Kezdőlap 
Lövéte néprajza ------Székely anekdoták
Lövéte néprajza ------Székely anekdoták | Székely anekdoták |
|
|
|
|
Álljon kend félre!
Álljon kend félre az útból! – kiált a szekeres székely a szász atyafira, - mert ha nem, úgy jár, mint a másik. A szász megijed, s kitér az utból; de midőn a székely elhaladt, bátorságot vesz magának s utána kiált: - Hát a másik hogyan járt, hallja, szomszéd!? - Hát csak úgy, bolond, hogy nem akart kiterni az útból, s én tértem ki.
A síró székely
Nagypéntek volt. A pap oly szépen prédikált Jézus szenvedéseiről, hogy az egész templom népsége sirva fakadt. Csak egy ember akadt, akin nem fogott az elegikus hangulat, aki nemcsak hogy nem sirt, sőt nevetgélt a többiek kesergése fölött, - ez is idegen volt. Amint kijönnek a templomból, megszólítja az idegent egy, még akkor is könnyező hívő: - Hát kendnek hol volt a lelke, hogy kaczagni mert kend, mikor a többi kesergett? - Csak ott, hogy hát ha én sirni akarok, otthon sirok, a mi templomunkban.
Dialektus
A marosszéki fiut bekerítették a vásárhelyi kollegiumba, hadd váljék belőle irástudó ember. A fiut egy falujabeli filozófus vette védő szárnyai alá. A gyerek nem tudván hamarjában leszokni arról az édes marosszéki dialektusról, a filozófus sokszor figyelmeztette, hogy ne beszéljen mindig á-val. Egy este, a szokott takarodó alkalmával, a fiú kerülvén az á-t, így szólott a protectorhoz: - Batyam! Adj’ide a parnamat!
Sorompó
Egy úri család utazik Borszék felé. A mint egy falun mennek keresztül, látják, hogy az utcza vége el van zárva sorompóval. Megszólítanak egy arra őgyelgő embert: - Merre kell mennünk bátyá? - Hát arra, ni, a hol a sorompó van. - Hiszen ott el van zárva az út! - Azárt mehetnek, bátran, mert azt úgy is csak a marhák számára csinálták.
Hallgatsz!
Csata után temették a halottakat. Az orvosok előbb megviszgálták őket: „ez meg van halva, ez is, ez is stb. Ezeket el lehet temetni.” Az ide-oda való czipelésben egy baka föléled, látja hogy mi történik körülötte, s fájdalmas hangon megszólal: - Bajtársak! Ne temessetek el, hiszen még élek. Hamar megfelel az egyik egészségügyi: - Hallgatsz! A doctor úr csak jobban tudja, mint re.
A béka
Paplakot építettek egy faluba, a mely a filiája volt a szomszéd községnek. Ez a dolog sehogysem tetszett a papnak. Megszóítt az építők közül egy embert: - Hallja-e János bá! Hiába építik olyan nagy garral azt a házat, mert ebbe a szegény faluba sohasem kapnak kendtek papot. - Egyet se busuljon, tiszteletes uram! Csak tó legyen, békát eleget kapunk.
(Forrás: Székely Humor. Adomák és rajzok. Szerzé: Mátyás Sándor. Temesvárott, Nyomatott Veres Sámuelnél, MDCCCLXXXIX.) A császárvágás A „császárig” vitte a pörét az oláhfalvi székely atyafi. Ő úgy gondolta, hogy neki „szent” igaza van, de elverték rajta a port, hogy csak úgy füstölt hazajövet. Ahogy megérkezik, a kapuból már előre bekiáltott a feleségének: - Asszony, hallod-e?! Teréz te! Hozd ki azt a fejszét. Mert ha hiába mentem a „császárig”, hát ne is lássak semmiféle császárt! S ezzel úgy tett, amint jónak gondolá s az udvaron díszelgő terebélyes császárkörtefát úgy kivágta, mint a pinty. Mikor a kiló bejött A városban szolgáló székely leányt elküldik egy kiló húsért, de hogy akkor jött be divatba a kiló, hát elfeledte az új szót. Viszza se akart menni, hogy újra kérdezze, hát így adta elő a mészárosnál: - Már én nem tudom, hogy kilóg-e, belóg-e, de valami lógó húst adjon ezért a pénzért az asszonyomnak. Az Olt meg a Küküllő folyókról Régebbi időben nagy dolog volt, ha valaki Csíkból Udvarhely megyébe átment. A „küssőfődön” (külföldön) volt, tehát „járt-kőt ember”. Egyszer egy atyafi átmén valami ügyes-bajos dógában s amikor hazakerül Csíkba, az otthonlevők elkezdik kérdezni: - Hát méjen világ van no, ott küssőfődön? Mit csinálnak az emberek? S mi egyéb? - Hát ott es éppen olyan világ van, mint nálunk – mondja a járt-kőt atyafi -, de az emberek mind megbolondultak. - Hát ugyan bizon méétt? - Hát csak azétt, met az Oltot Küküllőnek híjják. (Az alcsíki góbé ugyanis azt hitte, hogy a világon csak az Olt folyó van egyedül). A gondos egyházfi Haldoklik az öreg székely és végrendeletet csinál. Hagyományoz mindenik fiának, hanem a végén eszébe jut, hogy ő hitközségi ember is. Mint jó egyházfi rágondol az egyházi emberekre: - Azt a tinót, aki a tavaszon a havasba elvesze a szántás előtt hat héttel, hagyom az eklézsiának. Ha pedig megkerül, legyen a Mihály fiamé. Borzfogás Pali bácsinak gyönyörű borzbőr-tarisznya lóg az oldalán. A városban meg is bámulják, meg is kérdezik, mert két borz bőréből került ki a szép bőrtarisznya. - Ugyan Pali bácsi, hogy lehet két borzot fogni? - Hogy-e? – veti oda Pali bácsi, - hát megfogok hármat, elszalasztok egyet s megvan!... A góbé tanúi Bejön az irodába egy székely, aki valami verekedésben volt ludas. Nem történt ugyan semmi, mindössze a góbé úgy vágta fejbe Kis Jánost, hogy meghalt, de a törvényszék „akadékoskodott”. Tehát ügyvédre volt szükség. - Úgy volt – mondja a fiskálisnak a székely – hogy én Kis Jánost csak meglöktem és ő aztán nekiment a falnak. Az ügyvéd megcsóválja a fejét: - Ezt bizonyítani kell. Ki látta, hogy így volt? - Az egész falu látta. - De tanuk kellenek. Két tanú. Két ember, aki látta. Hát ki látta? - Az egész falu látta. - Az nem ér semmit. Két ember kell, aki eljöjjön a törvény elé eskü alatt vallani, hogy Kis János a falnak ment. - Olyan is van. - Kicsoda? - Hát … Nagy Péter, a sógorom. Meg Hajmás István, a komám. A ügyvéd föllélekzik: - Na végre! Hát ezek látták? - Látták. Ott álltak mellettem. - Hogy a falnak ment? - Hogy a falnak ment. - És eljönnek azt eskü alatt bizonyítani. - El. - Hát beírhatom a nevüket? A székely megvakarja a fejét. - Tessen azzal a beírással vagy holnapig várni. Előbb beszélek velök. Oláhfalviakról ... Egy előkelő úr deszkát vásárolván, mialatt annak árát kifizeté lakában, a deszkaárus egészben meglátá magát a nagy tükörben, s nevetni kezde magában.
- Mit nevet, földi? – kérdi az úr. - Én biz azt – volt a felelet - , hogy tova egy falumbeli embert látok, ne! Én jól ismerem őt s ő nem engem, nem akar ismerni a kevély büszke. Két szekeres egyike bemvén egy főrangú úrhoz megtudni, van-e aladó gabonája, meglátá magát a nagy tükörben, s útitársát vélvén ott állani, kérdé megütközve hirtelen: - Ugyan bizon, bátya, hát kied is itt van? Hiszen én kiedet ott künn a szekéren hagyám. Egy királybíró utat csináltatván a Hargita közelében, látá, hogy egy oláhfalvi ügyes ember letette kalapját egy nagy kőre, s úgy töri vasbottal a követ, mondá neki: - Földi! Tegye fel azt a kalapot, én nem akarom hogy senki süvegeljem engem, főképpen mikor munkában van. - Én bizon nem is az ázért vettem le – mondá sajátságos egyszerűséggel az oláhfalvi. Egy oláhfalvi elmés ember egykor ezzel álla bé egy főtanoda első tanárjához: - Én azt hallottam, édes professor úr, hogy itt ma disputatio lesz, s azért jöttem, hogy tudjam meg, mi az a disputa? - Az abból áll – monda tréfálódva a tanár -, hogy az egyik ember kérdést teszen a másik eleibe, s aki nem tud megfelelni a kérdésre, az tartozik hat forintot fizetni a kérdőnek. - Jó – mond az oláhfalvi -, úgyhát disputáljunk mi ketten. A tanár most leülteté őtet az asztal mellé, szembe magával, s letéve hat forintot az asztalra, monda: - No, én azt kérdem tőled elsőben is, mondd meg nekem, ki volt Jézusnak az anyja? - Azt már jól tudom, hogy Szűz Mária volt, hallottam a plébános úrtól is elégszer – felele az. – De ne menjünk most olyan messze – mond az oláhfalvi - , hagyjuk el azt a régi dolgot, hanem mondja meg a professor ár, hogy ki volt az én anyám? - De azt csak nem tudhatom, hogy ki volt a te anyád – mondá a tanár. - No, ha nem tudja, hát enyim a hat forint – mondá az oláhfalvi, s elkapván a hat forintot az asztalról, mint