hétfő, augusztus 21, 2017
   
Betűméret
Bejelentkezés
  • Lövétei Lakodalmas
    Lövétei Lakodalmas
  • Lövétei látkép
    Lövétei látkép
  • Októberi hóharmat
    Októberi hóharmat
  • Ősz Kirulyban
    Ősz Kirulyban
  • Hargita alatt
    Hargita alatt
  • Vargyasláza
    Vargyasláza
  • Esztena
    Esztena
  • Reggel a legelőn
    Reggel a legelőn
  • Karulyos pusztája
    Karulyos pusztája
  • Kéknefelejcs
    Kéknefelejcs
  • Fehér berek
    Fehér berek
  • Kilátás Kőgyakrából
    Kilátás Kőgyakrából
  • Májusi reggel
    Májusi reggel
  • Tavaszodó Kereberce
    Tavaszodó Kereberce
  • Őzek
    Őzek
  • Fuvaros
    Fuvaros
  • Kirulysarka
    Kirulysarka
  • Kereszt Vargyaslázán
    Kereszt Vargyaslázán
  • Tropp ...
    Tropp ...
  • Kőkereszt Kirulyban
    Kőkereszt Kirulyban

Lövéte a médiában

                                                                                                 

                                        Régi pompájában állítanák vissza Lövétén a népiskolát

Nagy álom megvalósítását tűzte ki céljául a lövétei katolikus egyház vezetősége. Teljes pompájában szeretnék visszaállítani az egykori római katolikus népiskola impozáns épületét, amely javításának becsült értéke közel 82 millió forint. Támogatás, segítség reményében felhívást tettek közzé egyebek közt az interneten is, de bíznak a pályázati lehetőségekben is. Tavasszal mindenképp nekifognak a munkálatoknak.

A katolikus plébánián készségesen állt rendelkezésünkre László István plébános, Tódor Loránd kántor, illetve Sata Lajos és Egyed Mátyás gondnokok. Elmondták, hogy az 1888-ban épült egyházi épületet 1948-ban államosították, iskolaként működött, legutóbb pedig az óvodának adott helyet. A településen lévő másik iskolát az 1960-as években építették, s ezt a régi épületet az enyészetre bízták. László István plébános szerint 2003-ban siralmas állapotban szolgáltatták vissza az egyháznak az épületet, és már akkor úgy döntöttek, hogy valamit kezdeni kellene vele, hogy ne legyen a falu szégyene. Azt tervezték, újrafödik, hogy megállítsák a teljes romlását. Idén tavasszal nekifogtak a tető újrafödésének, ám amikor a vízelvezető sáncot kiásták, bedőlt az épület keleti szárnyának fala. A leomlott épületrész egyetlen felületű hajdani osztálytermet és egy tornácot foglalt magában.
A helyreállítási munkálatok tervezése folyamatban van, jelenleg készül az épület részletes felmérése és kárfelmérése, a szakértői vélemény, valamint a sürgősségi állagmegóvásra és szerkezeti megerősítésre vonatkozó terv.

Az épület nem szerepel a műemléki nyilvántartásban, bár arra érdemesnek mondható. Az épülettömeg megformálásától a tornác és az utcai oromfal díszítéséig a régi iskola egységes képet nyújt, igen jó példája a népi építészetből merítő, annak arányrendszerét, anyaghasználatát és térformálását hűen megtartó építészetnek. A régi iskola és a 112 évvel korában épült templom Lövéte településképének meghatározó épületegyüttesét alkotja.

Püspöki látogatás sarkallta az iskolaépítést

1886-ban az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegye főpásztora, Lönhárt Ferenc püspök látogatása alkalmával a falu egyházi és világi vezetősége határozott az öt tantermes új iskola építéséről. A terveket Draskoczy Jenő okleveles mérnök készítette el, és 1888-ban fogtak hozzá az iskola építéséhez. A munkálatok tavasztól késő őszig tartottak, kijutott a munkából szegénynek, gazdagnak egyaránt. Végül az iskola homlokzatára Péter Gergely székelyudvarhelyi kőfaragó felvéste Bodó Ádám marosvásárhelyi gimnáziumi tanár versét: ROM. KATH. NÉPISKOLA. LÖNHÁRT ANGYALI PÜSPÖK URUNK/ AHÁNYSZOR E HELYRE JUTUNK/A HÓDOLATUNK JELÉÜL/ SZÁNK IMÁRA HEVÜL/ ÁLDANI NAGY NEVEDET/ LÁTVA E SZÉP MŰVEDET/ LÖVÉTE HITKÖZSÉGE. Lönhárt Ferenc „angyali szívű” püspöknek szándékozott örök emléket állítani Jakab Lajos akkori plébános. Az iskolaépületet november 11-én szentelték fel.

Közösségi házként működne

Az épület helyreállítási munkálatairól szóló dokumentumokat Várday Zsolt építész állította össze, hasznosítási javaslatokat is ő tett. “2013 nyarán az egyház és az önkormányzat képviselői, valamint a tervezői csapat közös tanácskozása alapján a hasznosítás következő lehetőségei fogalmazódtak meg. Helyreállítását követően a hajdani iskolaépület ismét bekapcsolódhat a falu életébe. Az épület előtt elhalad a Kirulyfürdőn keresztülvezető út, mely Kalibáskőnél csatlakozik a székelyudvarhelyi és csíkszeredai főúthoz, valamint a Kiruly sarka elágazáson keresztül elérhetővé teszi a híres Orbán Balázs-barlangot és a Vargyasi-szorost is. Így az épület a festői szépségű útvonalak kezdőpontján áll, turisztikai szempontból a falu információs központjának is joggal adhatna helyet” – véli az építész.
2005-ben a budapesti Szent István Egyetem és az Ybl Miklós Műszaki Főiskola által szervezett felmérőtábor keretén belül Zelenai Tamás készített az épületről egy hasznosítási tanulmányt, melyben a következő javaslatot teszi: „A megmentendő épület hasznosításához készítettünk egy alaprajzijavaslatot, melyben megtartottuk az egybefüggő nagyvonalú tereket. Ez a megoldás lehetővé teszi egy olyan zarándokház kialakítását, melyben emeletes ágyakon 30–40 ember részére biztosíthat kulturált szállást. A zarándokházként való hasznosítást indokolttá teszi Csíksomlyó viszonylagos közelsége és Lövéte elhelyezkedése Székelyudvarhely és Csíkszereda között félúton. Azért, hogy az épületet egész évben kihasználttá tegyük, megtartottuk a könyvtárat, de áthelyeztük a hegy felőli oldalra. A falu felé néző termet, mivel az azt körülölelő teraszról gyönyörű a kilátás, rendezvényteremként javasoljuk használni (bálok, hittanterem, konferenciaterem), illetve egy esetleges nagyobb rendezvény esetén felhasználhatók a vendégszobák is. Az épület közepén kialakított vizes helyiségek, illetve az étkező bármely tervezett funkciót képes kiszolgálni.”

Tavasszal elkezdik a felújítást

Tódor Loránd kántor egyebek közt azt is elmondta, egy csíkszeredai pályázatíró céggel már felvették a kapcsolatot, s a tervek szerint februárra elkészül a teljes dokumentáció. “Amint kiírják az uniós pályázatokat, rögtön megpályázhatjuk. De biztosított támogatásáról a helyi közbirtokosság is, tavalyelőtt százezer lejt, tavaly pedig ötvenezer lejt ígértek, a helyi önkormányzat is 50–50 ezer lejt különített el az utóbbi két évben a költségvetésből. A cserepet pedig az egyházközség pénzéből vásároltuk meg. Tavasszal mindenképp nekifogunk az alapok megerősítéséhez” – mondta a település kántora.

A szakvélemény szerint az épület állapota nagy általánosságban jónak mondható, komoly szerkezeti meghibásodások, falelválások, repedések vagy alapozási gondokra utaló jelek nem láthatók, a szerkezet megfelelően viselkedett az elmúlt évszázad földrengései idején is. Az épület falazata kőből és téglából készült, beépített fa szerkezeti elemeket nem tartalmaz.

A felújítás fontosabb munkálatai: a födémek megerősítése, a fedélszerkezet sérült elemeinek cseréje, a kötőgerendák kiváltása és a fedélszerkezet székülésekké való átalakítása, a cseréphéjazat és a cseréplécek cseréje, kémények javítása, cementes burkolatok eltávolítása, a külső és belső sérült vakolatfelületek eltávolítása, a falfelületek hagyományos kétrétegű meszes vakolattal való burkolása és mázolása, a földszinti padlók és falazatok gombamentesítése, nyílászárók javítása és festése, mosdóhelyiségek és műszaki helyiség kialakítása, a használathoz szükséges gépészeti elemekkel való teljes felszerelés, villany- és vízbekötés, szennyvízülepítő/tározó kialakítása, tereprendezés.
A kezdeményezők kérnek tehát minden lövétei gyökerekkel rendelkező székely embert, hogy lehetőségeik szerint támogassák tervüket.

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.(http://www.szekelyhon.ro/aktualis/udvarhelyszek/regi-pompajaban-allitanak-vissza-loveten-a-nepiskolat)

 
                                                             Lövétei mozaik

Gyakran böngészem Lövéte község honlapját, mert mindig tartogat valami érdekeset, újat, maga a település is egy kicsit kilóg – pozitív értelemben – a székelyföldi falvak sorából. Mintha erősebb lenne itt a közösségi élet, mint máshol, a híradásaikat olvasva úgy érzem, hogy a múltra támaszkodva építik a jövőt. Ha nem a napi hír, akkor egy jó fotó ragadja meg a figyelmünket. A sokgyermekes családjairól messze földön híres nagyközséget régen is sokan megörökítették fényképezőgépeikkel, így könnyen betekinthetünk a lövétei családok életébe, történetébe.
 

Olyan ez a település, mint egy élő múzeum, benne az emberekkel, a hagyományokkal – a lövétei emberek nem feledkeztek meg egy percig sem a gyökerekről. Ha mélyen tanulmányozni akarjuk a község történetét, akkor csak végig kell böngészni a honlapot és első kézből jönnek a hiteles információk. Nem kell sokat érdeklődni, mindjárt mondják is a falubeliek, hogy Egyed József gépészmérnök, vállalkozó, a honlap fotósa és Mihály János történész munkáját dicséri a látni- és olvasnivaló. Cselekedni a szülőfaluért – ez a gondolat vezérelte mindkettejüket és az önkénteseket 2007-ben, amikor elkezdték építeni és működtetni www.lovete.ro honlapot, hogy Lövéte értékeinek továbbmentésén, megmutatásán túl összefogásra és alkalomadtán a szülőfalu érdekében cselekvésre késztessék azokat, akik maradtak, de számítva az elszármazottakra is, mondja Egyed József. Így lett a falu krónikása, amit egykönnyen nem lehet abbahagyni.

Tíz éve Tájház

Nemcsak erre büszke, hanem a Tájházra is, amelynek létesítéséhez maga is hozzájárult. Sok településen csak beszélnek róla, itt viszont van. 2002-ben avatták fel a falu központjában, a múlt század építészeti stílusának remek képviselője, benne a hagyományos lövétei székely szoba képével.
Mihály János történészhez, a Tájház szakirányítójához indulok, aki néhány perce érkezett Csíkszeredából, ahol egy hiánypótló kiadványt mutattak be, A székelység története című alternatív tankönyvet, melynek egyik társszerzője. De most nem erről, hanem az évforduló kapcsán a Tájház eredeti céljairól kérdezem. Azt mondja, a kollektivizálás és az iparosítás teljesen szétzilálta a székely hagyományos világot, ez alól Lövéte sem volt kivétel, be kell gyűjteni mindent, ami még fellelhető abból az eszköztárból, viseletből, amit az őseink ránk hagytak Már a hatvanas években elkezdődött a gyűjtés a faluban, ezelőtt tíz évvel talált a gyűjtemény megfelelő otthonra. Arra törekedtek, hogy élő tájház legyen, ezért alkalmazták Fazakas Ágnest, aki szövésre tanítja a gyermekeket. A Tájház gondnoka András József. Nemcsak a székely hagyományok megőrzésében van szerepe a háznak, hanem ez lett az ünnepi rendezvények központja, mondja a történész.

Kákvirágosok

S ha már Lövétén járok, ki nem hagyhatom, hogy a Kákvirág tánccsoport felől ne érdeklődjek. Aki látta őket egyszer táncolni, még sokáig fog emlékezni rájuk. Korondon kápolnavirágnak, itt viszont kákvirágnak nevezik a nárciszt. Ritka szép név. Sorbán József egykori kultúrigazgató, aki ma Fenyéden él, azt mondja, a változások után sokáig szünetelt a tánccsoport, 1999-ben voltak az első próbálkozások – Egyed József kezdeményezésére – az újraalakítására.
A régi táncosok is mellénk álltak, majd csatlakozott hozzánk Orbán Ernő és Lázár Zoltán is, valamint anyagi és erkölcsi támogatónk volt Egyed Jóska. Hivatalosan 2000-ben léptek színpadra a Kákvirágosok, ebben az évben jött létre a Kákvirág Egyesület, emlékezik vissza Orbán Ernő táncoktató, de egy évvel azelőtt már létezett a tánccsoport. Azóta több százan fordultak meg az oktató keze alatt, jelenleg tizennyolc pár felnőtt és 90 gyermek táncol. Ugyanennyi gyermeket oktatnak évente táncra. Bejárták a Kárpát-medence településeit, megfordultak már Olaszországban, de a legfontosabb mindig a hazai szereplés, mondja a táncoktató. Augusztusban megszervezték az első kákvirágos találkozót Kirulysarkán, hagyományt szeretnének ebből teremteni, hiszen idén is közel hetvenen voltak. Legközelebb Székelyudvarhelyen lépnek fel, én pedig megígérem, hogy ott leszek.
 
Forrás:
BALÁZS ÁRPÁD
Székely Újság, 2012. szeptember 21.
 

