Lövéte története

Családtörténet

Emlékmûvek, emlékhelyek, emlékkeresztek

Helytörténeti Füzetek

Jeles elõdeink

Lövéte és környéke

A Homoród mente

„Van Székelyhonban, Udvarhelyszéken két kis, malmot hajtó folyó mindkettõnek Homoród a neve (…). Egyiknek Külsõ-, vagy Nagy-, a másiknak Belsõ- vagy Kis-Homoród a neve. Mindkettõ a Hargitából ered Erdélynek északi felén, úgy, hogy fejöknél közbõl veszik a két Oláhfalut és párhuzamosan folynak le dél felé mintegy tíz órányi hosszúságú helyen, míg Homoród nevû szép szász falunál összefolyván, együtt mennek bele a nem messze lévõ Ugránál az Olt folyamában. Egy hosszú keskeny bérc, vagy hegylánc választja el végig le õket, s kellemetes keskeny vidékeiket egymástól, s szolgáltat részszerint erdõs, részszerint szántóföldes és marhalegelõs határokat innen és túl a melletök telepedett húsz – részszerint székely – részszerint szász faluknak.” (Jánosfalvi Sándor István)

Nagyobb térkép

A Homoród mente Hargita megye délnyugati részének egyik változatos természeti kistája. Területe mintegy 560 négyzetkilométer, lakossága 1996-ban 19 339 fõ volt. A Nagy- és Kishomoród völgyeiben meghúzódó települések (Szentegyháza város, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródzsentmárton, Homoródalmás és Oklánd községek valamint a hozzájuk tartozó falvak) tartoznak ide. A Homoród mente három kisebb tájegységre osztható: a Hargita hegység elõterében elterülõ Havasalja (Kápolnásfaluval és Szentegyházával) a Nagy-Homoród vidéke és a Kis-Homoród vidéke.

A Homoród mente jelenleg Székelyföld egyik leghátrányosabb vidéke, mert távol esik a jó közlekedési utaktól és a piacgazdaság fõ erõvonalaitól. Nincs vasútja, a közútjai nagyon elhanyagoltak. 1990 után településink népességmegtartó ereje folyamatosan gyengül, az elöregedés jelensége talán megfordíthatatlan.
Valamikor nem is olyan régen a csergekészítés, posztóványolás, mészégetés, zsindelykészítés és a vasmûvesség hazájaként ismerték e vidéket. Napjainkban a havasi állattartás, az erdõ és legelõ, amely némi jövedelemforrást biztosít. Ásványvízforrásainak hasznosítása alacsony fokon áll, gyógyvízként alig hasznosítják.
A Homoród mentét túlnyomóan unitárius vallásúak lakják. Aprófalvas régióként ismeretes. Csupán a két „végén” – Szentegyháza és Kõhalom- találkozunk két kisvárossal. De van egy „órisáfalva” is: a katolikus Lövéte.

Kápolnásfalu

A Nagy-Homoród mente települései: Kápolnásoláhfalu (r. Cãpîlniþa Hr), Homoródfûrdõ (r. Bãile Homorod Hr), Homoródremete (r. Cãlugãreni Hr), Kénos (r. Chiniºu Hr), Gyepes (r. Ghipeº Hr), Homoródkeményfalva (r.Comãneºti Hr), Abásfalva (r.Aldea Hr),

Homoródkeményfalva és Abásfalva

Lókod (r. Locodeni Hr), Bágy (r. Bãdeni Hr), Homoródszentmárton (r. Mãrtiniº Hr), Recsenyéd (r. Rareº Hr), Homoródszentpál (r. Sînpaul Hr), Homoródszentpéter (r. Petreni Hr), Városfalva (r. Orãºeni Hr), Homoródjánosfalva (Ioneºti Bv), Daróc (r. Drauºeni, n. Draess, Drass Bv), Kaca (r. Caþa, n. Katzendorf Bv).

Szentegyháza

A Kis- Homoród mente települései: Szentegyháza (Szentegyházasoláhfalu és Szentkeresztbánya, r. Vlãhiþa Hr), Lövéte (r. Lueta Hr), Almás (r. Mereºti Hr), Homórdkarácsonyfalva (r. Crãciunel Hr), Oklánd (r. Ocland Hr), Homoródújfalu (r. Satu-Nou Hr), Székelyzsombor (r. Jimbor, n. Sommerberg, Somerburg Bv), Mirkvásár (r. Mercheaºa, n. Streitfort Bv).

Homoródalmás

Lövéte

Lövéte

„Lövéte (…) magas, sürün egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösön a távolból festõileg szép tájat alkot, közötte törtet át a malmokat és ványolókat mûködtettõ Homoród, zuhatagos gátjaival kiegészítve egy havasi falunak vonzó képét.”