a szél, eltűnék a tanodából. Egy havasalji ember deszkát vivén eladni kisfiával, szekere bedűlt a sáncba. Két útitársa odaérkezvén, helyreigaziták a szekeret. E szekeres továbbindultában mondá kisfiának: - Minket mégis kisegíte a bajból a jószerencse. - Minket bizon nem a jószerencse – mondá a fiú - , mert minket Pistabáék. Egy deszkaárus a városban látván, hogy a fiacskája a toronyóra ütéseit számlája ujjain, kérdé tőle: - Hány az óra, fiam? - Négy vékony, kilenc vastag mindössze tizenhárom – felele a fiú. Egy ember a havas alól peres dolgában a fővárosba mene az ügyvédehez, hideg télben, térdig érő hóban. - Jó szánút van-e, földi? – kérdé tőle az ügyvéd. - Biz én nem tudom, mert én gyalog jöttem – felelé az. Egy deszkaárus a havas alól a városba menvén láta ottan egy rendkivüli kövér s egy rendkivüli sovány úriasszonyt, monda szekerestársának előbb a kövérre, aztán a soványra mutatván: - Ne te, né! Ez tán mind megeszi annak a másnak a részit. Egy nagy havas közelében huzamos idő alatt egy falucska keletkezett, hol azelőtt csak néhány juhászkunyhó volt. E falunak még vad s míveletlen lakói más falvak példájára egy diákot hozának a főtanodából a húsvéti ünnepre. A diák prédikálásával nagy kedvességet nyere előttük. E diák midőn hazaindula ünnep után közülök, néhányan megfogták őtet s elvágának egy kicsin darabkát a füle hegyéből. A sérelmes diák panaszt teve azért a tiszthatóságnál s aztán a szembesített bevádlottak így menték ott magukat: - Mi e diákot igen megszerettük a szép tanításáért, s elvégeztük magunk között, hogy pünkösdre is eppen ezt a diákot hozzuk magunk közi, azért jegyztük meg a fülit, hogy azon jegyből ráismerhessünk, s annál könnyebben kiválaszthassuk a nagy sereg diák közül. Egy ifiú ügyvéd a homoródi fürdőn létében kérdé mulatságból ottan egy oláhfalvi fiúcskától: - Hát igaz-e az, hogy a ti falutokban lakó gazdák nem merik egészen végigszántani a szántóföldjüket, mert attól félnek, hogy ha egyik végére igen kimennek az ekével, addig a másik vége felbilen? - Nemigen billedez biz az, hallja kend – felele a fiú – mert annak annyi kő van a végin, hogy nem tud felbilleni. Hárman valának, akik Kolozsvárra igyekezének: András Ferencz, Ferencz András és András András. Mennek mendegélnek, mindenütt torony irányában. Megszólitja őket valaki: - Merre mennek, atyafiak? - Mi bizon Kolozsvárra? - Tudja-e kend, hogy merre van Kolozsvár? – kérdi az egyiktől. - Nem én. - Hát kend? - Én sem tudom. - Hát kend? - Én sem tudom, de tudjuk mi együtt. Nyomós ok Körutat tett a püspök a Székelyföldön. Minden faluban elébe harangoztak, csak Kápolnásfaluban nem. A püspök titkárjának feltünt ez a história, s alig várta, hogy valakitől megkérdezhesse az okát. – Éppen arra ballagott a harangozó; a titkár megszólitja: - Hogy esik az, hogy kendtek nem harangoznak? - Biz az rosszul esik; de hát annak hetvenhét oka van, hogy mi nem harangozunk. - Mi lehet az első ok? - A legelső az, hogy nincs harangunk. No bemegy a püspök a faluba. A hivek ráesnek, hogy adjon nekik külön papot, mert nagyon megunták ezt a filialéskodást. A püspök kapaczitálni akarja őket: - Nem lehet az kedves hiveim! Hiszen kendteknek se tornyuk, se harangjuk, se paplakjuk. A jó gazda úgy csinál, hogy előbb istállót épit, azután szerez marhát. Erre megfeleltek tizen is: - Kicsi baj az kegyelmes uram! Épitünk mi istállót hármat is, csak marhát adj nekünk. Homoródalmási és lövétei Orbán József meséi (1831) A hosszú kezű Majom Azt mondják a Természet-vizsgálók hogy a Majmoknak Ázsia és Afrika a Hazájok; s nálunk csak ritkaságból hordoztatnak: de az ujabbi észrevételek szerént Európában is bőven találtatnak, legfőkképpen a hosszúkezű Majmok, s ezek sok helyeken a lakosoknak nagy károkat is tesznek – azonban minthogy az emberekhez ábrázatjokra nézve amazoknál még inkább hasonlítanak s igen jól tudnak magokra ügyelni, keveset lehet közülük elfogni.