                                                                                       A homlokzatok mintaképe

Tízéves a lövétei tájház

Lassan tíz éve annak, hogy hivatalosan is felavatták Udvarhelyszék legelső tájházát Lövétén. Jóllehet eltakarja a kommunizmus idején készült egy „szocreál” épület, mégis minden látogató figyelmét megragadja a népi hagyományok bástyájaként működő, élő tájház. A helyi és székely hagyományok megőrzésében oroszlánrészt vállaló intézmény
egyre sokoldalúbb: különböző projektek, bemutatók lebonyolítására
alkalmas, emellett a pincehelyiségben egy kisebb „vendégfogadót” terveznek kialakítani. A szeptemberi lövétei falunapok egyik napját a tájház népszerűsítésének szentelik.

Mint ismeretes, manapság egyre több ember,intézmény és szervezet foglalkozik műemlékvédelemmel, hagyományőrzéssel, illetve a népi kultúra népszerűsítésével.
Annak érdekében, hogy a lokális falusi kultúra sajátos változata megmaradjon, több mint tíz éve fogott neki annak a projektnek Lövéte önkormányzata, a Felső-Homoródmente Kistérségi Társulás és a Hargita Megyei Kulturális Központ, amelynek eredménye a mostani lövétei tájház. Azóta egyre szebb a létesítmény, mivel a ház mellett található hetvenöt áras területet fallal vették körül, illetve macskaköves út vezet a bejáratához.

Történeti áttekintő

Mihály János történész, a tájház szakirányítója, a közelgő jubileum alkalmából felelevenítette a létesítmény történetének fontosabb mozzanatait. A faluban két jelentős néprajzi gyűjtemény volt: a helyi iskoláé, illetve a helyi plébánosé, a néhai Tornay Gergelyé. Mindkettőnek helyet kellett találni, s kapóra jött, hogy időközben a tanács megvásárolt egy olyan telket, amely erre a célra megfelelt. Az akkori helyi tanács és a polgármester, Balázs István, támogatásának köszönhetően, mindkét néprajzi gyűjtemény átkerült a megvásárolt telken álló épületbe, ahol korábban üzlet működött. A tájház létrehozásába bekapcsolódott a Felső-Homoródmente Kistérség Társulás és a HMKK. Első lépésként a megyei tanács által biztosított pénzt a bútorok restaurálására, illetve plakátok, meghívók elkészítésére fordították. Az épület átalakítását, rendbe tételét a helyi polgármesteri hivatal támogatta. 2002 őszére már annyira haladtak a munkálatokkal, hogy szeptember hetedikén megtartották a tájház avatóját, az akkori falunapokon. A lövétei falunapokat mindig a Kisboldogasszony napjához, a falu védőszentjének a
búcsúnapjához kötik. – Ezt egy élő tájházként álmodtuk meg. Ahogy múltak az évek, pénzek hiányában kicsit visszábbhagytak a tájház, körüli tevékenységek, de az egyik legfontosabb mozzanat az volt, amikor Fazakas Ágnest alkalmazták a tájházban. Mindig is érdekelték a hagyományos népi mesterségek, ebből adódóan nagyon jártas bennük, főleg a szövésben. Szépen letette a versenyvizsgát, azóta a tájház oktatójaként tevékenykedik\ – ismertette a történész. A tájház gondnoka András József, aki nem
veti meg a kétkezi munkát sem: segítség nélkül körbedeszkázta a tájház kemencéjét, hogy ne verje az eső. 2005-ig a létesítmény történelemórák színteréül is szolgált. Minden évben megrendezték udvarán a „Romániai magyarság története” elnevezésű vetélkedőt,
ezen a helyi és a környékbeli iskolák csoportjai vettek részt.

Hétköznapok a tájházban

A házba belépő látogatókat Fazakas Ágnes fogadja. Ő vezeti körbe a kézzel meszelt tornácon, a két szobán, bemutatja a bútorokat, a kellékeket, a szőtteseket, a szövőszéket – azaz minden felszerelést, amely hűen idézi a helyi élet egykori hangulatát. Az élő tájház oktatója helyszínen jártunkkor elmondta, hogy napi négy órát tartózkodik ott, iskolaidőben a gyerekeket oktatja. Mivel Fazakas Ágnes népviselet-készítő is, ennek a szakmának a fortélyait adja át a lurkóknak. Szőni, gyöngyöt fűzni, kokárdát készíteni, na meg mindenre, ami kézimunka. – Minden évben ellátogatunk a Szejkei Szépteremtő Kalákára. Nyolc-tizenkét lövétei gyerekkel veszünk részt a táborban. Itt olyan mesterségekbeis betekintést nyernek, amelyre itthon nincs lehetőség. Három éve alakítottuk a Lövétei Asszonykórust annak érdekében, hogy a hagyományos népviseletünket bemutathassuk más településeken.
Nemrég voltunk az udvarhelyi viseletkonferencián a kórussal, illetve az udvarhelyi városnapokon – emelt ki néhány fontosabb mozzanatot a tájházi tevékenységek közül. Mint elmondta, a tájházba látogató vendégeknek bemutatja a régi szobát, a szövést, amelyet ki is próbálhatnak kedvük szerint.

A környék mintaképe

Lázár Zoltán, Lövéte régi-új polgármestere lapunknak elmondta, hogy annak idején fogalmuk sem volt, hogy ennek a tájháznak hogyan kellene kinéznie. A százötven éves épületben működő intézményt úgy próbálták kialakítani, hogy hűen tükrözze egy egykori lövétei család otthonát. A ház megvásárlásától kezdve úgy érezte a helyi tanács,
hogy ezt a létesítményt mindenképpen működtetni kell. – Már az első fázisban úgy fogalmazódott meg mindenkiben az ötlet, hogy egy élő tájházat működtessünk: ne csak tárgyakat lássunk, hanem egy személy mutassa be a látogatóknak az elődeink felszereléseit, tevékenységeit – elevenítette fel a polgármester. A külső, és egyben a legnagyobb felújítást tavaly végezték.
Lázár szerint a ház mostanra kapta meg azt az arculatát, amely mintaképként szolgálhat a környékbelieknek, látogatóknak. Három éve indította el a homlokzatprogramot a helyipolgármesteri hivatal. A helyi lakosság a régi épületeik homlokzatának felújítására,
kőkerítések kialakítására pályázhatott. Közel harminc pályázat érkezett eddig: ez azért fontos, mert a lövétei tájház mintaképként szolgálhat mindenki számára, hogy mit is vár el a hivatal a falukép kialakításának érdekében. Mint a polgármester elmondta, nem Torockót akarnak Lövétéből varázsolni, de a helyi építkezési stílust szeretnék átmenteni
az utókornak, természetesen ott, ahol lehetséges. Az idei falunapok keretében
egy egész napot a tájháznak szentelnek (a tervek szerint), addig még az alsó szintet is át akarják alakítani. – Egy rusztikus pincét szeretnénk, hogy a vendégeket
le tudjuk ültetni látogatáskor. Ez még oktatóteremként is szolgálhat.
Távlatokban is gondolkodunk: gazdasági épületet építenénk fel, amelyben az egyszeri munkásember kellékeit mutatnánk be (fejszék, szekerek, stb.). Bekerült egy régi mérleg is az udvarra, restaurálva. Ki lehetne vitelezni azt, hogy a turisták, akik megméretkeznek rajta, egyféle emlékkártyát kapjanak, arról, hogy hány kilósak voltak, amikor meglátogatták a lövétei tájházat – vetítette előre a polgármester. Ötletként felmerült, hogy le lehetne bontani a központban található, a tájházat eltakaró szövetkezeti épületet. Helyét ki lehetne rakni kockakővel, egy látványos teret kialakítani, azaz visszaállítani Lövéte központjának régi arculatát.

Antalfi József (Hargita Népe-Udvarhely, 2012. június 15. 7. oldal)

Emléktábla Andrásy István csillagász-kanonoknak

Az idén is, immár hagyományosan Kisboldogasszony napja, vagyis az egyházközség búcsú-ünnepekor kerül sor községünkben, a Falunapokra. A háromnapos rendezvény (szeptember 7.-9.), amelynek egyik helyszíne a tíz évvel ezelőtt létrehozott Tájház lesz, programja nagyon színesnek ígérkezik (kulturális műsorok, tűzoltó-bemutató, koncertek, szabadtéri bál stb.). Szombaton, többek közt, a búcsús szentmise után, emléktáblát avatunk Andrásy István csillagász-kanonok, a falu egykori szülöttjének és jótevőjének emlékére. Az emléktábla, amely Maglód Testvértelepülési Alapítvány anyagi támogatásával készült el, Babos László maglódi festő- és szobrászművész alkotása.
Andrásy István kanonok 1802. november 25-én született Lövétén. A lexikonokban, hol Andrási, Andrássi vagy Andrássy (ő maga családnevét Andrásynak írta) előnévvel szereplő főpap a gimnáziumot Udvarhelyt, a teológiát Gyulafehérvárt végezte. 1827. szeptember 10-én szentelték pappá. Felszentelése után egy évig Marosvásárhelyen volt káplán, közben 1828-ban a Pázmáneumban képezte magát tovább. 1829-től újból Marosvásárhelyen káplán és tanár. 1832-től Gyulafehérvárt hittanár (vicerektor, prefektus). 1833-ban Oláhlápos plébánosa. 1836-tól ismét Gyulafehérvárt hittanár és könyvtáros. 1839-ben a püspök, a Batthyáneum  könyvtár és csillagászati obszervatórium segéd-igazgatójává és könyvtárőrévé nevezi ki. 1842-ig volt ebben a tisztségben. 1848 elején Budára és Bécsben küldik csillagászatot és mennyiségtant tanulni. Hazatérve ismét hittanárként tevékenykedik. 1850-ben a Batthyány-Intézet igazgatója, 1851-ben a pedig a Gyulafehérvári Székeskáptalan csillagász-kanonokja (canonicus astronomus) lesz. A legszigorúbb gazdálkodással rendbe hozza az elődei által ráhagyott zilált anyagi állapotot, vagyis rendezi az intézet vagyoni ügyeit (neki köszönhető, hogy az alapítványi tőke nagy része el nem veszett), helyreállította és gyarapította a szabadságharc idején károkat szenvedett csillagvizsgálót, rendszeres időmérést és meteorológiai megfigyeléseket végzett 1860-ig. 1861-ben káptalani munkája miatt lemond a tanárságról. 1866-tól őrkanonok és gyerőmonostori apát. 1890. január 5-én hunyt el Gyulafehérváron. Halálakor, mint “angyalszelídségű” jótevőjéről emlékezik meg róla a lövétei egyháztanács, jegyzőkönyvben véve adományait, alapítványait (2000 forint szegényalap, 2000 orint gyermekek és tanítók segélyezése, 2000 forint egyházadó-pótlás, 400 forint harangalap stb.)
Andrásy István kanonokot egyházi íróként is számon tartják. Munkái: Keresztény tudomány. Kolozsvár, 1845. - Néhány szó egy fiatal barátomhoz. Gyulafehérvár, 1887.

Andrásy István kanonok alapítványa
(részlet)


D. a J. K!

Méltóságos és Főtisztelendő Káptalan!

Évek óta hordoztam lelkemben azon óhajtást: vajha lehetnék szerencsés valamely állandó segélyezést nyújtani azon szegény hitközségnek, melyhez engem szülőföldi és rokonsági kegyelet fűz, értem a Hom. Lövétei kath. községet, melynek kebelében születtem, kereszteltettem, s gyermekségem első boldog napjait töltöttem. E kitűzött célra eljutni valamint forrón óhajtottam, úgy egyszersmind igyekeztem is.
Isten megáldotta törekvésemet, s eljuttatott azon helyzetbe, miszerint régótai szándékomat mai napon – habár kis mértékben – teljesíthetem.
Akarom pedig teljesíteni egy alapítvány által, melyet a Méltóságos Káptalannak – ha azt, amint remélem, elfogadni méltóztatik – hű gondozása alá helyezni óhajtok, s ezennel egyszersmind kézbe szolgáltatok.
Mire nézve van szerencsém a Méltóságos Káptalannak ezennel kézbesíteni örök alapítványul öt darab ezer forintos kötvényt (a következő számok alatt ú. M: 14907, 15143, 15306, 15788 és 20359) melyek tesznek összesen 5000, azaz öt ezer pengő forintot, vagyis 5250 osztrák értékű forintot és kamatoznak folyó 1873-ik évi január 1-ső napjától kezdve.
Ezen tőkepénznek kamataira nézve határozott szándékom és akaratom: hogy az 5000 p. forintból kamatozzon
a) 2000 p. forint, vagyis 2100 o.é forint a fennirt községbeli (H. Lövétei) Iskolának, és pedig részint a tanítói díj gyarapítására, részint iskolai szerekre és szegényebb gyermekeknek, hogy az iskolát gyakorolhassák – segélyezésére.
b) 2000 pfr = 2100 o.é. forint ugyan azon községbeli szegényeknek, és pedig fele részben szegényebb rokonaimnak, és fele részben a községbeli szegényeknek általában.
c) 500 pfr = 525 o.é forint kamatozzon szolgálni díjul egy halotti énekes Sz. Misére, melyet engesztelő áldozatul meghalt szülőimért és rokonaimért mutasson be Istennek a lövétei lelkész úr évenként egy meghatározandó, és rokonaimnak – hogy halottjaikérti imádságaikat az oltári szent áldozattal egyesíthessék – előre tudtukra adandó napon, és pedig lehetőleg vagy a nagyböjtnek vagy a november havának egyik szabad napján, - részesítve a szolgálati díjból a megyei szabályok értelmében mind a templomot, mind a kántort.
d) 500 pfr = 525 o.é forint kamatozzon kezelési díjul a Méltóságos Káptalannak, vagyis illetőleg ezen alapítvány kezelőjének.
Ezen előszámlált tőkepénzek után járandó kamatokat, s azoknak kiszolgáltatási módozatát csak röviden kívánom részletezni, hanem mély tisztelettel felkérem az időszerinti T. Ordináriust és Káptalant, hogy az esetlegesen felmerülendő kérdéseket a körülményekhez képest ezen alapítvány szellemében elintézni méltóztassanak.
[…]
Károlyfehérvárt, márc. 5-én, 1873.                           
Andrásy István mp. kanonok


Forrás: A lövétei rom. kath. templomhoz hagyományozott szt. mise és más alapítványok alapítólevelei. 1887.
Lelőhely: Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Székelyudvarhelyi Gyűjtőlevéltára.