„Lövéte a katholicizmus végsõ bástyája, mert ezen alól már unitárius világ következik. Népe derék és munkás, a nõk fõként megtartották a régi székely viseletet, a kerekkontyos, czifrán himzett fõkötõt, melyre ünnepélyesebb alkalmakkor kecsesen bonyolított fátyolt kötnek; olyat minõt Priscus Retor leírása szerint a hun nõk is viseltek Attila udvarában;” (Orbán Balázs)

„A Rókavárostól nem messze regényes vidéken fekszik Lövéte község. Sûrûn egymás mellé s egymás fölé épített házai között a Homoród törtet lefelé. Lövétének nagykiterjedésû határa egész Oláhfalu széléig terjed.
A községet, - mint a két Oláhfalut – róm. katholikus vallású székelyek lakják. Lövétén alúl már az unitáriusok birodalma kezdõdik.” (Hankó Vilmos)

„Udvarhelyszéken, a Hargita délnyugati szélén, a Homoród vize két partján fekszik Lövéte község. Székely vonatkozásban nagy falu. 3600 székely lakja. Jellegre merõben elüt a többi székely falutól. Tipikusan hegyi jellegü. Keskeny utcák, emeletes kõházak. Oly szûk itt a Homoród völgye, hogy egyetlen háznak sem telt kertre. A falu fõutcáján folyik a Homoród malomárka, az utóbbi a község õsrégi három malma kedvéért, még pedig egymással párhuzamosan, körülbelül másfél méternyi szintkülönbséggel.
A falu népe az õsihez csudálatosan ragaszkodik. Az egész Székelyföldön talán õk õrizték meg legtisztábban viseletükben is az õsit.” (Haáz Ferenc Rezsõ)

A Hargita-hegység nyugati peremén húzódó vulkáni fennsík, amelyet a vulkáni kúpokról lerohanó patakok lázokra daraboltak fel (Homoródi-láz vagy Cekend, Oláhfalvi-láz, Pokol-láz, Vargyas-láz) lábánál, fekszik a Homoród mente egyik legszebb színfoltja a Kis-Homoród, a Vargyas, Kiruly és az Aranyos-patak vizei által dombvonulatokká tagolt Lövéte és határa. A Kis-Homoród-folyó völgyének mindkét -részben suvadásos- domboldalára rátelepedett község 600-700 m tengerszint feletti magasságon fekszik. A környezõ dombok, fennsíkok mintegy 100-200 méterrel emelkednek a község fölé.

Délnyugat és északnyugaton a Várhegy (836 m), Domokos-hegye (838 m), a Láz-tetõ (856 m), valamint a Pokolláz (875 m) vulkáni fennsíkja, emelkednek. A keleti oldalon a Kis-Homoród és a Vargyas vízválasztóján húzódó Kõgyakra-teteje (731 m), Hosszúmocsár (840 m), Papláza (816 m), a Hegy (807 m), Õrhegy (802 m), Bánya-tetõ (857 m), valamint Vargyasláza fensíkja védik az erõs széltõl és viharoktól. Az alacsonyabban fekvõ dombok (Latamás 706 m; Senye hegye 664 m; Póshegye 722 m; Csúfhegye 707 m;) is bástyákként veszik körül a belterületet. Tetejükrõl a vigyázó szem messze elláthat. Földrajzi koordinátái: északi szélesség 46º 16’ és keleti hosszúság 25º 25’.

A községtõl északra halad el a Székelyudvarhelyt és Csíkszeredát összekötõ 13/A jelzésû országút, amely a két tájegységet -Udvarhely -és Csíkot- õsidõk óta összeköti. Az országúttól déli irányban, Szentegyházánál tér le az a megyei út- a Kis-Homoród folyását követve-, Lövéte megközelíthetõ. Alaprajzát tekintve, halmaztelepülés.

Vagyis a belsõségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970-72- es földcsúszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed).

A telkek felaprózódása következtében, besûrûsödés útján vált halmazfaluvá. A belterület egyaránt kiterjed a hordalékos, lerakódott ártérre és a- hol lejtõsebb, hol pedig hirtelen meredek- domboldalakra, egészen az agyagos, márgás, köves szántóterület határáig, úgy, hogy egyes falurészek között mintegy 50, sõt 100 m szintkülönbség van. Belterülete mintegy negyvenkétezer négyzetméter, a házak száma 1185.

A házak számának alakulása 1750-2002 között.

A külterülete összesen 10141 hektár (mintegy 18.308 katasztrális hold). Nagykiterjedésû mezõgazdasági határa évszázadok során sajátos gazdálkodási rendszert szült (a tanyavilág vagy az ún. szállások). Szomszédai: északon Kápolnásfalu és Szentegyháza (1968 óta Hargita megye egyik hegyvidéki kisvárosa), délen Homoródalmás, keleten a megyeszékhely Csíkszereda, nyugaton Homoródszentmárton község falvai Abásfalva, Keményfalva, Gyepes.

Lövéte népessége

Népességérõl és annak etnikai összetételérõl a hivatalos népszámlálásokat megelõzõ idõszakban a 17. századi székely népesség-összeírásokból tájékozódhatunk. A népesség számának alakulása nyomon követhetõ az 1614-es Bethlen Gábor fejedelem rendeletére készített lustra (katonai összeírás) adatai alapján, majd az 1721. évi adóköteles népesség számbavételétõl napjainkig.

Lövéte adóköteles lakossága, a háztartások száma a népesség jogi állapota szerint (1721)

A község lakói: székely magyarok, akik mellé a 17-19 század folyamán néhány görög-katolikus vallású jobbágy, valamint cigány zsellércsaládot telepítenek a Lövétén puszta telekkel rendelkezõ ún. bebíró nemesek vagy földesurak. Népességének felekezeti megoszlása a 19. század második felében a következõ képet mutatta:

A századfordulóra, a közigazgatásilag akkor még hozzá tartozó Szentkeresztbányával együtt népessége elérte a három-és fél ezret. A második világháború után is a lakosság száma, bár az elvándorlás az ország más ipari vidékeire (pl. Új-Moldova, Balánbánya stb) számottevõ volt, állandóan növekedett. Az 1968-1974 között a születési arányszám 22,5-25 ezrelék, a halálozási arányszám 7,5-10 ezrelék, a természetes szaporulat 12,5-15 ezrelék volt.

