú – mert annak annyi kõ van a végin, hogy nem tud felbilleni.
Tudják õk együtt
Hárman valának, akik Kolozsvárra igyekezének: András Ferencz, Ferencz András és András András. Mennek mendegélnek, mindenütt torony irányában. Megszólitja õket valaki:
- Merre mennek, atyafiak?
- Mi bizon Kolozsvárra?
- Tudja-e kend, hogy merre van Kolozsvár? – kérdi az egyiktõl.
- Nem én.
- Hát kend?
- Én sem tudom.
- Hát kend?
- Én sem tudom, de tudjuk mi együtt.
Nyomós ok
Körutat tett a püspök a Székelyföldön. Minden faluban elébe harangoztak, csak Kápolnásfaluban nem. A püspök titkárjának feltünt ez a história, s alig várta, hogy valakitõl megkérdezhesse az okát. – Éppen arra ballagott a harangozó; a titkár megszólitja:
- Hogy esik az, hogy kendtek nem harangoznak?
- Biz az rosszul esik; de hát annak hetvenhét oka van, hogy mi nem harangozunk.
- Mi lehet az elsõ ok?
- A legelsõ az, hogy nincs harangunk.
No bemegy a püspök a faluba. A hivek ráesnek, hogy adjon nekik külön papot, mert nagyon megunták ezt a filialéskodást. A püspök kapaczitálni akarja õket:
- Nem lehet az kedves hiveim! Hiszen kendteknek se tornyuk, se harangjuk, se paplakjuk. A jó gazda úgy csinál, hogy elõbb istállót épit, azután szerez marhát.
Erre megfeleltek tizen is:
- Kicsi baj az kegyelmes uram! Épitünk mi istállót hármat is, csak marhát adj nekünk.
Homoródalmási és lövétei Orbán József meséi (1831)
A hosszú kezû Majom
A Nyerges és az Ostorhegyes
(egy félig mese, félig anekdota)
Néktek jámbor szásznék szabad lészen ezután is a nyergesre rá ülni: de ti kedveseim, magyar fejérnépek velünk ezt ne cselekedjétek mert jól lehet közöttünk is találtatnak néha olyanok akik õnkéntesen megeingedik magokat nyergeltetni, - de tudjátok meg azt, hogy ritka a békességes türõ Magyar. Hallgat ugyan õ egy darabig, de mindenkor lehet attól tartani, hogy hallgatásának levetés, és megrugdosás lesz a vége.
Csak kár, hogy Menyét természetü
Az oláhfalviakról ...
- Ugyan bizony komám, hát kied s itt van? Hiszen én kiedet ott hagyám künn a szekéren.
- Minket mégis kisegített a bajból a jószerencse!
- Minket bizony nem a jószerencse – válaszolta a fia – hanem Pistabáék!
- Jó szánút van-e, bácsi? – kérdte tõle az ügyvéd.
- Én nem tudom, mert én gyalog jöttem – felelte a gazda.
ProLövéte Egyesület ©