Forrás: Hargita Népe-Udvarhely, 2012. augusztus 31. 7. oldal

 
 
Tündérország a Kuruttynál

Alternatívát kíván felajánlani az oktatás terén évrõl évre a Kurutty vetélkedõ, melynek megfigyelési része ezúttal a szervezõk számára is meglepetésekkel szolgált. A csíkszentdomokosi Kurutty Oktatási és Mûvelõdési Társaság idén tizennegyedik alkalommal szervezi meg a kisiskolások számára kiírt országos színtû általános mûveltségi vetélkedõt. A megyei szakaszokra szombaton került sor, a Hargita megyeiek számára ezúttal Lövétén.

A Kurutty vetélkedõ fõ célja a tanulók természetes kíváncsiságát kielégítõ, ötletes és motiváló helyzetek megteremtésén át a heurisztikus tanulás, csapatmunka és a kulcskompentenciák fejlesztése. Idén tíz megyébõl 197 csapat nevezett be, tematikáját – Tündérország – pedig Wass Albert Tavak könyve meséi szolgáltatták. 

A részt vevõ tanulók a növényvilág, matematika, anyanyelv, híres emberek, idegen nyelv, mûvészetek, gyakorlati ismeretek és honismeret témakörökben mérik össze tudásukat, felhasználva a szóbeli bemutatás, villámkérdés, rajz, rejtvény, teszt, szövegalkotás, nyelvi játékok, illusztrálás kínálta lehetõségeket. A vetélkedõ mindenik foglalkozása a közös játékot, a gyermeki fantázia kibontakozását és a kreativitást szolgálja, a legváltozatosabb tevékenységi formák felhasználásával – tájékoztattak a szervezõk.

„Egy rendkívüli jó kiadása volt a Kuruttynak, a téma is nagyon hálásnak bizonyult. Hagyományosan van egy megfigyelési pontja a vetélkedõnek. Ezúttal arra kértük a gyerekeket, hogy menjenek ki valamelyik tópartra, vízpartra, ott figyeljenek meg és készítsenek egy kis montázst meg elõadást, egy élménybeszámolót – ez szerves része volt a vetélkedõnek. Kapcsolódott a témánk vezérvonalához, amely szerint Csámpás elmegy hazulról, megunja a sok tanítást és szidást, hagyja az egészet és elindul a nagyvilágba. És akkor volt egy olyan történet, hogy Csámpás a csapathoz is ellátogat a viszontagságai során, és azt a helyet, amelyet a gyerekek megnéztek, fel kellett ajánlják neki élõhelyül. Szenzációs dolgok születtek. Nagyon komolyan dokumentálták, hivatkozásokat gyûjtöttek, képeket készítettek. Ez egy olyan fénypontja volt a vetélkedõnek, ami engem a lelkem mélyén érintett meg. Sokszor azt éreztem, hogy a feladatokat megtanulják, szépen elõadják, de mégis van egy írott, nyomtatott része, amit mi éppen hogy nem szerettünk volna. A Kurutty egy olyan alternatívát kíván felkínálni az oktatás terén, amely gyermekközelibb. Most viszont megtaláltuk azt a részét a vetélkedõnek, ahol kiderült, hogy a gyermekek tényleg a saját élményeik, tapasztalataik alapján, a környezõ világot fedezik fel a saját szemükkel. És ez nagyon szép volt. Ez a kreativitásról szól, és arról, hogy a gyermekek, amit a környezetükben megtapasztalnak, hogyan élik meg és hogyan tudják hasznosítani” – mondta Kurkó István, a Kurutty Egyesület elnöke.

Szombaton a vetélkedõ után a csapatok kilátogattak a szentpáli tóhoz, ahol Szabó József mérnök és Pálfalvi Pál biológus vezetésével megfigyelhették a tó élõvilágát, valamint béka- és halsimogatásban is részük lehetett. „A pedagógusoknak is sok feladatuk van még, minél többet kell vigyék a gyerekeket, a legtöbb oktatási óra kint kell legyen, nem lehet természetismeretet a könyvbõl tanítani. Ezt csak személyes tapasztalatokon és átélt élményeken keresztül lehet megismerni, anélkül csak könyvíze van” – véli Kurkó István.

A megyei szakaszon a Hargita megyébõl benevezett csapatok közül a harmadik helyen a Bükkhavasi Általános Iskola Tücskök nevû csapata, valamint a gyergyószentmiklósi Fogarassy Mihály Általános Iskola Nádimanók nevû csapata végzet, második lett a Pü Bumm, a csíkszentdomokosi Márton Áron Általános Iskola csapata, míg az elsõ helyezést a Lövétei Székely Mózes Általános Iskola Senye-hegye nevû csapata érte el. Õk méretkezhetnek meg a május 18–20. között Aradon megrendezésre kerülõ országos Kurutty vetélkedõn.
Péter Beáta (Forrás: http://www.szekelyhon.ro/aktualis/csikszek/tunderorszag-a-kuruttynal)


 



MIÉRT ZARÁNDOKOL EL MAGLÓD REFORMÁTUS LELKIPÁSZTORA A CSÍKSOMLYÓI BÚCSÚBA?

Beszélgetés Bálint Klára maglódi református lelkipásztorral.
Megjelent 2011 pünkösdjén a CSÍKSOMLYÓI MAGAZINBAN.

A Csíksomlyói búcsú mostanra az összmagyarság egyik legjelentõsebb találkozójává vált: az együvé tartozás immáron nemcsak szimbólumokban, de fizikálisan is megélhetõ ajándéka.
Maglódról az utóbbi években már hagyományosan felkerekedünk polgármesterünk és polgári körös vezetõink szervezésében, hogy meglátogassuk igen szeretett testvér-falunkat Lövetét, s velük együtt zarándokoljunk el a toronyirányt 40-50 km-re lévõ Csíksomlyói búcsúba. 25. éve vagyok Maglód református lelkipásztora, s nagyon szeretem Maglódot és a benne élõket, legyenek azok bármely vallásúak. És ha együtt lehetek Maglódi testvéreimmel, s együtt látogathatjuk meg Lövétei testvéreinket, hogy majd egymással karöltve elzarándokoljuk a Csíksomlyói búcsúba, ahol immáron nemcsak szimbolikusan (mint a szívemben egész éven át), hanem konkrétan is összeölelkezhetünk a világ minden tájáról ide érkezõ magyar testvéreikkel… hát akkor azt gondolom és érzem: ott a helyem! (Szerettem volna már eddig is, s szeretnék majd máskor is ott lenni, de pünkösdkor lelkipásztorként itthon van szolgálatom. Nem kis itthoni szervezéssel 2010 pünkösdjén végre sikerült, hogy én is együtt zarándokolhassak a maglódi-lövétei szeretteinkkel, nagy örömmel. – Nem kéne vele dicsekednem, de bevallom: életemben összesen ennyit még nem gyalogoltam, nemhogy egyszerre; végig esett az esõ, nyakig sárban jártunk; rossz volt a cipõm, véresre törte a lábam; s a végén jöttünk csak rá, hogy az esõköpenyem alatti kölcsönkapott hátizsákom pántja majd 20 cm-rel hosszabbra volt beállítva, így végig elõregörnyedten, mint egy anyóka tettem meg az utat… néha az életemért küzdve, hõsiesen és boldogan.)

És, hogy egy református lelkész miért zarándokol el egy olyan ünnepre, ahol többek között azt ünneplik (és ez ott, nagyon helyesen, el sem hangzott), hogy a csíki katolikusok a reformáció korában diadalt arattak a rájuk protestantizmusukat rákényszeríteni akarók felett? Azért, mert én ellene vagyok minden erõszaknak, s ez alól nem felmentés, sõt, ha a magam tábora-béli is az elkövetõ.

És, hogy miért zarándokoltam el református lelkipásztor létemre egy katolikus Mária ünnepre? Mert én a magam módján nagyon is szeretem az Úr Jézus Krisztus édesanyját, Máriát, akit az Isten olyan különleges szeretettel ajándékozott meg, hogy megszülhette Isten egyetlen szeretett gyermekét, az Isten mindenét, a mi Megtartónkat. Én is édesanya vagyok, két nagyon kedves gyermeket hordhattam a szívem alatt, s Mária az Istent hordhatta, ringatta, ölelte. Gyönyörû szép méltóság és küldetés, hát hogy ne szeretném Máriát, hát hogy ne simogatgatnám meg, hogy ilyen nagyon kedves és aranyos édesanyja volt az én nagyon szeretett Uram Jézusomnak?

Egyre inkább azt gondolom, hogy a mostani világ – legalábbis az enyém – nem arról szól, hogy miféle kisebb-nagyobb valamik választanak el minket egymástól (akár még dogmatikailag is, amibõl pedig kitûnõre vizsgáztam), hanem hogy micsoda lehetõség van az egymásra találásban. Egyre inkább azt élem meg, hogy a nyitottság, a befogadás, a bizalom (éppen, amik sebezhetõvé tesznek minket) olyan ablakká válhat a szívünkön, ahol titkokat rejtõ ajándékaival egy-egy kivételes pillanatban megajándékozhat minket Isten.

Ilyen, az életem legszebb kincsei között õrzött ajándékkal gazdagodhattam az elmúlt év pünkösdjén testvérfalunk, Lövete katolikus templomában. Amikor a majd 50 km-es árkon-bokron esõben-sárban megtett kétnapos csíksomlyói zarándoklatunkról hazaérkeztünk Lövetére, a színtiszta katolikus falu pap bácsija (õk így hívják) megkért engem, a református lelkésznõt (micsoda meg nem szokott szeretet, szelídség és bizalom kellett ehhez a katolikus lelkésztársam szívében, hisz ott református lelkészt, fõként nõben még életükben nem láttak), hogy szólnék-e, akár megtartanám-e a pünkösd ünnepi kismise szentbeszédét, ahol majd fõként gyerekek és asszonyok fognak hallgatni.

Megilletõdve és nagy örömmel igent mondtam. Mivel semmiféle „papos” ruhám nem volt, kölcsönkértem a háziasszonyom lövetei népviseletét. Az õ ruhájukba bújtam bele, ahogyan az Isten is Jézusban felöltötte magára az embert. A zsúfolásig megtelt templomban, 600 embernek hirdethettem a pünkösdkor hozzánk eljött isteni szeretet és erõ vigasztalását. (Ezt a házi feladatot kaptuk a Búcsúban Bõjte Csaba testvértõl). Aztán megkért a pap bácsi, hogy elmondanám-e ezt a nagymisén is a fõleg férfiakból és persze asszonyokból is álló nagy gyülekezetnek. Torkomban dobogott a szívem: az oltár mögött lövétei népviseletbe öltözött református lelkipásztornõ, el/befogadnak-e a keménynek mondott székely férfiemberek? Alig merem elmondani, de mégis, hisz Istent dicséri: a Szentlélek szívbõl szívbe vitte az igét, a szeretetet; én is, s a keménynek mondottak is, bele-bele nyeltünk a könnyeinkbe. (Egyik öreg székely bácsi, miután a misérõl elment egy kicsiny bátorságot önteni magába a kocsmába, összetalálkoztunk az utcán, s elém állva azt mondta: „Pap bácsi, tudja, én kemény székely vagyok, de amikor beszélt, akkor itt - s a szívére mutatott - valami nagy forróságot éreztem.” - s megcsuklott a hangja.) A mise végén (református-szokás szerint kimentem az ajtóba kezet fogni a hívekkel) simogattak, puszilgattak a székely mamák, hogy az Isten fizesse meg! – Jaj, kedves, jó Istenem, megfizetted, érdemtelenül, busásan megfizetted! Elmondhatatlanul boldog voltam ennyi-ennyi szeretettõl, hogy adhattam az Istenét és kaphattam a Testvéreimét.

Azóta is azon a bizonyos nyitottság-befogadás-bizalom ablakon gondolkodom. Mûködik, Istenem, hogy mennyire mûködik! Köszönöm, hogy a Lélek fújja, nyitogatja azt az ablakot: ki-be, be-ki. S mikor majd újra, meg újra a mi gyönyörûséges Maglódi Trianoni emlékmûvünk köveit megsimogatom, minden egyes simogatásnál érezni fogom kezemen a lövétei székely nénik simogatását, torkomban a székely férfiemberek benyelt könnyeit, szívemben: hogy mennyire is nagyon szeretlek Titeket: maglódi, lövétei, s bárhol is élõ magyar Testvéreim!



Új pompában a múlt egy darabja
(http://kulturhon.szhblog.ro/2011/12/27/uj-pompaban-a-mult-egy-darabja/#more-1137)


Nem a ház tart meg magában...
 