A népességszám alakulása Lövétén (1910-2002)

Az 1992. évi népszámlálás adatai szerint a lakosság száma 3. 850 fõ volt. Ebbõl 3. 845 személy magyarnak vallotta magát, 5 fõ pedig románnak. A községben élõ „cigányok”, akiknek anyanyelvük is magyar, mind magyar nemzetiségûnek vallották magukat. A felekezetileg így oszlott meg Lövéte népessége: római katolikus 3781, unitárius 30, református 34, baptista 1, ortodox 3, Jehova tanúja 1. Sajnos az utóbbi évtizedben lelassult a népszaporulat, csökkenõben az évenkénti születések száma, míg a halálozásoké egyre nõ.

A legutóbbi népszámlálás alkalmával már csak 3523 fõt írtak össze a számlálóbiztosok 318 fõvel kevesebbet, mint tíz évvel korábban.

A község felszíne

Hegyek, nagykiterjedésû vulkáni fennsíkok (platóvidék), dombok, suvadásos domboldalak és völgyek váltakoznak területén.

Keleten a Hargita Tolvajos-tetõtõl (977 m) délre esõ része (Dél-Hargita) elõhegyei (Karos, 1095 m, Hüvelyk 1106 m) uralkodnak, északon az egyre gyérülõ, fenyvesek borította Központi-Hargita 850-1000 méter magasságú vulkántörmelékes fennsíkja emelkedik, amelyet a vulkáni kúpokról lerohanó patakok lázokra daraboltak fel. A platóvidék vulkáni (robbanásos) piroklasztitokból, tufákból, kemény, átsült breccsákból épül föl, néhol pedig iszapárak képzõdményei láthatók.

A folyóvízi erózió mély völgyekkel tárta fel az aglomerátumokat. Nyugat, délnyugat felé Hargita megye délnyugati sarkát, a történeti Udvarhelyszék déli részét felölelõ Homoródi-dombság közbeiktatódásával kapcsolódik a Küküllõk dombvidékéhez.

A község éghajlata

A község éghajlata Székelyudvarhely és vidékére jellemzõ mérsékelt szárazföldi éghajlat. A hegyközi területek sajátos éghajlati vonásai jellemezõk rája: hosszú és hideg telek, rövid, de viszonylag meleg nyarak, a hosszú meleg õsz (vénasszonyok nyara). A népi szólás-mondás szerint „Hat hónap hideg s a többi se meleg”. Az évi átlagos középhõmérséklet: + 7, 8 ºC. A leghidegebb hónap a január (-3, 6 ºC), míg a legmelegebb július (+ 17, 7 ºC). A legmagasabb napi középhõmérséklet augusztusban van (+24,4 ºC), míg a legalacsonyabb januárban (-5,4 ºC).

A hõmérsékleti értékek változás alapján megállapítható, hogy a hõmérséklet az év elején lassan, majd márciustól júliusig gyors ütemben emelkedik. Az ászi hõemelkedés tartósabb, mint a tavaszi. Tavasszsal, mivel a hóolvadáshoz nagy mennyiségû hõ használódik el és a hideg szelek is gyakoribbak, a hõmérséklet 2-4 ºC-kal alacsonyabb, mint õsszel. A késõ tavaszi fagyok néha még májusban is, az õsziek pedig már szeptemberben jelentkezhetnek. A csapadék 600-700 mm/év. A zöme a nyár elején hull le (május, június, július hónapok folyamán). A többi hónapok csapadékmennyisége lényegesen kevesebb. A havas napok októbertõl áprilisig tartanak. A ködösebb hónapok január, február, november és december. A legszelesebb hónapok március és április. Az északi és északnyugati szelek a leggyakoribbak. A szelek nagy többsége mérsékelt és élénk, de a magasabb havasi vidékeken elõfordulnak az erõs szelek és viharok is, amelyek nagy kárt okozhatnak a fenyvesekben (széltörések).

Vizei

Lövéte vízhálózata, -mely közepes sûrûségû-, a tõle északra fekvõ Központi-Hargita elõhegyeibõl eredõ patakokból (Kis-Homoród, Vargyas, Tolvajos, amely Kirulyfürdõn alul, a Gyepû patak beömlésétõl kezdve a Kiruly vagy Kéroly vize nevet kapja, Aranyos) valamint a beléjük ömlõ kisebb patakokból áll.

A területén átfolyó vagy fakadó vizek mind az Olt vízgyûjtóterületéhez tartoznak. E folyóvizek, nagy esésû hegyi patakok jelentõs vízi energiát képviselnek és a múltban számos vízi szerkezetet (malom, posztóványoló, fûrész, hámor stb) hajtottak.

A községen átfolyó Kis-Homoród Kápolnásfalutól északkeletre az Oltár-kõ (1303 m) nyugati és délnyugati lejtõijén fakadó kristálytiszta, jéghideg, bõvizû források ereibõl táplálkozik. E források a Központi Hargita eruptív tömegének közelében, a vulkáni törmelékanyagba benyomuló andezitláva-folyás, a Csonka kõszikla lábánál törnek fel. További ágai a Csihányos (1211 m), a Falbükk (1109m), azután a Szénaság-köve (1109 m) nevû magaslat oldalából erednek. Legjelentékenyebb mellékvize a Csihányos oldalán lecsörgedezõ Gyepû-patak.
A Kis-Homoród Szász-Homoród mellett egyesül a vele párhuzamos vonalban folyó Nagy-Homoród vizével s Szász-Ugránál ömlenek az Oltba.