A Nyerges és az Ostorhegyes (egy félig mese, félig anekdota) Közönségesen tudjuk azt mi itt Erdélybe, hogy a falusi úgy nevezett Por – szászokná néha magok a fejérnépek szokták hajtani a lovakat. Egykor egy Szászné szekerezni indul; az ostorhegyes mint fiatal jól tartott ló vickándozott, s néha néha ki ki rugott a hámból – az öreg nyerges, aki csak nevette a délceg Csikó vickándozását, monda egykor nékie: „Néked jó kedved van, úgy látom édes öcsém, de majd-majd ha az tereh kezdi nyomni a hátadat a mi most az enyimet, gondolom hogy meg fogsz lassadni” – „Az enyimet?” fele kevély hangon az ostorhegyes – „Én azt nem hiszem, hogy valaha egy fejérnép azt tehesse velem”. „Na, na! el jön még az idő, mond az öreg nyerges, hogy szavamra térsz”. Ugy is lett, mert nem sok időre ki dőlt az öreg a hámból, s az erős ostorhegyesre tették a nyerget, s milett belőle? Az hogy esztendő sem tölt el, s a dacos le konnyasztotta fülit Gazdaasszonya alatt.
Néktek jámbor szásznék szabad lészen ezután is a nyergesre rá ülni: de ti kedveseim, magyar fejérnépek velünk ezt ne cselekedjétek mert jól lehet közöttünk is találtatnak néha olyanok akik őnkéntesen megeingedik magokat nyergeltetni, - de tudjátok meg azt, hogy ritka a békességes türő Magyar. Hallgat ugyan ő egy darabig, de mindenkor lehet attól tartani, hogy hallgatásának levetés, és megrugdosás lesz a vége. Csak kár, hogy Menyét természetü Egy társaságban azzal dicsérnek meg egy leányt, hogy igen jó gazdaasszony lesz belőle, csak kár benne, hogy menyét természetű. Ezt nem értvén egy valaki, kérdezé, hogy mi lehessen aza menyét természet? „Az úgy – mond egy valaki – hogy a gúzsajtól erőssen írtózik, úgy, hogy a házat is el kerüli ahol azt látya.
Az oláhfalviakról ... Kőhalomban két oláhfalvi szekeres egyike bement egy nagygazda szászhoz, megtudni, hogy van-e eladó gabonája. Meglátva magát az előszoba nagy tükrében, azt hitte, hogy a komáját látja ott állni, s megütközve kérdezte:
- Ugyan bizony komám, hát kied s itt van? Hiszen én kiedet ott hagyám künn a szekéren. Az oláhfalvi ember deszkát vitt eladni kisfiával együtt Segesvárra. Útközbe szekerük bedőlt a sáncba. Két szekeres falustársuk odaérkezvén, segítettek kiemelni a szekeret s továbbmentek. Mondta az apja a fiának:
- Minket mégis kisegített a bajból a jószerencse! - Minket bizony nem a jószerencse – válaszolta a fia – hanem Pistabáék! - „A fa ahová esik, ott marad” – azt prédikálta ma reggel a papunk – mondta az oláhfalvi ember a feleséginek -, de ez nem igaz, mert úgy megszűkült a fa mára a havason, hogy még a mély árkokból is mind elhordják.
Egy havasalji gazda a peres dolgát elintézni bement Székelyudvarhelyre az ügyvédjéhez, hideg télben, térdig érő hóban.
- Jó szánút van-e, bácsi? – kérdte tőle az ügyvéd. - Én nem tudom, mert én gyalog jöttem – felelte a gazda. ProLövéte Egyesület © |