Lövéte polgármestere, Lázár Zoltán örömmel vehette át nemrég egy újabb munkálat eredményeit: a településközpontban lévõ tájház és könyvtár épületeinek teljes külsõ felújításáról van szó. A program értéke megközelíti az 50.000 lejt, ám nehéz lenne pénzben kifejezni, hogy a régi utcakép visszaállítása mennyit ér a lövéteieknek.
A központban, a Népház melletti kis utcában pompás kép tárul azok elé, akik az utóbbi hónapokban nem jártak erre: terméskõvel kirakott rész végében gyöngyszemként áll a könyvtár és tájház felújított épülete, elõbbi elõtt új faragott gyalogkapu, a tájház bejáratánál, a régi kötött kapu mellett a vidékre jellemzõ kiskapu, faragott kövekbõl. A térrendezés már a nyárra elkészült, az utóbbi idõszakban a két épület külsõ felújításán dolgoztak.
Lázár Zoltán polgármestertõl tudjuk: a faluközpont általános rendezési tervének részeként került sor a korábban lehangolóbb képet mutató kis tér átalakítására, illetve az épületfelújításokra. A kivitelezéshez szükséges összeg teljes egészében Hargita Megye Tanácsától származik.
A most már befejezett „visszaalakítás” fõbb mozzanatait Mihály János történész a következõkben foglalta össze: a könyvtár épületén az újrafestett ablakok, a külsõ meszelés látványos, a tájháznál – ez volt a látvány szempontjából meghatározó rész – az 1942-es sorozást megörökítõ fényképfelvétel alapján visszaállították a tetõ udvar felöli frontját, az eredeti díszítéssel és felirattal együtt: NEM A HÁZ TART MEG MAGÁBAN, HANEM ISTEN ÕRIZ ABBAN; EMBER TEHÁT IMÁDKOZZÁL, HOGY ISTEN LEGYEN HÁZADNÁL. A római katolikus vallású lövéteiek lelkületét tükrözõ jelmondatszerû felirat elmúlt századok tapasztalatai alapján sugallja a ma emberének, hogy nem az anyagiak jelentik az emberi élet lényegét. Végül csatornák kerültek az épületre, és lemeszelték – hagyományosan, meszelõvel – a tájházat, átforgatták a cserepeket.
A kivitelezõ Garden Activity Kft. lövétei vállalkozás. A polgármester megelégedéssel nyugtázta, akárcsak a helyismereti tanulmányokat jegyzõ, a falu múltját búvárló Mihály János, hogy a meszelés, az idõközben eltûnt vakolatdíszek, meg minden más díszítõelem kialakításakor vagy az eredeti formákat, vagy a vidékre jellemzõ gyakorlatot követték. Így teljesen illeszkedik a faluképbe a korábbi évtizedek hangulatát sugalló két épület a mellettük lévõ kövezett térrel együtt.

... hanem Isten õriz abban.
 
A jövõ évben tizedik évfordulót megérõ tájház (2002-ben avatták) tehát régi-új hangulatával köszöntheti a látogatókat, akárcsak a lövéteieket. A helyi önkormányzat büszkeséggel nyugtázhatja, hogy a településnek ez a része visszanyerte régi arculatát. Lázár Zoltán polgármester megtette a célzást, hogy a program jövõben is folytatódik, ám úgy véli, korai lenne még a részletekrõl beszélni, úgyhogy kíváncsian várhatjuk, jövõ esztendõben mi fog még történni, ami a hagyományosnak mondott faluképhez való visszaigazítást illeti.

P. Buzogány Árpád
A felvételeket Mihály János készítette.
 



A román korban is volt temploma Lövétének
(Hargita Népe, 2010. szept. 24. péntek, XXII. évf. 188. szám)


Sikerült választ kapniuk a – nemrégiben ismertetett – lövétei régészeti ásatás során felmerült kérdésekre a Haáz Rezsõ Múzeum szakembereinek. Feltételezésük beigazolódott: a lövétei Felsõ-Kiáltó-dombon állt templom három építési fázison esett át, a legkorábbi a román korra tehetõ.

„Az egyenes záródású szentély utal arra, hogy a legrégebbi templom a román korból való. Ezt a rétegtan, valamint a köréje és rá épülõ falak is mutatják. A 13. századra keltezhetõ kerámiatöredékek is mutatják: ott intenzív tevékenység folyt a késõ Árpád-korban” – magyarázza Nyárádi Zsolt régész, aki Sófalvi András kollégájával három hétig végzett kutatást a gótikus szentélyre és a cinteremfalra nyitott szelvényekben a már említett dombon. A munkálatok során – melyben egyetemi hallgatóktól, Mihály János történésztõl és Nagy Melinda néprajzostól kaptak szakmai segítséget – sikerült elkülöníteniük a templom három építési fázisát. A legelsõ tehát román kori, a második építés valamikor a kora gótikára tehetõ. „Pontos keltezésre utaló bizonyítékot nem találtunk, mert nem kerültek elõ olyan elemek, hogy legalább századra be tudjuk ezeket határolni. A harmadik pedig az érett gótikára tevõdik, amikor a teljes templomot visszabontják az alapokig, és 50-60 cm-rel kitolják a falakat dél felé, részben felhasználva a korábbi templom alapfalait” – magyarázza Nyárádi. Mint mondja, a gótikus templom bontási rétegében nagyon sok faragott követ, faragványt, ablakkeret-töredéket, bordatöredéket, középkori dénárt találtak, de festett falfelületek, sõt alakos ábrázolást sejtetõ freskódarabok is elõkerültek. Ezek többnyire a második építési szakaszhoz kapcsolhatók.

„A cinteremfal esetében a terepidomok azt mutatták, hogy ott esetlegesen keresnünk kell egy tornyot vagy egy kapubejáratot, de sajnos nem errõl volt szó, ugyanis visszabontották a teljes felszínt. Így is izgalmas és látványos volt a cinteremfal meglévõ 30-40 cm magas része, és az, ahogy az újkori temetkezések során annyira aláásták az alapfalakat, hogy a cinteremfal bedõlt, de a jó kötõanyagnak köszönhetõen nem ment szét köveire a fal, így fel tudtuk tárni” – magyarázza az utolsó heti munkálatokat is a régész. Összesen 32 temetkezést tártak fel. Az újkori csontokat, csontvázakat a helyszínen hagyták, miután pontosan dokumentálták azokat. A középkoriakat pedig fölszedték és a székelyudvarhelyi múzeum mûhelyében megtisztogatták.

A lövétei önkormányzat már jelezte, hogy a további kérdések megválaszolásához szükséges, jövõre tervezett ásatásokat ugyancsak támogatni fogja. Addig is a szakemberek elvégzik a terület topográfiai felmérését, hogy elkészíthetõ legyen egy hozzávetõleges térkép, amelyen a templomot behelyezik a környezetébe.
Antal Ildikó



Árpád-korról vallanak a lövétei templomfalak
(Udvarhelyi Hiradó, XXI. évf. 187. szám)

Különbözõ korokba kalauzolta a régészeket és az érdeklõdõket az a három hétig tartó feltárás, melyrõl már olvashattak lapunkban. A falunapi régészeti bemutatóra sokan voltak kíváncsiak, de az ásatás vezetõje, Nyárádi Zsolt (képen) elmondta: a helybéliek közül számosan kilátogattak a lezárás elõtti napokban. Hogy mit láttak? Ízelítõt nyújtunk olvasóinknak is. Jó hír az is, hogy ígéretet kaptak az ásatásokat támogató polgármesteri hivataltól: jövõre folytathatják a kutatást a Felsõ-Kiáltó dombon a Haáz Rezsõ Múzeum régészei.
A dokumentáció részét képezõ alaprajzon rögzítették a korszakolható építési szakaszokat. Három építkezési idõszakra utalnak a szelvényben feltárt falrészek. Az elsõ a legérdekfeszítõbb: a szentélyfalat észak–dél irányban „átvágja” egy újkori sír. Egyenes záródású szentély (lenne) – Árpád-kori –, magyarázta Zsolt. Tárgyi bizonyítékot nem sikerült találniuk, de az építkezési fázisok arra utalnak, hogy legkésõbb a 14. században már állt a templom.
A második fázisról megtudtuk: valamikor a kora gótikában elbontották a szentélyt – kelet felé bõvítették. Próbálták összefogazni az alapozást a kései falakkal. A korai hajófal megmaradt, látszik a gótikus templom íve.
A harmadik szakaszban teljesen visszabontották az egész épületet – eltolták dél felé, oda építették a gótikus templomot. Részben felhasználták a korai falakat. Megtalálták a középkori templom szép faragványait.
Mit látnak a régészek?
A templom építéstörténetébõl régészetileg ez a három idõszak figyelhetõ meg. Az építési fázisokra a falak alapozási technikájából, a falelválásokból, valamint az alapozási mélység, a habarcs összetétele alapján és a régészeti rétegbõl következtethetnek.
A második szelvényt a cinteremfal déli felén nyitották. Sem a bejárat, sem a torony nem ezen a részen volt. „Hinnünk kell a forrásnak – mondta mosolyogva Nyárádi Zsolt –, mely szerint nyugati homlokzati torony állott“.
A késõbbi sírok szétbolygatták az építési, illetve a járószinteket. A cinteremfal a nyugati részen erõsen bedõlt a sírok beásásai miatt.
Leletek
A restaurátormûhelyben végeztek a leletek mosásával. Feldolgozásra várnak a habarcsminták, a faragványok. Találtak két középkori dénárt, másodlagos helyzetben – restaurálás után adhatnak idõrendet.
Egyiken kivehetõ az éremkép. A középkori templom omladékából származó gótikus faragványok, mérmûves ablakkeret-töredék, bordatöredékek, konzoltöredék mellett nem csak festett falfelületek nyomait láthatjuk. Freskótöredékeket is találtak, amelyek alakos ábrázolásra utalnak – a második fázisú templom falán lehettek.
Találtak számos kerámiát, szintén másodlagos elhelyezésben. Van köztük késõ Árpád-kori is. Keltezõ értékük nincs.
Mi várható idén?
Topográfiai felmérést végeznek még ebben az évben a terepidomok, falak alapján. Október végén hozzávetõleges alaprajzot is ki lehet hozni – reméli a régész. November elsõ felében Marosvásárhelyen, az erdélyi régészeti konferencián mutatja be az ásatási anyagot. A feltárási jelentést a szakhatóság mellett a polgármesteri hivatal és az egyházközség is megkapja.
Nyárádi Zsolt, Bota Zoltán, Bólyai Csaba, Sófalvi András, Zólya Levente, valamint a helybéli Mihály János történész a templom belsõ és külsõ részén dolgoztak. Jövõ évben folytatják a feltárást.
Molnár Melinda

 

A szentegyházi kohósalak radioaktív sugárzása

A napokban egy rendhagyó lakossági észrevételezés érkezett szerkesztõségünkbe. „Lövétén tört kohósalakot szórnak az utcákra – útjavítás céljából. Köztudott, hogy számos helyen betiltották a kohósalak felhasználását, egészségre káros sugárzása miatt” – írja egyik olvasónk, majd azt kérdezi, „vizsgálták-e meg a szentegyházi öntöde kohósalakjának radioaktív sugárzását?”. Elsõre furcsának találtuk a felvetést, ám utánaolvasva kiderült, a szakirodalom beszél a kohósalak esetleges radioaktív sugárzásveszélyeirõl. Utánajártunk, és megtudtuk: a Szentegyházán kohókban használt vasércbõl származó salakanyag sugárzását mérték, és mint közölték, nem született rossz eredmény, különben is, salak már ott nem termelõdik, az évek során felgyûlt „hegy” így csak fogy.
– Nem tudom, kinek mi jutott eszébe, ám arra emlékszem, hogy gyerekkoromban is a salakkal javították az utcákat, s ilyesmi eddig szóba nem került – kezdett bele megkeresésünkre Lá¬zár Zoltán, Lövéte polgármestere, majd azzal folytatta, hogy „az anyagot olcsón be tudjuk szerezni. Egy cégnek szerzõdése van a vasüzemmel, letörik, le is szállítják a salakot, melynek segítségével jó, tartós, kemény alapú, járható út készülhet” – magyarázta a polgármester, majd azt említette, hogy idõközben javult a minõség is, immáron jobb gépekkel dolgoznak, jobban össze tudják törni a salakot. „A durvábbat alapozáshoz használjuk, a finomabbat a tetejére rakjuk, ez idõközi javításoknak megfelel. A lakosság kéri, hogy ahova lehet, juttassunk ilyen anyagot” – tette hozzá.
Sok épületben, útban van salak
A szakirodalomban – mint utánanéztünk – megoszlanak a vélemények a kohósalak radioaktív sugárzását és annak erõsségét illetõen, ám szinte mindegyik szakértõ azt tanácsolja, vitatott hatású anyagról lévén szó, kerülni kell használatát. Egy helyen azt olvastuk: sem a jelenlegi szabályozás, sem a tudományos kutatások nem adnak még megfelelõ támpontot a kohósalak (és különbözõ, egyéb salakfajták) rákkeltõ hatását illetõen. Tény, hogy az 50-es évektõl kezdõdõen nagyon sok épületbe került ebbõl az anyagból, illetve útkarbantartások során – ahol könnyedén hozzá lehetett férni, vagyis acélöntödék, kohók közelében – is elõszeretettel használták.
Magyarországon például korábban több helyen – Tatabányán, Ajkán, és Oroszlányban is – bányásztak olyan szenet, amely világviszonylatban is jelentõs rádiumot tartalmazott. A kibányászott szenet Magyarország különbözõ hõerõmûveiben eltüzelték. A sugárzó anyagok azonban az elégetés során nem illantak el, bedúsultak, és ezáltal a visszamaradt kohósalakban koncentrálódtak. A salakot pedig mint olcsó szigetelõanyagot sok építkezésnél felhasználták. Az ilyen lakásokban élõ emberek többletsugárzásnak teszik ki magukat. A témával foglalkozó szakemberek, kutatók többek közt Tatabányán, Ajkán, Várpalotán és számos más városban találkoztak kiugróan magas értékekkel, olyan lakásban is mértek, ahol a radioaktív sugárzás egy átlagos lakásban mérhetõ érték háromszorosa volt.
Attól függ, milyen vasércet használtak
Veszélyes-e, radioaktív-e a szentegyházi kohósalak? – ezzel a kérdéssel kerestük fel Laczkó György geológus-földrajztanárt, aki alaposabb információk hiányában a témában nem szakmai, mindössze személyes véleményét fejtette ki. Mint mondta, nem hiszi, hogy esetünkben radioaktivitásról beszélhetünk, legfeljebb a szilikózis, ami szóba jöhet. Azzal folytatta, hogy a radioaktivitás attól függ, milyen vasérc volt megolvasztva, mibõl származik a salak, van benne olyan anyag, amely elõidézheti a radioaktivitást. Ha például Orotva környékérõl, a gyergyói masszívumból származna a vasérc, akkor inkább szóba jöhetne a sugárzásveszély, hisz ott köztudottan találhatók radioaktív ércek. A kérdésre könnyen pontos választ lehet adni, méréseket kell végezni – tanácsolta a geológus.
Fogy a „salakhegy”
Annyi kohósalak van, amennyi az évek során, amíg a kohók mûködtek, összegyûlt – mondta lapunknak László Béla, a szentegyházi öntöde igazgatója, majd hozzátette: õk megörökölték a „salakhegyet”, mely folyamatosan fogy, hiszen a salakot évtizedek óta útjavításhoz használják. Számtalanszor bevizsgálták, semmilyen rossz eredmény nem született, téves az a véleményezés, mely szerint a salak radioaktív vagy egészségre káros lenne – állapította meg László Béla.
(MLF)
Forrás: szekelyhon.ro


Régészeti ásatásokra készülnek Lövétén
SZÁSZ CSABA
Forrás: www. szekelyhon.ro

Terepfelmérés most, ásatások szeptemberben

Terepszemlét tartott múlt héten Lövétén a székelyudvarhelyi Haáz Rezsõ Múzeum két munkatársa, Nyárádi Zsolt és Sófalvi András. A két régész látogatása a helyi önkormányzat által támogatott kutatómunkának a kezdete, melynek keretében adatokat gyûjtöttek a szeptember elején kezdõdõ ásatás helyszínérõl.