A Vargyas vize szintén a Hargita vizeit gyûjti össze. Áttörve az almási barlang szorossán s Olaszteleken alul egyesül a Kormos vízével s csakhamar az Oltba ömlik. E folyók vízhozama elég változatos. Legmagasabb vízállást áprilisban, a legalacsonyabb értékeket szeptemberben és októberben éri el. Néha magas vízellátást idéznek elõ a nagy esõzések. Ezzel magyarázható, hogy a régi feljegyzésekben gyakran olvashatunk árvizekrõl. Az áradások kiküszöbölése érdekében a nyolcvanas években a Kis-Homoród medrét szabályozták és a község belterületére esõ szakaszon betonfallal erõsítették meg mindkét partját.
A község területén több mint tizenöt borvízforrás tanúskodik a vulkáni tevékenység utóhatásáról. A különbözõ típusú borvízforrások részben a Kis-Homoród völgyében (Dobogó, Lobogó, Bányatelep), a Vargyas völgyében (Délõ, Bélmezõ, Székely-Szeltersz, Nádasszék), a Tolvajos-patak mellett (Hargita-liget vagy Festõs, Kéroly vagy Kirulyfürdõ) vannak.

A Vargyas völgyében (Székely-Szelters) jó forgalomnak örvendõ kis borvízpalackozó telep mûködött egykoron, akárcsak a felhagyott okkerfesték bányák és opálbarlang közelében lévõ Hargita-ligeten. Az utóbbi fejlesztésre igen alkalmas terület (Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti országúttól 1, 5 km távolságra van és autóval is megközelíthetõ). Kellemes, jóízû vize régen „Kamilla” majd „Hargitaforrás” néven volt forgalomban. Nádasszék- és Kirulyfürdõn a borvízforrások vizeit több évszázada már, hogy gyógyításra is használják.

Ennek ellenére ipari, balneológiai és turisztikai kihasználásuk még közelrõl sincs arányban a lehetõségeinkkel.

A talaj és altalaj kincsei

A talajminõség változatos képet mutat. Az erdei talajok (barna erdei és gyengén savanyú barna erdei talaj, sárgás-barna és savanyú-barna erdei talaj) az uralkodók, de a Kis-Homoród és a Vargyas árterületén az ún. öntéstalaj is elõfordul. A nyugati domboldalakat (Kisláz, Latamás, Domokos-hegye,- és oldala) néhol alig borítja egy párhüvelyknyi termõréteg, melynek agyagában kevés helyen homok, de túlnyomóan kavics, s Homoródabásfalva és Keményfalva felé e mellett a mészkõ morzsalék uralkodik. A termõtalaj képzõdéséhez nagymértékben hozzájárult az egykori erdõtakaró, illetve növénytakaró is.

Az egykori lombhullató erdõk kiirtása után egyes helyeken fekete humuszos talaj jött létre, míg a mai lombos erdõk övében a csokoládébarna talaj az uralkodó. Az altalaj gazdag ásványi kincsekben.

Ezek közül a legjelentõsebb a vasérc (limonit, sziderit) és a só (szilárd kõsó és sósvíz formájában jelentkezik), a különbözõ építõkövek (andezit, bazalt, mésztufa), valamint a nagy változatosságban és bõségben elõforduló borvíz. Festékföld (okker) és opállerakódás (magköveit az õskorban a pattintott kõszerszámok készítésére használhatták) Lövéte határában Kirulyfürdõ/Hargita-liget környékén fordul elõ.

Természeti kincsei még az erdõk és a nagy kiterjedésû legelõk. Az erdõségeinek változatos faállományát lucfenyõ, jegenyefenyõ, de fõleg bükk és tölgy alkotja. Az erdei vadállomány is számottevõ. Mindezek a kincsek a helyi gazdaság távlati fejlesztése szempontjából igen jelentõs nyersanyagtartalékot jelentenek.
 

A KÖZSÉG RÖVID TÖRTÉNETE

Régészeti leletek tanúsága szerint, melyek Lövéte vagy a szomszédos települések (pl. Homoródalmás) határába kerültek elõ, a környék már a pattintott és a csiszolt kõkorszak óta lakott.

Újkõkori fekete bevonatú agyagkanál (lelõhely: Gábosháza-Lövéte)

A Várhegy („Álmos-vára”) tetején levõ bronzkori (Wietenberg-kultúra) és kora vaskori (Hallstatt) erõd (földvár) arról vall, hogy e vidék természeti adottságát, védekezésre alkalmas domborzatát õsidõk óta kihasználták. A vaskorszak embere valószínûleg már ismerte és bányászta az itt elõforduló borvízlerakódások barnavasérceit (limonitos fészkeit).

Bronzkori agyagedény (lelõhely: Várhegye-Lövéte)

Errõl a késõ vaskori (La Téne) külszíni bányászat nyomai, és egy korabeli, a község területén talált éremkincslelet (II. Fülöp, Nagy Sándor, III. Fülöp pénzei és thasosi ezüst tetradrachmák) is tanúskodik.