A lövétei régészeti ásatás ötlete már legalább négy-öt éve felmerült, de a helyi polgármesteri hivatal által felajánlott anyagi támogatás révén most nyílt erre lehetõség – tudtuk meg Nyárádi Zsolttól. Az ötletgazda Mihály János történész, aki egyben a kapcsolatember szerepét is vállalta a székelyudvarhelyi Haáz Rezsõ Múzeum és a lövétei önkormányzat között.

Ásatások szeptemberben

A lövétei kutatómunka célpontjában az elpusztult, föld alatt lévõ templom áll, melynek elsõsorban korát szeretnék megállapítani. Valamennyire ugyan tudják keltezni, és fekvésének helyét a terepfelszín változó alakjából is lehet sejteni, de pontos adat egyik esetben sem áll a régészek rendelkezésére. Válaszra várnak még az esetleges átépítési fázisok mibenlétei (különféle beavatkozások, átépítés, bõvítés, szépítés), valamint a cinterem és a torony keltezése, illetve egymáshoz való viszonyuk megállapítása.

A feltárómunka a szokás szerint három fázisban zajlik, az elsõ a terepfelmérés (erre került sor múlt héten), második a topográfiai tervezet elkészítése (ami a hónap végén esedékes), harmadik pedig maga a konkrét ásatás, amely szeptember elején kezdõdik, és várhatóan két-három hétig húzódik el. „Napi nyolc-tíz órát dolgozunk, a munkatempó természetesen az idõjárástól is függ. Az ásatások idejére ki is költözünk Lövétére, nagy segítséget jelent számunkra, hogy a polgármesteri hivatal biztosítja a szállást és az ellátást is” – árulta el Nyárádi Zsolt régész.
Bõvebben az Udvarhelyi Híradó keddi, április 20-ai számában!


A Kis-Homoród mentiek éve lehet az idei
(Hargita Népe)

Kozán István
2010.04.16. 09:07


Saját szemünkkel szerettük volna látni, hogyan haladnak a munkálatok a Szentegyháza – Lövéte – Almás – Oklánd szakaszon, ezért végigmentünk a közel harminc kilométeres útvonalon. Közben a községek elöljáróitól a 2010-es esztendõ terveirõl érdeklõdtünk.


Szentegyháza – Lövéte
Az országútról Szentegyházára letérve kiszélesített út, két helyen pedig félig elbontott híd, és legalább kétméteres szakadék fogad. Ez az állapot hónapok óta tart, Molnár Tibor alpolgármester szerint szerencse, hogy eddig nem történt baleset. Lapunk úgy tudja, a hidacskák javítása körül bonyodalmak adódtak, állítólag a megbízott cég szakemberei a bontás után elõre nem látható akadályokkal szembesültek. Szentegyháza központi részén viszont térkõbõl kirakott járdák és szemcsés aszfaltburkolat (koptatóréteg csak nyáron kerül az út teljes hosszára) jelzi, Hargita Megye Tanácsa komolyan gondolja a Kis-Homoród mente felvirágoztatását.

A település déli kijáratánál újabb – az elõre be nem tervezett kiadások kategóriájába sorolható – akadállyal találkozunk, ezúttal az esõ mosta el az út felét, a szakadék mintegy négyméteres. Aztán Lövéte felé közeledve lassan elfogy az aszfalt, a község központjában pedig semmi jele az útjavításnak.

„A minap láttam, hogy az útépítõ mérnökök a falu központjában lévõ hidakat nézték, ez már jó hír” – mondja Györgylõrincz Ernõ, Lövéte alpolgármestere, aki máris sorolja a majdani aszfaltút elõnyeit. „Tervben van a községközpont teljes felújítása, mert a jó út szép központot kíván. Eddig négyszázezer lejt költöttünk csatornázásra, mivel az útépítés után nyolc esztendeig nem lehet majd felásni az utat. A település utcáinak egyharmadát salakkal feltöltöttük, így azok személyautóval is járhatóak.”

Lövéte – Almás
Lövétén tehát járhatatlan az út, ez ugyebár nem újdonság. Az viszont már igen, hogy a „nagycsaládos” község déli kijáratától, az Új negyedtõl kisebb megszakításokkal egészen Brassó megye határáig aszfaltúton lehet közlekedni. Lövéte és Almás között félúton egyetlen kupás markoló dolgozik, más tevékenység ezen a szakaszon egyelõre nem folyik.

Homoródalmás Polgármesteri Hivatalában épp névnapot ünnepelnek, süteménnyel kínálják az újságírót, majd Bodor Gyula alpolgármester az idei tervekrõl beszél. Az almásiak is úgy gondolják, a majdani szép úthoz tisztességes községközpont illik, ezért parkosításon és a központban parkoló autók kitiltásán törik a fejüket.

„Itt nagyon szûk a hely, ezért a környezõ utcákban alakítanánk ki parkolókat. Jó hír, hogy bár a tervben nem volt benne, az építtetõ mégis belement abba, hogy a helyi iskola, a polgármesteri hivatal és a tornaterem elé is járda épüljön. A legnagyobb bánatunk mégsem az úthoz kötõdik, hanem a tejbegyûjtéshez” – vált témát az alpolgármester. Almáson a falu tehenes gazdái (a település lakóinak nyolcvan százaléka) öt hónapja nem kapták meg a tejért járó pénzüket.

Almás – Oklánd
A 132-es út következõ munkapontján – valahol Almás és Homoródkarácsonyfalva között – is egyetlen markológép és két munkás dolgozik. A szakemberek szerint ez a szakasz számít az egyik legkönnyebb résznek, ugyanis itt kevés a szakadék, egyenes az út, és az úttest szélesítésével sem volt gond. Továbbá itt látható a 132-es és a 131-es megyei utak találkozásának közelében lévõ híd, amely az egyik legnagyobb beruházásnak mondható, és már teljesen elkészült.

Oklándon Godra Lehel alpolgármesterrel beszélgetünk, aki szerint a felújítandó út talán megállítja az Oklándhoz tartozó Karácsonyfalva és Homoródújfalu teljes elnéptelenedésének folyamatát.

„Ezeken a településeken önerõbõl feljavítottuk a kultúrotthonokat, a szociális munkásokkal pedig kitakaríttattuk a temetõket. Azért tettük, mert az ide tévedõ idegen úgyis a temetõt, a templomot és a mûvelõdési házat keresi fel” – állítja Godra. Oklándon most zajlik az orvosi rendelõ teljes felújítása, mondhatni újjáépítése. További jó hír, hogy a helybéliek idõben kapják a tejpénzt.

Homoródújfaluba, a 132-es út utolsó Hargita megyei településére is elért az aszfalt, igaz, csak egy részére. A település találkozóhelyén, a központban található Újfalusi csárda elõtt még mindig a sár és a por dominál. A tervek szerint nem sokáig.

Borboly a továbbiakról
Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke kezdeményezte a 132-es megyei út felújítását. A fejleményekrõl kérdeztük.

– Lesz-e késés az átadás tervezett dátumához, 2010 augusztusához képest?
– A közbeszerzési eljárás többszöri megfellebbezése miatt a finanszírozási szerzõdést meghosszabbítottuk, ezért automatikusan kitolódott a befejezés dátuma is. Elõre nem látható gondok, például a tavalyi árvizek okozta károk kijavítása miatt lehet egy kevés késés. Azt viszont tudni kell, ez a kis idõ csekély ahhoz képest, hogy egy harmincéves problémát sikerül a megyei út felújításával megoldani.

– Igaza van. Mégis, mikor lenne a szalagvágás?
– A felsorolt okok miatt nem lehet meghatározni a szalagvágás pontos idejét, de mindekképp azt szeretnénk, ha erre a nyáron sor kerülne.

– A munkálatokra megvan a pénzforrás?
– Igen, eddig sikerült minden kifizetést lebonyolítani. Meg kell említenem, hogy a 132-es út esetében olyan nagyságrendû pénzrõl van szó (közel húszmillió euró – szerk. megj.), amennyi egyetlen projektre még nem érkezett a megyébe.

– Tehát a Kis-Homoród mente kapott egy esélyt.
– Mi annak örülünk igazán, hogy az érintett települések elöljáróinak kéréseit is be tudtuk építeni a tervekbe. Megvolt az eredménye a lakossági konzultációknak, leveleknek, egyeztetéseknek. Közös volt a munka a helybéliekkel, és remélem, így fog mûködni továbbra is.

 
Szentsír-õrzés Lövétén

A lövétei Kisboldogasszony plébániatemplomban a Szent Mihály mellékoltár elé nagypéntekenként felállított szentsír, helyi nevén a „gyöngyös koporsó”, Erdélyben a legszebbek közül való. 1886-ban közadakozásból sikerült beszerezniük, és a második világháború után, György Árpád plébános bevezette, és azóta is gyakorolják a szentsír õrzésének szokását.


Krisztus koporsójának õrzése délután hat órakor kezdõdött, a nagypénteki szertartást követõ szentségimádás elõtt. Tizenöt perces váltásokkal egy órán át az idén nagykorúsított legények közül nyolcan álltak a strázsán. 21 órától szintén õk végezték a keresztutat a templom kertjében. Fáklyákkal kísérték a keresztet.

Nagyszombaton délután öt órától nyolc óráig szintén õrt álltak, majd a feltámadási körmeneten kísérik az Oltáriszentséget, ugyanakkor a baldachint is õrállók hordozzák. Nagycsütörtök délután tanulták a díszlépést, a mozdulatokat és gyakorolták az õrségváltást. A csoport betanítója hat éve Egyed Mátyás sekrestyés-harangozó. „Egyenruhájuk” a székely ruha. Fejfedõt nem viselnek hozzá, kezükben faalabárd van. A vezért egymás között választják meg, idén György István, aki lándzsát tart, aminek koppintásai jelentik a „vezényszavakat”. A hátsó ajtón katonasorban, díszlépésben, élükön a vezetõvel, katonásan vonulnak be. Mindig ketten állnak õrt, a fordulásokat is a lándzsa koppintásai jelzik.

Az elmúlt évtizedekben néhányszor megváltozott az életkor szerinti kiválasztás rendje. Hosszú ideig regruták tiszte volt, a sorkatonaság megszûnésével, a nagykorúsítottak vállalható feladata napjainkban is.

Gábos István (70 éves) megyetanácsos-pénztáros az egyházközségben, ötször õrizte a szentsírt. István bácsitól megtudtuk, régen hosszabb ideig tartott az õrzés: reggel 6-tól éjfélig álltak strázsát, ezért a mainál többen vállalták a nagy tisztességgel járó feladatot. A katonaság elõtti legények már dolgoztak is, ezért elõfordult, hogy fiatalabbakat is bevontak. A rendszerváltás elõtt, amikor nem mindenki járt templomba, állandó közösséget verbuváltak, melynek tagjai zömmel a kultúrcsoportból kerültek a védõcsoport alapembereiül. Általában aki „sokat volt minister”, azaz gyakran ministrált, õrzött is. A vezérnek „segédje” is volt a régi idõben, aki felváltotta néha napközben.
Az 1962-es korosztály tagjai kezdték, hogy a csoport együtt járul szentáldozáshoz. Meg is lepõdött az akkori plébános, „Gergely papbácsi” (Tornay) amikor egyszerre, áldozástatás alatt bevonultak mindanynyian, és lándzsakoppintásra felsorakoztak az oltár elõtt.

Hagyomány: a szentsír állítása és õrzése

A Krisztus koporsójának beszerzése Jakab Lajos egykori lövétei plébános nevéhez fûzõdik, akinek 1876 és 1889 között volt állomáshelye Lövéte. Alapítványt, a Szent sír alapot létesített a Krisztus koporsója beszerzésért. Az alapítvány tõkéjét a község valamint magánszemélyek gyarapították annyira, hogy végül a plébános a szentsírt Budapestrõl a Gavora cégtõl megrendelhette 1886-ban – tudtuk meg Mihály János helytörténésztõl. A Krisztus koporsója nagyon imponzás. Az építmény gyöngyökkel díszített részei: a tetõzet, melyen két angyal térdepelve imádkozik, két õrkatona és a frigyláda. Belülrõl lámpákkal világítható meg. Alsó, sziklaszerû részében van a test, az ágyékkendõs Krisztus-corpus. (Molnár Melinda. Forrás: Székelyhon. Április 4.)
 
 

Lövéte él a világhálón (is)

Új sorozatot indítunk, melyben heti egy-két alkalommal az udvarhelyszéki községek hivatalos honlapjait mutatjuk be,felmérve ugyanakkor, hogy a települések vezetõi mennyire tartják fontosnak, hogy jelen legyenek a világhálón.
(Szász Csaba,
(Udvarhelyi Hiradó, 2010. április 1.)

Kezdésként az összes közül Lövéte község honlapjára esett választásunk,egyrészt, mert ez tûnik az egyik leggondozottabbnak, gyönyörû fotókkal várja a látogatót, és egyike azon kevés községi honlapoknak,melyeket szoktak frissíteni, s melyek információval is szolgálnak a község életérõl. Sajnos a legtöbb községi weboldalra ez egyáltalán nem jellemzõ, de ha ma induló sorozatunk elõrehaladtával bármilyen pozitív változás történik ezen a téren, akkor máris volt értelme belevágni községeink internetes arculatának bemutatásába.

WWW.LOVETE.RO

„Szeretettel köszöntjük Lövéte község honlapján!” --olvassuk a Pro Lövéte Egyesület által gondozott (fõ támogató a községi tanács) weboldal kezdõlapján, amely a hónaphoz illõ új és archív fotókkal/képeslapokkal várja a látogatót. „A Nagyvilág számára csak az létezik,amirõl tudomást szerez. Ez a gondolat indított arra, hogy a mai technika lehetõségeit is kihasználva hírt adjunk falunkról. Ez a gondolat vezérelt 2004 decemberében is, amikor december 5-re 15 ezer lövétei témájú képeslapot jelentettünk meg, akárcsak most, amikor létrehoztuk és mûködtetjük a www.lovete.ro honlapunkat. Ezzel a honlappal egyújfajta kapcsolatot szeretnénk fenntartani,ápolni azok között, akiknek a szívében tovább él szülõfalunk,Lövéte. Köszönjük, hogy hazalátogatott!”
Ezzel a köszöntõvel fogadja az internetezõt Egyed József és Mihály János történész, a Pro Lövéte Egyesület elnöke, illetve alelnöke.
Áttekintve az oldalt, meglehetõsen gazdag menükínálat áll rendelkezésünkre (több mint harmincat számláltunk),és bár több almenü még üresen áll, jóval többet kapunk, mint amennyit esetleg hiányolhatunk.
Könnyebb azt említeni, ami nincs,mint azt, amit rendelkezésünkre bocsátanak.Például a közigazgatásilag Lövétéhez tartozó Kirulyfürdõ nevét nem találtam sehol (a keresõt igénybe véve egy tavalyi hírt dobott ki).Ami azonban elõnye, az egyben hátránya is a honlapnak, és ez a bõség kínálata, illetve az ebbõl eredõ átláthatóság hiánya. Valószínûleg a honlap felépítése, szerkezete alapból nem engedi (tehát nem a szerkesztõket kell hibáztatni), de a menüpontokra ráférne egy rendszerezés. Viszont ezt Lövétén is tudják, terveznek is egy alapos fazonigazítást az immár három éve mûködõ honlapra.

Költségvetési pénz
kuriózumokra is

Lövéte önkormányzatának második,
márciusi rendes havi ülésén jóváhagyták
idei költségvetését – olvashatjuk a község
hivatalos honlapján. Idén
5 084 500 lejbõl gazdálkodhat Lövéte.
Ebbõl oktatásra 1 591 000 lej, a csatornázási
munkálatokra 302 000 lej önrész
(állami költségvetésbõl 1 550 000 lej),
kultúrára 194 000 lej, civil szervezetek
támogatására 21 000 lej, a falukép szépítése
érdekében kiírt programra 15 000
lej, a borvízforrások környékének rendbetételére
29 000 lej, várótermek építésére
18 000 lej, a hídmérleg elköltöztetésére
és rendbetételére 40 000 lej, utcai
átereszekre 20 000 lej, az újnegyedi
hídra 3000 lej és az utcák javítására
60 000 lej jut. Több kisebb, kuriózumszámba
menõ kezdeményezés is pénzt
kapott (pl. régészeti ásatás stb.).



"Emlékezni fontos!"

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. ( www.szekelyhon.ro,2010. március 15., hétfõ )

Hétfõn Lövétén, a hagyományoknak megfelelõen az I. világháborús emlékmûnél emlékeztek az 1848-as forradalomra és szabadságharcra.

Hétfõn Lövétén is emlékeztek az 1848-as forradalomra és szabadságharcra. Az ünnepség délután négy órakor megemlékezõ szentmisével kezdõdött a katolikus templomban, ezt követõen a népes gyülekezet átvonult a közeli I. világháborús emlékmûhöz, ahol az ünnepi megemlékezést tartották. (A magyar nemzeti jelképeket magán viselõ emlékmû 1989 óta a március 15-ei ünnepségek középpontja). A köszöntõbeszédek után a helyi mûkedvelõk kulturális mûsorral tisztelegtek a nemzet ünnepe elõtt.
Sajnos az idõjárás nem volt kegyes a lövéteiekhez, bár az ünnepség fényét így sem tudta megfakítani. Papp Kincses Emese tanárnõ, aki a Hargita Megyei Tanács részérõl vett részt a lövétei ünnepségen, találóan egészítette ki beszédét: „A mi életünkben váltakozik a fény és az árnyék, de vannak napok, amikor átsüt a nap, még az ilyen havazásban is” – szólt a lövéteiekhez a megyei tanácsos.

Emlékezni fontos! – hangsúlyozta köszöntõbeszédében Lázár Zoltán, Lövéte polgármestere: „Visszaszereztük az emlékezés jogát, többek között a március 15-ére emlékezés jogát is. Rólunk akkor fog szólni a történelem, ha ezeket az értékeket meg tudjuk õrizni” – szólt a gyülekezethez a község elöljárója.

Az emlékezés középpontja

A lövétei emlékmû oszlopának felsõ részén az „Így volt, s így lesz" felirat olvasható, míg alatta, középen a Magyar Királyság korona nélküli címere látható. Az oszlop kettõs keresztbe végzõdõ oldallapjain az I. világháborúban hõsi halált halt 158 lövétei emlékét õrzõ névsor olvasható. A mögötte található, kb. 15 méteres, kiterjesztett madárszárnyra emlékeztetõ, faragott kövekbõl rakott háttérfalon két bronztáblát helyeztek el, az egyik csatajelenetet ábrázol, a másik a II. világháború 40 lövétei hõsi halottjának a névsorát tartalmazza.

Lövéte: víz van, jogi keret nincs

Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. ,2010. március 10., szerda

Beszélgetés Lázár Zoltán lövétei polgármesterrel

Ha a lövétei gondokról kérdezzük Lázár Zoltán polgármestert, a szennyvízzel és ivóvíz-ellátás kapcsolatos problémák biztosan szóba kerülnek, hisz ezek orvoslását nem ma kezdte el a helyi önkormányzat. A hírek szerint van remény arra, hogy mindkét ügy esetében már idén megoldás szülessen.



– Milyen gondok orvoslását tervezik idén?

– Már 2008 óta van egy olyan beruházásunk, amely a község életében fontossággal bír, ez a szennyvíz-csatornarendszer kialakítása, amely 60 százalékban már elkészült, s amelyet idén szeretnénk befejezni, amint az idõ engedi, neki is állunk a munkálatoknak. 85 százalékát minisztériumi, a maradékot helyi pénzekbõl finanszírozzuk. A 904-es kormányhatározat alapján mûködõ program a megye három településén van folyamatban, rajtunk kívül Székelykeresztúron és Csíkszentkirályon.

Útfelújítások

– Tavasszal mindig szóba kerül az utak állapota.

– A községi utak felújítását még tavaly, a Hargita megyei tanács támogatásával kezdtük el, természetesen ez idén folytatódik, ami viszont újdonság, hogy egy új községi utat tudtunk behozni a programba, az úgynevezett DC26-os, Lövéte és Homoródkeményfalva közötti útszakasz felújításáról van szó.

Víz van, jogi keret nincs

– Az ivóvíz-ellátás nem elõször kerül szóba.

– Nos a helyi ivóvízhálózat valamikor a 60-as évek végén épült helyi erõbõl, erre szinte az egész község rá tudott csatlakozni, de mára igencsak elavult. A rendszer újratervezését és hivatalosítását még 2008-ban elkezdtük. Ezt a rendszert jobbára helyi társaságokkal oldották meg, mindenféle jogi háttér nélkül, ezt próbáljuk idén jogilag rendezni. Ennek már tavaly nekiindultunk, de eléggé nagy ellenállást tapasztaltunk a községbeliek részérõl, akik úgy vélték, hogy ha kölcsönpénzeket vonunk be, akkor kiszolgáltatjuk a rendszert az illetõ beruházóknak. Ettõl függetlenül persze a lakosság rendszeres ivóvíz-szolgáltatásban részesül.
(www.szekelyhon.ro)



2009

"Lövéte ma is az életem része..." (Székelyföld. 2009. November)

Oláh-Gál Elvira beszélgetése Balázs Márton matematikussal

Balázs Márton matematikus, egyetemi tanár Lövétén született 1929. július 17-én, földmûves szülõk gyermekeként. Tanulmányait a Székelyudvarhelyi Római Katolikus Gimnáziumban, majd a Bolyai Egyetemen végezte Kolozsváron. 1951-tõl a Bolyai, majd a Babeº-Bolyai Tudományegyetem tanára, 1971-tõl docens, 1990-tõl professzor. Több matematikai analízis-tankönyv szerzõje, egyetemi jegyzetei mellett több mint száz tanulmánya jelent meg magyar, román, angol és német nyelven hazai és nemzetközi szakfolyóiratokban. A matematikatudományok doktora, érdemes tanár. A Román Matematikai Társaság, a kolozsvári Radó Ferenc Matematikamûvelõ Társaság és a budapesti Bolyai János Matematikai Társaság tagja.

*

– A Balázs családi név a XVI. századtól szerepel a székely katonai összeírásokban. Számontartja-e lövétei õseit?

– A családi emlékezet úgy tartja, hogy már az elsõ írásos dokumentumokban, az 1300-as években született pápai tizedjegyzékekben, szerepeltek ezen a vidékek a Balázs nevûek. Hogy én õseimnek mondhatom-e, azt nem tudom bizonyossággal. Jelen pillanatban Lövétén legalább három ágból származó Balázs család van, de családfát nem tudtam felépíteni apám felmenõirõl, viszont az édesanyáméról igen, akinek a XVIII. századig visszavezethetõ a származása. Egyik õse, oldalági leszármazott, nagyváradi kanonok volt, az õ testvérétõl származik édesanyám. Miklósi József alapítványt tett, és két évszázadon át tanultak ennek támogatásából lövétei fiatalok, az õ leszármazottai vagy szélesebb rokonsága. Eléggé nagy összeg lehetett, Svájcban volt elhelyezve az alapítványi tõke. A család õriz egy dokumentumot, amelyben egyik nagybátyám apja kérte, hogy fia az alapítványon tanulhasson. Két iskolát nevezett meg, ahol tanulni lehetett: a székelyudvarhelyi és a kolozsvári Római Katolikus Gimnázium. A „magyar világban” (1940–44) én is élveztem ezt az alapítványt. Értéke akkor már nem volt akkora, hogy fedje az egész iskolai ellátást, de a tandíjat és járulékos költségeket fedezte. Így tanultam én Székelyudvarhelyen az akkori Baróti Szabó Dávid Fõgimnáziumban. Kolozsváron, a mai Báthori Gimnáziumban is léteznek dokumentumok, amelyek ennek az alapítványnak a létezését tanúsítják. Az alapítvány feltétele volt a rokonság, de ha nem volt olyan oldalági leszármazott, aki igényelte, akkor a falu akármelyik szegény gyermekének folyósíthatta a püspökség. Ebben az esetben az utolsó oldalági rokon kellett engedélyezze az alapítványi támogatást. Sõt, édesanyám mesélte, hogy nemcsak az ösztöndíjasok részesültek támogatásban, hanem a lövétei iskolások is minden húsvétkor és karácsonykor ajándékot kaptak, és talán az örökmécses költségét is abból fizette a falu. Hogy mi történt az alapítvánnyal a második világháború után, sajnos nem tudjuk. Érdemes lenne foglalkozni vele, talán egy államvizsga-dolgozat témája is kitelhetne történetébõl a katolikus tanárképzõn.

– Milyen volt Lövéte a két világháború között, a ’20-as években, amikor ebbe a közösségbe beleszületett?