Kézzel formált orsógomb (lelõhely: Gábosháza-Lövéte)

Nem kevesebb emléket hagyott maga után a római civilizáció (106-271), a homoródfürdõi, oklándi római katonai õrtornyok (burgus), a homoródszentpáli táborhely (castrum) a Homoród mente legjelentõsebb római katonai létesítménye a rómaiak által megszállt területek keleti határsávját jelölik. A só jelenléte a környéken (Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Almás, Lövéte határában) kedvezõen befolyásolhatta a római kori sóbányászat itteni fellendülését.

Bár Hargita megye területét is érintik s népvándorlás hullámai (gótok, hunok, avarok, gepidák, szlávok), a község területérõl ismeretlenek a korszakhoz köthetõ régészeti leletek.
Egyes vélemények szerint a község neve, még az Árpád-korban határõri feladattal megbízott elsõ magyar telepesek ún. királyi lövészek (lövõk), azaz íjászok jelenlétéhez köthetõ.

.

Valószinüleg a 11 - 12. század fordulóján, I. (Szent) László (1077 - 1095), esetleg Könyves Kálmán uralkodása (1095-1116) alatt létesült az a cölöpkerítéssel hatásosabbá tett töltésvonulat, amely ma Ördögárok néven ismeretes, s amelynek „nyomvonala” Lövéte határán -a Vargyas völgyszorulatán (Szurdokbükk) átkelve- Vargyas-láz fennsík nyúlványára hágva, a Kis-Homoród-Vargyas vízválasztója keleti lejtõkezdetén, a térszín adottságait nagyjában követve kanyarog déli irányba, a homoródalmási Árpaszem-tetõig (875m).
A község középkori története hasonló a többi udvarhelyszéki település történetéhez.
Az írásos dokumentumok azt bizonyítják, hogy a 12-13. századfordulója körül megtörtént a Homoród mente székely megszállása. Lövéte területén a hagyomány több apró tanyaszerû település fekhelyét tartja számon, melyek emlékét ma már csak a helynevek õrzik (Lövéte, Lázfalú, Zádogszeg, Martonos, Gábosháza, Telek, Kopateleke, Csató stb). Ez a község korai településszerkezetének szórt jellegére utal. Ebben az idõben Lövéte környékét úttalan erdõk rengetege borította. A Hargita felé esõ hegyoldalakon sûrû fenyves- és bükkös erdõségek területek el, míg a Kis-Homoród völgye felé emelkedõ lapályosabb domboldalakon nyír, nyár, csere, éger erdõfoltok váltogatták egymást. Errõl vallanak a községhatár eredeti természeti állapotára utaló helynevek, mint pl. Aprónyíres, Bargóca (berkenye), Egöralja, Cseresaraka, Cseremege, Kõriskerek, Rakotás (rakottyás) stb. melyek helyén manapság szántók, legelõk terülnek el.

A község nevének elsõ írásos említése az 1332-37-es pápai tizedjegyzékben még nem kellõen tisztázott. A lövétei székely határõrök egy-két családból álló szétszórt kicsiny településeinek (szeg, szer) a Kis-Homoród völgyében való összetelepülése a 14-15. század folyamán mehetett végbe. A régészeti leltek egyértelmûen bizonyítják, hogy a mai Lövéte településmagja a 15. században már a Kis-Homoród bal partján fekvõ, áradásmentes, településre alkalmas ún. Sópástya (a sóskút és környéke) körül van.
Lövéte (Lewethee) nevét említõ -minden kétséget kizáró- elsõ hiteles adatot egy három évvel a mohácsi vész elõtt íródott (1523. május 30.) záloglevél tartalmaz, melyet Antal közjegyzõ (egyben kányádi pap és homoródszentmártoni plébános) állított ki (tartalma: a lövétei Nagy Jakab, székely örökségét (házát, malomjogát stb.) szentpáli Kornis Miklósnak, 16 forint kölcsönért zálogba veti). Lövéte neve a 16-17 századi írott forrásokban még a következõ alakváltozatokban szerepel: 1567: leówete, 1576: Leówete, 1583: Leówethefalwa, 1602: Leúete, 1604: Leoúete, 1614: Leõuete, 1627: Leövethe, Leõvethe, 1635: Leöueteh, Leouethe.

Lövéte (Lövéthfalva) neve egy XVII. századi oklevélben A lövétei egyházközség régi pecsétje

Minden bizonnyal ekkor már nagyjából befejezve állott a kisméretû, cinteremmel (coemeterium) körülvett, 15.-16. század fordulóján épült késõ gótikus stílusú temploma, amely a 18-19. századi térképeink tanúsága szerint azonban nem a mai templom helyén, hanem a település északkeleti részén (Sópástya) emelkedõ ún. Felsõ-kiáltó dombon épült fel, a korabeli falu egykori középpontjában, közvetlenül a most is használatban lévõ sóskút és piaca (itt tarthatták akkoriban a vásárokat) szomszédságában. Felszereléséhez tartozott egy 1545-ben öntetett harang is, melynek felirata: JESUS NAZARENUS REX JUDEORUM (azaz Názáreti Jézus a zsidók királya) volt. Ugyancsak felszereléséhez tartozott egy, valószínûleg a XVI. század elsõ felében készült s a késõbbi forrásokban sokat emlegetett Mária-szobor (szárnyas oltár fõ része), mely hasonló volt a csíki (Somlyó, Szenttamás, Szentmárton, Menaság) Madonna-szobrokhoz, valamint három régi (16. századi) kehely és patena (az utóbbiak a gyulafehérvári Batthyaneum gyûjteményében vannak).