– Szüleim földmûves emberek voltak, Balázs nagyapám módosabb, Miklós (közvetlen elõdeim nem Miklósiként szerepeltek) nagyapám pedig felvilágosultabb volt. A falu „húsbiztosa”-ként tartották számon, mert régebben nem volt állatorvos a faluban, tehát egy hozzáértõ állapította meg, hogy vágható-e az állat. Nagyapám ezt a tudását Budapesten szerezte. Egyébként élték a román világ mindennapjait, nehezen éltek, mint akkor mindenki. Régebben a nagycsalád igyekezett együtt maradni, nem engedték önállóan gazdálkodni a fiatalokat, ezért mondta mindig édesapám, hogy „egy faragófejszével kezdtem”. Abból élt, hogy faragni járt az erdõre, épületfát faragott. Késõbb nagyapámtól kapott földet és a ’40-es évekre lett belõle egy tízholdas gazda, ami lövétei földviszonyokban mérve, közepesnek számított. Sokat dolgoztunk, nem éheztünk, de nem is bõvelkedtünk anyagiakban. A tanulásnak nem nagy értéke volt, sõt azt mondhatom, Lövéte ilyen szempontból maradi volt. Ha valaki a gyermekét elküldte gimnáziumba, akkor úgy tekintettek rá, mint aki „urat akar csinálni a fiából”, nem nézték jó szemmel az ilyen embert. Az említett alapítványon 3-4 ember tanult 1940 elõtt, ennél többrõl nem is tudni. Papnak, jegyzõnek, katonatisztnek még tanultak, de orvos, ügyvéd, mérnök nem tudom, ha kikerült volna a faluból. Középiskolai indulásomban édesanyámnak volt nagy szerepe. Úgy emlékszem rá, mint aki nagyon tisztelte a tudást, de aki mindössze két elemi osztályt végzett, mert az elsõ világháború közbejött, nagyapámat elvitték katonának, és õ kellett a nagyanyámmal gazdálkodjon. Szépen írt, sokat olvasott és verseket írt. A román világban sok versre tanított minket, gyermekeket. Ezek hazafias versek voltak, ezekkel akarta felébreszteni bennünk a magyarságtudatot.

– Tudna idézni egy ilyen verset?

– Igen. „Õseink jövének keletrõl e honba, / ámde eredetük mély homályba vonva. / Hét vitéz nemzetség jöve hét vezérrel, / hont szerze s Alkotmányt alakíta vérrel. / Álmos vezér mikor õseihez tére, / Árpád lett utánuk a magyarok vezére.” De még sokra emlékszem, anélkül hogy tudnám szerzõjét vagy címét. Két kántor volt a faluban és a „vén kántortól” (Molnár Lázár), aki engem is tanított, édesanyám sok, fõleg történelmi tárgyú könyvet kölcsönzött, szívesen olvasgatta, meg nekünk is kezünkbe adta. Emlékszem az Abafi címû Jósika Miklós regényt háromszor is elolvasta, annyira tetszett neki. Én Lövétén hat elemi osztályt végeztem, és utána írattak be Székelyudvarhelyre az elsõ gimnáziumba. Hat testvér közül én voltam a legnagyobb, és édesanyám ösztönzésére, ösztöndíjjal és szülõi támogatással jutottam be a székelyudvarhelyi gimnáziumba. Velem egyszerre még négyen indultak a faluból a gimnáziumba, de csak ketten végzetünk. Utánam testvéreim tanultak, ha nem is gimnáziumban, de mesterséget szereztek. Igaz õk már a népi demokráciában.

– Életében milyen szerepe volt a gimnáziumi éveknek, milyen mértékben határozták meg a késõbbi pályafutását?

– A székelyudvarhelyi gimnázium klasszikus római-katolikus iskola volt, de amikor én 1941-ben elkezdtem, akkor külön indult ötödiktõl a reál és a humán szak. Számomra mindegy volt, hogy hol tanulok, mert a természettudományokat könnyen tanultam, de jó eredményeim voltak irodalomból és nyelvbõl is. Emlékszem, egyfajta koedukációs oktatást vezettek be, azaz együtt tanultunk tíz lánnyal, akik tanáraik vezetésével jöttek az osztályba. Én fordítottam rendszeresen latinból magyarra. Hogy mégis reálszakos lettem, annak egy magyarázata van. Volt egy barátom, aki mérnöknek készült és így vele együtt választottam a reáliákat. Nézze csak ezt az értesítõt, most is õrzöm.

– …osztályfõnök Teleki József, kiemelt betûkkel: Balázs Márton, kitûnõ eredménnyel, vagyis szín 1-essel végezte az évet.

– Elsõ osztály után az igazgató, Jancsó Béla, magához kéretett és javasolta, hogy tegyek magánvizsgát és iratkozzam a korosztályommal együtt a harmadikba. A bécsi döntés éveiben nagy volt a lelkesedés, ami addig tartott, amíg kitört a háború. Amikor én elsõ gimnáziumba beiratkoztam, Lövétérõl gyalog mentünk Székelyudvarhelyre. Átmentünk a Kis-Homoród völgyébõl a Nagy-Homoród völgyébe, aztán át a Lázon Udvarhelyre. Ez olyan négyórai út volt erõltetett meneteléssel, otthonról hajnalban indultunk. Édesapám megkérdezte útközben, hogy valóban akarok-e iskolába menni, mert még mindig visszafordulhatunk, „nem fogja megtudni senki”. Azt hiszem nem válaszoltam semmit, beérkeztünk Udvarhelyre, akkor jártam életemben elõször városban, és édesapám beíratott a Szent Imre Római-katolikus Fiúnevelõ Intézetbe, azaz a kollégiumba. Pontosan szeptember 1-én kezdtünk. Magunkkal vittük a szalmazsákot, az ágynemût, ahogy ez akkor szokás volt. Szigorú program volt, év elejétõl tudtuk például, hogy hová lesz kirándulás õsszel és tavasszal, melyik tanár vezeti, mi a célja. A kollégiumban a napi program a következõ volt: reggel 6-kor ébresztõ, mosakodás, reggeli ima és egy órai tanulás fél 7-tõl fél 8-ig, utána reggeli. Általában háborús idõkben köménymaglevest ettünk, nagy dolog volt, ha tejet reggeliztünk. Utána sorban mentünk a gimnáziumba és minden reggel az igazgató fogadta a tanulóifjúságot. Nem felejtem el ahogy Hanz Géza igazgató úr, magára vett fehér köpenyben az elsõ lépcsõfokon állva, minden diáknak külön fogadta a köszönését: in eternum, ...eternum, ... mars vissza!, mindörökké! Természetesen, a mi laudetur… dicsértessék… köszönésünkre válaszolt, és közben visszaküldte azokat, akiknek nem volt kipucolva a cipõje, vagy nem volt egyensapkája. Mikor 8-kor becsengettek, akkor Béla bácsi, a pedellus az iskola kapuját bezárta, és azután senki nem jöhetett be, vagy mehetett ki, amíg nem volt vége a tanításnak. A kollégiumnak zárt udvara volt különben. Azért mondtam el mindezt, hogy érzékeltessem egy akkori középiskola hangulatát. Amiért számomra nagyon sokat jelentettek a székelyudvarhelyi évek, a rendkívüli tanárok voltak. Ilyen volt Raffayn Dezsõ matematika szakos, aki fizikát is tanított, Petz Zoltán, aki részt vett a második világháborúban, Jancsó Béla, hosszú ideig az iskola igazgatója, aki matematikát, fizikát és kémiát tanított. Kitûnõ tanárok voltak azok számára, akik hozzám hasonló irányultságúak voltak. Az alsóbb osztályokban nem tanítottak viszont idegen nyelveket, kivétel a latin, amit hét évig tanultunk és „Tacitust” kívülrõl tudtuk. A fordításhoz megvoltak a segédeszközeink, az ún. juxták (titokban készített fordításminták), ezt felhasználtuk. Aztán tanultunk román nyelvet, a tévhitet eloszlatandó mondom (!), hogy a „magyar idõ”-ben is tanítottak román nyelvet az iskolában, sõt Tittel tanár úr, késõbb a marosvásárhelyi Pedagógiai Fõiskola lektora, rendkívül szigorú tanárunk volt. Tanáraim közül egyedül Petz Zoltánt veszítettük el, õ meghalt a háborúban, egyébként valamennyi tanárom maradt a „román világban” is. Mi diákok a változást abban éreztük leginkább, hogy 1944. õszén csak karácsony után kezdõdött meg a tanítás. A ’43-44-es évet már hadiévnek nevezték, amikor a VII-esek úgy kaptak érettségi diplomát, hogy nem vizsgáztak. A „hadi” tablót egy lövétei diák, késõbb marosvásárhelyi orvosprofesszor, Lázár László készítette. Ez volt rajta a felirat: „ Ki tudja merre, merre visz a végzet?!” Azt hiszem, már áprilisban befejeztük a tanévet, a hadsereg rövidesen át is vette az iskolát és kórházat rendezett be benne. Az iskola hátsó udvarán pedig futósáncokat ástak, tehát készültek a háborúra.

– A következõ tanév már a népi demokráciában kezdõdött...

– Valójában 1948-ig nem éreztünk semmiféle változást, azt már említettem, hogy heti két-három órában addig is tanultunk román nyelvet és az iskola katolikus jellege megmaradt. Változást jelentett az, hogy bevezették az orosz nyelvet, egyébként az iskolák államosításáig nem változott maga az oktatás. Temesvárra szerettem volna menni egyetemi felvételire, mert mérnöknek szerettem volna tanulni. Sajnos a felvételi nyarán, 1949-ben, tbc-s beszûrõdést kaptam, és kórházba kerültem, így nem mehettem felvételizni. Megkésve tehát, amikor szétnéztem, hogy hol hirdetnek pótfelvételit, akkor láttam, hogy a Bolyai Egyetemen, a matematika-fizika szakon van felvételi és így jelentkeztem oda azzal az eltökélt szándékkal, hogy egy év múlva otthagyva, megyek Temesvárra. Az egyetemen voltunk még néhányan, akik csak azért jelentkeztek, akárcsak jómagam, hogy ne töltsük hiába az idõt. Bizony az elsõ félévet úgy eltöltöttük, hogy egyetlen vizsgára sem jelentkeztem. A KISZ Bizottság értékelõ ülésén nagyon letoltak, hogy „szegény parasztszülõk gyermekeként lopom az idõt, nem tanulok”. Megszívleltem és év végén valamennyi vizsgát letettem. Pick György volt a dékán (minden lehetséges formában írta a nevét, ahogy a helyzet megkövetelte ck, c vagy k-val a végén.), hozzá fordultam és kértem, hogy „elmehessek”, de nem adta ki az irataimat. Akkor azt gondoltam, hogy elvégzem a három évet és akkor már nem szólhatnak bele, de az élet másként hozta. Harmadéven kineveztek gyakornoknak és bizony a pénz is számított, értéke kb. akkora volt, mint most. 330 lej volt a fizetésem, amibõl 165 lejt fizettem házbérre. Egy szobát béreltünk egy barátommal és hetente, ha saját fánkkal befûtöttünk, akkor fürödhettünk. Édesapámék segítettek ki, hogy élhettem és elvégezhettem az egyetemet. Fizika-matematika szakos lettem.

– Sokszor hallunk a Bolyai Egyetem szellemiségérõl. Végülis a népi demokráciában, egy kommunista ideológiai követelményeknek megfelelõ oktatási intézményrõl beszélünk. Ön hogyan látja ebbõl a szempontból visszatekintve az egyetemet?

– Természetesen Bányai László és Takács Lajos utolsó bolyais rektor is „elvtársak” voltak. De ne ezt a szempontot nézzük! A Bolyai Egyetemen mindenki ismerte egymást, rendkívül jó hangulata volt. Nagyon sok gyenge, vagy közepes lehetõségû fiatal tanulhatott és tagadhatatlan, hogy az erdélyi magyarságnak az új értelmiségét itt képezték. Ne feledjük, hogy jog és közgazdasági, de agrárképzés is volt magyar nyelven. Kitûnõ szakembereket adott az egyetem. Ha csak az erdélyi nagyvárosok középiskoláit nézzük, azt mondhatjuk, az tette színvonalassá, hogy a Bolyai Egyetemen végzett tanárok tanítottak. Azt nem mondom, hogy az én nemzedékem felvehette a versenyt a Babeº kutatóival, de amikkor felszámolták a Bolyai Egyetemet, akkor már a magyar tanárok is azon a színvonalon dolgoztak a tudományos kutatás terén is, mint a Babeº egyetemen. Joggal állították, hogy beolvasztásához a féltékenység is hozzájárult a Babeº Egyetem tanárai részérõl, az a félelem hogy versenytársak leszünk. A kapcsolat a két egyetem között addig formális volt, mi is elmentünk egy-egy szemináriumukra és fordítva, ennél több nem volt.

– Fizika tanszéken gyakornokoskodott, hogyan lett mégis matematikus?

– Ismét csak a véletlen játszott közbe. Aki fizika szakot végzett, a fizika összes diszciplínájából vizsgázott, ebbõl írt államvizsga-dolgozatot és egy matematika tantárgyból is kellett vizsgáznia. Aki matematika-fizika szakon tanult annak minden fordítva volt. Mivel én fizika szakos voltam, Gábos Zoltán fizika professzornál írtam a vizsgadolgozatom, vizsgáztam mechanikából, elektromosságtanból, atomfizikából és a választott matematika tantárgyból, analitikus és projektív geometriából, aminek a professzora Pick György volt, akirõl már beszéltem. Mikor levizsgáztatott azt kérdezte: Balázs elvtárs, nem akar átjönni a matematika tanszékre? Szemtelenül azt kérdeztem: mennyi a fizetés? Mikor mondta, hogy kilencszáz lej, akkor azt mondtam, átmegyek õsztõl. Így jutottam én a matematika tanszékre.

– Szakterülete a matematikai analízis és a numerikus analízis. Újabb véletlen vezette erre az útra?

– Pick György a geometria tanszék fõnöke volt, én pedig az analízis tanszékre kerültem, amelyet Cseke Vilmos vezetett. A Bolyai Egyetemen minden tanársegéd minden tantárgyból szeminarizált, az oktatási norma miatt. Csak késõbb szakosodtunk egyik vagy másik tantárgyból.

– Kik voltak a matematika karon azok a tanáregyéniségek a Bolyai Egyetemen, akik megalapozták az oktatást?