A lövétei egyházközség régi kegytárgyai
 

Fekvésének helyét (az 538- 542. számok alatti házak melletti kertekben), a terepfelszín kiemelkedõ és bemélyedõ alakjából ma is sejthetjük itt- ott, a gyepszõnyeg alatt, de e látható nyomok nem elegendõk egykori alaprajzának elkészítéséhez.
A régi templomot lebontották, s anyagát az új templom építésénél felhasználták.

A régi templom kváderkövei az 1776-ban épült templom alapzatábn

A korabeli székely életmódnak jellemzõje volt, hogy a férfinép katonai rendszerben szervezetten élt és személy szerint katonáskodott, de alapfoglalkozása a földmûvelés és állattenyésztés volt. A hadkötelezettségbõl következett a székely szabadság fontos eleme: az adómentesség. A 16. század közepétõl, Magyarország három részre szakadása után, az Erdélyi Fejedelemségnek több nehéz feladattal kellett megbirkóznia, kénytelen volt a székelységre is a korábbinál nagyobb közterheket (adófizetés) róni, ami a katonai rendek (elsõsorban a primipilusok vagy lovagok/lófõk és a pixidariusok vagyis a gyalogkatonák) helyzetének romlásához vezetett, veszélyeztetve az addigi szabadságjogokat. Ez okozta az 1562-es nagy felkelést, amelynek leverése után a közszékelyek nagy részét fejedelmi jobbágyságra vetették. A fejedelmi jobbágyság ugyan késõbb felszabadult, de megkezdõdött a székely joggal ellentétes jobbágyosításnak az a formája, amikor a fejedelmi szolgálatban kitûnt nemeseknek (az 1566-1567. évi hadi szolgálataiknak elismeréseként) olyan közszékely családokat adományoztak, amelyek sem a közterheket, sem a katonai szolgálatot nem tudtak teljesíteni, vagy nem voltak hajlandók azoknak eleget tenni.

Régi szentségtartó

A reformáció a két Homoród mentén is hamar éreztethette hatását. Délnyugat felé a Szászfölddel határos kistáj a szász falvak és a két Homoród völgyében megfordult hittérítõk munkájának eredményeként a XVI. század közepe táján megismerkedhetett az új hit (lutheránus) tanaival, majd késõbb a reformáció második hullámával, a „szakramentárius”, vagyis a református hitvallással.
Az 1566-os, április 6. tordai országgyûlésen kimondták: „… egyenlõ akarattal végeztetett, hogy afféle egyházi rendben levõ személyek, kik a Pápai tudományhoz és emberi szerzésekhez ragaszkodnak, és abból megtérni nem akarnak, az õ felsége birodalmából mindenünnen kiigazíttassanak.” Ugyanezen év november 30-december 13 közt tartott országgyûlésen „… meghatároztatott, hogy ezen nemzet közül a bálványimádások kitörültessenek, és az Isten igéje szabadon hirdettessék”.
A katolikus vallásához makacsul ragaszkodó csíki, gyergyói és néhány havasalji község székelysége nyíltan szembefordult ezzel a valláspolitikával (ebben nagy szerepe volt a közeli csíksomlyói ferences kolostor szellemi és vallási befolyásának). II. János király parancsára az ellenállást fegyverrel próbálták letörni. Az ehhez szükséges „bandériumot”, az unitárius vallásra már átállott Homoród és Fehér-Nyíkó vidéki községek lakosságából (valószínûleg1562-tõl az udvarhelyi vár szolgálatára rendelt kincstári jobbágyokból ún. darabontokból), toborozták össze szabad zsákmányolást ígérve. A hitelesen alá nem támasztott „csata”, az egyházi hagyományok szerint 1567 pünkösd szombatján zajlott le Udvarhelyszék és Csíkszék határán, a Tolvajos-tetõn (Nagyerdõ, a IX. lövétei fõdûlõ), hol az „õsi hithez való ragaszkodás diadalmaskodott”. A gyõzelemet mindenki a Szûz Mária közbenjárásának tulajdonította s ettõl számítódik a csíksomlyói búcsújárás.

Ugyanekkor szintén alá nem támasztható adatok szerint, a megfutamított dühös had visszavonulás közben felégette Lövéte északi szomszédait: a két katolikus Oláhfalut.

1567-ben, egy adófizetés céljából készített összeírásban Lövéte 35 portával (kapuval) szerepel. A porták, telkek ekkor még nem voltak olyan szûkre szabottak, mint manapság. Egy kapu mögött (a belsõ telken) több család lakott, egy porta tehát több háztartást jelentett. Egy évtized múlva, 1576-ban, a fõemberek 50 dénáros adólajstroma szerint a fejedelem 38 forintot, Kornis Mihály 1forint adót fizet Lövétén lévõ jobbágytelkei után. A fejedelemi birtokrészbõl 1583. június 10-én, Báthory Zsigmond 10 jobbágytelket hû emberének, Székely Mózesnek (aki a korszak legkitûnõbb szereplõje volt) adományozott. Az adománylevél név szerint felsorolja az eladományozott családfõket: Kovács Pál, Egyed András, Szõke Orbán, Antal András, Balázs György, Silye Ambrus, Silye István, Máté Mihály, Gergely Péter és Lõrinc Jakab. Székely Mózes mint fõhadnagy 1591. február 5-én szolgálatai jutalmául újabb adományban részesül. Megkapja a fejedelmi kincstár kezelésében lévõ s 1562 után az udvarhelyi várhoz (Székelytámadt) foglalt összes közszékely birtokokat Lövétén, tartozékaikkal együtt, ide értve a vashámort is. Így az egyszerû lófõ székely családból származó kiváló hadvezér Lövéte földesura lett. Udvarházának helyét – melyet egy 1600. január 24-én kelt adománylevél is megemlít –, még ma is számon tartják a lövéteiek (Udvarkert).
Lövéte 17. századi népességérõl, és annak etnikai összetételérõl a korabeli székely népesség-összeírásokból tájékozódhatunk. A vonatkozó adatokat az alábbi táblázatban foglaltuk össze:

Lövéte társadalmi rétegzõdése és becsült lélekszáma a XVII. század elsõ felében
 

A vasmûvesség nyomai a fejedelemség korában

A lövétei vasolvasztás -és vastermelés feudalizmuskori kezdeteirõl egyetlen egy hiteles írásos forrással rendelkezünk. Ez a XVI. század második feléig vezet bennünket vissza. A helyi hagyomány az itteni vasmûvességet ugyancsak az erdélyi fejedelemség korából származtatja. „Azt mondják, -írja Jánosfalvi Sándor István- hogy régen e helységnek ura fejedelme Székely Mózes volt.

Székely Mózes ( Sánta Csaba szovátai szobrászmûvész alkotása)

Benn Lövétén udvara helyét is mutogatják. Az akkori Lövéte tán az õ jobbágyaiból is állott és a völgy alsó felében vashámora is volt, melynek gödrös helyét ma is meg lehet esmérni (a kiemelés tõlem- M. J.). A Székely Mózes hámorán kívül még másoknak is volt itt hámora, társaságosan s ezekhez a vas követ is éppen a völgyecskében is kapták.”

Köztudott, hogy 1562 után jelentõs terjedelmû közszékely birtok (szántó és rét) kincstári tulajdonban ment át. Ilyenek voltak Várhegy és Udvarhely váraihoz kapcsolt várföldek, valamint a csíki vashámorhoz tartozó vasérclelõhelyek és birtokok, melyek közül többet a késõbbi idõkben, fõleg 1566 után, a fejedelmek, a székely primorok rendjének adományoztak hadi szolgálataikért. Az egykori kincstári birtokok emlékét õrzik valószínûleg a lövétei Udvarkert, valamint Hámorkert helynevek.

Székely Mózes udvarházának alapjai (Udvarkert)

Erre vonatkozóan azonban semmiféle írásos forrással nem rendelkezünk. Bokor Mária egykori lövétei tanítónõ Lövétérõl szóló rövid helytörténeti vázlatában azt írja, hogy e hámor a lövétei közszékelyek tulajdona volt, amelyet „társaságosan” mûködtettek, és csak az 1562. évi székely felkelés után a közszékelyek jogokat megnyirbáló segesvári országgyûlés juttatta kincstári, azaz fejedelmi tulajdonban. Mint írja: ”a lövétei székelyeknek ez nem tetszett, õk a vashámort szabad székely birtoknak tekintették mindig. Tiltakoztak is ellene (…), Báthori Zsigmond, hogy a lövétei székelyeket kibékítse, többet azok közül, akik a vashámorban jó munkások voltak lófõ tisztséggel tûntetett ki 1591-ben, pl. Mihály (Szõcs) családot.” Sajnos kutatásaink nem támasztják alá Bokor Mária állításait. Az 1567-es adóösszeírás tanúsága szerint, amely értékes adatokat õrzött meg az ekkor már mûködõ csíkmadarasi hámorral kapcsolatosan, Lövétén ebben az idõben még nem üzemelt kincstári vashámor, ugyanis a falu 35 kapuja közül egy sem mentesült a 25 dénáros adókirovás alól a hámorban szükséges munkák elvégzése érdekében, ahogy ez a csíki települések esetében történt. A korabeli székely összeírások, és más okleveles bizonyítékok rácáfolnak arra is, hogy a lövétei Mihály (Szõcs) családnak, -hasonlóan a madarasi hámorhoz szolgáló több csíki, gyergyói és kászonszéki székely családhoz- a lövétei vasbánya, azaz vashámor mûvelésében szerzett érdemeiért, tagjainak mesterségbeli tudásáért, ügyességéért Báthory Zsigmond fejedelem lófõséget adományozott volna. Nagymértékben nehezíti a tisztánlátást az a tény is, hogy a lövétei vashámorról, a fent említett adománylevélen kívül (mely jóllehet a hámor meglétérõl egyértelmûen tanúskodik) semmiféle más közvetett vagy közvetlen tárgyi bizonyítékkal vagy írott forrással nem rendelkezünk. Székely Mózes egykori hámoráról a XVII. század folyamán is hallgatnak a források. Ebben az idõben a lövéteiek solymászattal foglalkoztak inkább és nem bányászattal.

Gazdálkodás a XVII-XIX. században

Lövéte állatállománya (1721)
 

Forrás: MOL. F 49. Vegyes összeírások, Udvarhelyszék/Lövéte
 

A tenyésztett állatfajták közül fontos helyet foglalt el a sertés. Sertésnevelõ, természetes takarmányt biztosító tölgyes, de fõleg bükkös erdõség bõven volt a korabeli Lövéte határában, hol õsszel disznónyájak makkoltak. A házi hizlalás céljából a makkot nagy mennyiségben össze is gyûjtöttek és hazaszállították. A sertésszalonna minden valamire való családnál fõ kellék volt (a fõzéshez nélkülözhetetlen zsírt olvasztották belõle). Jelentõs volt a juhtartó gazdák száma is. Lövéte határa, a szarvasmarha és a sertés mellett nagymennyiségû juhot tartott el. A juhnyáj havasi legelõkön, irtványokon vagy pedig az ugarhatáron legelt. 1721-ben az összeírt 104 adóköteles lövétei gazdának összesen 1315 juha és kecskéje volt. Akadt olyan gazda, aki 50 juhot tudott magáénak. A legkisebb lövétei juhtartónak is legalább 2-3 juha volt. A juhtartó gazdák összealakultak „cimboraságokra” (társulatok- M. J.) Egy „cimboraságnak” volt kb. 300-500 fejõs juha 100-250 darab meddõ juha, berbécse és tenyésztésre meghagyott nõstény báránya. Közösen fogadtak majort (ún.bácsot) a pásztorfogadó gyûléseken, s más cimboraságokkal egyetértésben közösen osztották újra minden évben a legelõtesteket. A cimboraság tagjai juhszám arányában élvezték a juhtrágya hasznát, és az által javították a soványabb szántóföldjeiket.
Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdõgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfõzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos idõszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat is nyújtott némi alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szûkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földmûves munkát tartották évszázadokon át. Ebbõl következõen a földmûvelésbõl élõknek mindig nagyobb volt a tekintélyük, noha alig akadt a faluban egy tucatnyi család, aki földjének termésébõl meg tudott élni, mint akik a helyi erõforrások által nyújtott más lehetõségeket próbálták kihasználni „kereset-kiegészítésként”.

A szántóföld területe a lakossághoz és a község területéhez viszonyítva mindig nagyon kevés és gyengén termõ volt. Egy 1809-ben kelt beadványban, az alábbiakat olvashatjuk róla:
„Az egész országbéli lakosok elõtt nyilván tudva vagyon, hogy a mû lakhelyûnk, és kõsziklás földûnk a mostoha Havasok allya, környékiben helyeztetve légyen; minek okáért, ha valami mezei veteményt a mû kõsziklás hegyes völgyes erdõs, és igen meredekes oldalos szántó fõldeinkbe egy némely része lakosinknak, (… ), tészen is, annak terméséhez ritkán van szerencséje, még akkor is, mikor más boldogabb helységekben közönségesen jó termés szokott lenni. A nálunk lévõ gabonaterméshez kevés reménsége lehet, mert azt, vagy a hosszasabban tartó tél, vagy a felettébb való nagy, és késõre meg mozduló hó meg szokta emészteni vagy ha szalmájában terem is a szemzés idejében, a mostoha ûdõk környûl állása a szemzéstõl meg szokta fosztani úgy annyira, hogy a Homoród Lövétei Mezõben a mi kevés gabona néha néha terem is a Lakosok száma szerint nem hogy elégséges volna, hanem majd csak kovásznak való volna annál is inkább, hogy ahol alkalmatosabatska volna; és jobb, jobb a mezei vetemény termésére az is a Possesor Urak birtokában vagyon és ugyan azért (…) az egész Homorod Lövétei minden lakosok akiknek igavonó barmok vagyon /: Ezek pedig helységûnk béli lakosoknak csak a két részit teszik:/ széllyel az országban szekeren kereskedéssel, deszkával, s tõbb minden épûletre szûkséges materialekkal magunk élelmûnkõt keressûk, cselédjeinket táplállyuk, házunk állapottyát tarttyuk, a Királyi Contributiot fizessûk; (…) Más része nyomorult falus felûnknek Bányábol Vas Hámorból keresi minden napi kinyerit, a mely a mû határunkon is találtatik, (…).
A XVIII-XIX. századi paraszti, hagyományos életmódról, gazdaságról, a szántóhatár milyenségérõl, becses adatokat tartalmaznak a korabeli úrbéri összeírások (1785, 1820) is. „Három határunk vagyon ugyan, de ez határunk, némelly része zabnál egyebet nem terem, más része Buzát, rosot s egyebet, ha trágyázhatjuk meg terem; oldalokra kel minden felé trágyáznunk; szántani is négy vonó Marha kévántatik. A víz mellet kevés szénát tsinálunk, aztot is a víz gyakorta károsítya, az erdõk között csinálunk inkáb, melynek fûve nem kétszer kaszálható a szénája is sovány; egy hold széna fûrõl (…) egy mása széna kerûl fel.”- vallják 1785 július 20-án Lövétén a beesketettek az összeíró biztosoknak.
Aki nem rendelkezett a szántáshoz szükséges négy ökörrel „cimborában” (azaz társulva- M. J.) szántott. Hogy mekkora volt a terméshozam azt az 1820-as évre tudjuk megmondani, ugyanis akkor a lövéteiek bevallják, hogy „(…) a jol meg mivelt földben, közönségesen, egy véka õszi vetés után, meg terem három Kalongya, ebbõl szem lészen másfél véka”25. A gyenge terméseredményt, amint azt már korábban is jeleztük, a lövéteiek részben állattartással pótolták. A mezõgazdaság két ága, itt, ahol a köves, agyagos határt csak négy ökörrel lehetett megszántani, szétválaszthatatlanul egybefonódott. A XVIII. században és a XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas, füves havasi legelõkön.
 

Állatszámlálás (1850)

 

Forrás: KSH. 1994. Bp. Az 1850. évi népszámlálás. 138-139.
 

(Folytatjuk)

• < Előző
• Következő >