– A háború után a magyar professzorok többsége az egyetemet itthagyta. Volt aki önként, másokat ilyen-olyan módon kényszerítettek. Egyetlen, aki itt maradt a matematikusok közül és a Bolyai Egyetem alapításában részt vett, Borbély Samu volt. A matematika híres professzora (rossz nyelvek szerint a Hitler-stukáknak is egyik tervezõje) matematikai analízissel foglalkozott és rettenthetetlen szigoráról volt ismert a diákok körében. Jellemzõ azonban az egyetem légkörére is, hogy nem haragudott a diákokra, sõt le sem törültette a feliratot az ajtaján: „Borbély szesszióban ingyen nyír és vág!” Hozzá hasonló nagyságok nem voltak az egyetemen. Ám az egyetem vezetõsége nagyon jó ráérzéssel behívott kitûnõ és tapasztalt középiskolai tanárokat tanítani. Ilyen volt Gergely Jenõ, aki még az elsõ világháború elõtt doktorált. Hasonlóan Cseke Vilmos, aki Vescan Teofil professzornál doktorált a két világháború között. Említhetném Kiss Ernõt, aki a Marosvásárhelyi Katonai Akadémián tanított a bécsi döntés utáni években és Kiss Árpádot, aki maga is munkás származású lévén, nagyon pártolta a munkásgyermekek továbbtanulását. Hogy valamennyien felkészültek voltak, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Bolyai Egyetemet végzett román akadémikus is van. Singer Ivánról beszélek. Vagy ott van Gottlieb János, a Iasi-i mechanikai tanszék vezetõje. Tehát a Bolyai Egyetem színvonala vetekedett a Babeº színvonalával.

– Hogyan élte meg a Bolyai Egyetem beolvasztását és mi történt a magyar nyelvû matematika oktatással?

– A tulajdonképpeni „megvalósításnál” nem voltam jelen, mert Bukarestben egy továbbképzésen vettem részt. Az gondolom mégis, hogy az egész már korábban kezdõdött azzal, hogy nem emelhette senki fel a szavát a kezdeti jeleknél. Aki szólni mert, az eltûnt, legalábbis a társadalom számára. Akárcsak az ’56-os forradalommal kapcsolatos bármely megnyilvánulás esetében. Én nem végeztem politikai tevékenységet, bár akaratlanul is belefolytam, mert elõléptetés nem létezett párttagság nélkül. Ezért magam is beléptem a Román Kommunista Pártba. Visszatérve az egyetemegyesítéshez. Történt egy megegyezés a két egyetem vezetõsége és a kommunista pártvezetés között a részletekrõl, többek között arról, hogy mely tantárgyakat tanítják magyar nyelven is. A matematikán három ilyen tárgy volt: a matematikai analízis, algebra és mértan, valamint az összes ideológiai tárgy matematika-fizika tanárképzõ szakon. Ennek az egyezségnek az írásos dokumentumát én még láttam, késõbb eltûnt, és úgy játszották ki, hogy a megállapodást csak azokon a szakokon alkalmazták, ahol pedagógusokat képeztek. A Bolyain volt két matematikai tanszék: analízis és algebra, illetve mértan, a Babeºen pedig volt vagy hét tanszék. Az egyesített egyetemen úgy osztották el a bolyais tanárokat, hogy még véletlenül se kerüljön két magyar tanárnál több egy tanszékre. Így kerültem én a függvénytan tanszékre. Ennek eredményeként doktoráltam Cãlugareanu professzornál, egy rendkívül tisztességes tanárnál. Az említett tanszéken egyébként egyedül voltam magyar, illetve volt még egy zsidó kolléga, aki késõbb emigrált és Németországban telepedett le. A magyar oktatást eleve megszüntették azáltal, hogy megváltoztatták a szakokat, például bevezettek új szakokat, mint matematika-mechanika vagy matematika-informatika, véletlenül sem matematika-fizika, és természetesen az új szakokon nem taníthattunk magyar nyelven. Az évek során tettek engedményeket és egy-egy tantárgy magyarul történõ tanítását is engedélyezték, de magyar nyelven a két egyetem egyesítése után, csak 1990-tõl lehetett tanítani. Igaz, ez sem ment könnyen. Ma sem multikulturális az egyetem, korábban még annyira sem volt.

– Hogyan lehetett magyar embernek tudományos karriert építeni, hiszen említette, hogy az elõléptetéshez meghozták a szükséges kompromisszumokat. Volt-e valamiféle hátrányos megkülönböztetés?

– Erre egyetlen rövid mondattal lehetne válaszolni: sok munkával. Tény, hogy az egyesítéssel közelebb kerültünk a világhírû matematika professzorokhoz. Ilyen volt Cãlugareanu Gheorghe professzor, Pic Gheorghe professzor (róla már szóltunk), aki a Babeºen is tanított, D. V Ionescu vagy Tiberiu Popoviciu, akik Franciaországban szerezték tudásukat, mert az elsõ világháború után a Román Tudományos Akadémia szorgalmazta a tudósképzést, és Franciaországba küldték tanulni a fiatalokat. Mi, amikor odakerültünk, mint doktoranduszok, tanítványok voltunk. Azokból a tantárgyakból, amit én tanítottam – függvénytan – nem volt magyarnyelvû oktatás. Hogy éreztünk-e valamiféle hátrányt magyarságunk miatt mi oktatók? Csak egy példát mondok: az egyetemen hajdanában létezett egy elõléptetési terv. Egy docensi elõléptetéskor én is összeállítottam a dossziémat. A káderosztály fõnökétõl megtudtam az utasítást: „amânat”, vagyis meghatározatlan ideig elhalasztva. Másnap kihallgatást kértem a rektorhelyettesnél, aki a döntést alírta, és megkérdeztem, mi az indoklás? Elég tisztességesen megválaszolta: „van egy kollégám, akinek még nincs doktorátusa, ezért az övé az elsõbbség, amikor megszerzi a doktorátusi címet, én is sorra kerülük”. Szavát valóban betartotta. Azt mondhatom tehát, hogy konkrétan nem akadályoztak.

– Szüleivel hogyan tudta mégis a népi demokráciát megbeszélni? Mert bizonyára Lövétén is átélték a kulák-korszakot és a kollektivizálást, ugyanakkor láthatták, hogy fiúk karriert épít, és gyermekeiknek tanulási lehetõséget biztosít az új rendszer?

– Szüleim sokat megértek, egyszerû emberek voltak. A kollektivizálás csak érintõlegesen sújtotta Lövétét, mert egy „kommunista” csoport szorgalmazta, olyanok, akik a saját gazdaságukat sem tudták rendezni megfelelõen. Az országos kollektivizálási tervben Lövéte nem szerepelt. Édesapám soha nem állt be a kollektív gazdaságba. Nem mondom, hogy ez jó pont volt, mert egyszer kaptam az egyetemen egy levelet a helyi szervektõl, hogy menjek haza és gyõzzem meg a szüleimet – álljanak be a kollektívbe. Megkértem Pick dékán elvtársat, engedjen haza, hogy legalább „lássanak a szervek” otthon, bár – jegyeztem meg – úgysem fogom meggyõzni a szüleimet. Pick elvtárs azt mondta: „Balázs elvtárs, én nem tudni elengedni, tessék menni rektor úr!” Daicoviciu Constantin volt a rektor, az egyedüli, akit a múlt rendszerben is úrnak kellett szólítani. Azt mondta nekem, ne menjek sehová, de a levelet jó helyre tegyem, mert még szükségem lesz rá. Az „új világban”, 1990 után, a felszólítás, mint dokumentum, megjelent a Lövétei Kiáltóban. Édesapámmal pedig nyíltan és õszintén megbeszéltünk mindent. Soha nem lett kollektivista. Az igaz, hogy a kezdet kezdetén nem láthattuk, hogy mi lesz a rendszerbõl, mert jót is hozott. Késõbb láttuk, hogy mi lett belõle.

– 1990 után milyen változásokat tart említésre méltónak?

– A legfontosabb eredménynek a szólás szabadságát tartom. Lehetett (lehet) beszélni anélkül, hogy hátrány származott volna a véleménynyilvánításból. Dékánhelyettesként (azelõtt semmilyen tisztségem nem volt) a kezdetben felvetettem a magyar nyelvû oktatás szükségességét. Legfontosabbnak tartottam, hogy ne csak azt a három tantárgyat tanítsuk anyanyelven, amelyek a pedagógusok felkészítéséhez fontosak voltak. Még a ’90-es évek elején a Nemzeti Megmentési Front egyetemi tanácsának elnökéhez fordultam azzal a kéréssel, hogy a differenciálegyenleteket és az algebrát tanítsuk magyarul, mert azt a középiskola utolsó osztályában tanítják. Azonban a román kollégák tiltakoztak, hogy szó sem lehet róla, sõt volt olyan, aki kijelentette, hogy akkor mindent alakítsunk vissza úgy, ahogy volt Ceauºescu idejében. Megpróbálkoztam a csillagászattannal is. A Román Akadémia mostani elnökéhez, Haiduc Ionelhez fordultam, aki akkor már rektor volt (korábban együtt dolgoztam vele 9 évet), Kértem, hogy a kérésünket ne úgy tálalja, hogy én kérem, mert nagy az ellenkezés. Õ bele is foglalta a csillagászattant a didaktikai tervbe, csak az volt a kikötése, hogy keressek tanárt, aki tanítsa, és két egymás melletti teremben tartsuk egyidõben az órákat, hogy a diák választhasson a magyar és román elõadás között. Mindezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem a félelmet, ami csak késõn oszlott el, ugyanis kaptunk tanárt, aki taníthatott volna, de nem vállalta a magyar nyelvû oktatást. Szóval nem ment simán a magyar nyelvû oktatás beindítása, voltak heves vitáink. A román kollégánk szemünkre vetette még azt is, hogy a kommunizmust is a Bolyai Egyetemmel vittük be a Babes-Bolyai Egyetemre. Lassan enyhült a feszültség. Soha nem jártam külföldre 1990 elõtt, aztán megtehettem én is. Sajnos az új világ sem változtatta meg a pedagógusok alulfizetettségét, ezért a tanári pálya most sem vonzó. Ez az oka, annak, hogy kevesen választják a matematika szakot. Márpedig a jó tanár személyisége és felkészültsége határozza meg a jövendõ matematikusokat és a tantárgy szeretetét. A jó tanárok hiánya magyarázza azt, hogy már kisgyermek korban rettegnek a matematikától, mert azt hallják a szüleiktõl is, hogy ez az a tantárgy, amitõl félni kell. Véleményem szerint vissza kellene vezetni a matematika-fizika tanárképzést, azért, hogy aki oda jelentkezik az eleve tudja, minek készül. Õket szakmailag alaposan, és pedagógusi pályára kell felkészíteni. Ha most egy hallgatót megkérdez az ember, tiltakozni fog az ellen, hogy tanár legyen. Márpedig csak keveseknek adatik meg, hogy nagy „tudóssá” vagy kutatóvá váljon.

– Saját gyermeke hogyan választotta az informatikusi pályát? Szülõi hatás?

– Nem, azoknak a tévedéseknek a sorozata, amely végigvonul az életemen. Ha engem megkérdeznének, mit változtatnék ha újrakezdhetném az életem, azt felelném, hogy nem járnám ezt az utat. Fiam orvosira készült, de a biológia tanára miatt, aki egyszer tisztességtelen volt vele, „csakazértis megmutatom, hogy egyébre is képes vagyok” daccal jelentkezett az informatikára. Én soha nem tanítottam matematikára, legfeljebb annyit mondtam meg, hogy hol van az a könyv a könyvespolcon, amiben utánanézhet. 150 pályázó között kapott Fulbright-ösztöndíjat, majd mesterséges intelligencia témával doktorált pszichológiából az Egyesült Államokban. Ma Londonban a Richmond Egyetem professzora.

– 1990 utáni aktivitása is gazdag: akadémiai tagság, Radó Ferenc Matematikamûvelõ Társaság, a Matematikai Lapok fõszerkesztõje, a Didactica Matematica szeminárium vezetõje és kiadott köteteinek( számszerint 15) is szerkesztõje. Benne van az életében Lövéte is?

– Igyekeztem mindig ott lenni, ahol szükség volt rám. Lövéte is ott van a szívemben. Életem egyik legszebb részét jelenti: fonó, éjjeli zene, a kaszálás (tanársegéd koromban is hazajártam segíteni), a falu teljes élete. Ha lehetett, segítettem a hozzám forduló falusfeleimen. Ezért jól esett, hogy nem felejtettek el, 2004-ben díszpolgári címet adományoztak. Talán otthonról hozott életelvem, amit mai tapasztalatommal is vallok: a gyerekeket a legkisebb kortól meg kell tanítani dolgozni, a rendszerességre és a gondolkodásra (tanulni is kell, de nem az a legfontosabb), a többit rá kell bízni a gyerekekre, akik – az élet bizonyítja – okosan rátalálnak a helyes útra.

 

A pityókát ünnepelték (Udvarhelyi Hiradó 2009. 11. 16. )

Lövétén legalább kétszer örvendeztek az idei bõséges pityókatermésnek: elõbb, amikor felszedték, pincébe hordták, másodjára, amikor a falu apraja-nagyja megünnepelte, és együtt falatozott belõle a hagyományos pityókabál keretében.
Tanítók, tanárok, óvónõk, szülõk, nagyszülõk, a kultúrház, a polgármesteri hivatal – mindenki hozzájárult az önfeledt ünneplés sikeréhez. 150 gyermek pityókakészítményét díjazták. A „pityókatánchoz” a talpalávalót a helyi Magyarkevert zenekar biztosította.
Az ötödik pityókaünnep szervezése napokkal korábban kezdõdött. Sokan adtak egy-egy zsák terményt, más egy zsák kézzel szedett almát, vagy néhány üveg bort. A traktor körbejárt, összeszedték a báli felhozatalt. 15–20-an díszítették a templomot, Népházat, sokan „hántották” a pityókát – több kellett, mint egy lakodalomba! Ennyi éhes szájnak, egy tûzhely körül serényen kellett forgolódni az asszonyoknak.
A bejáratnál, a kecskelábú fûtõn a férfiak nem gyõzték sütni a palacsintapityókát. A gyermeknépnek hetvenliteres üstben, szerre négyzsáknyi terménybõl sült a szalmakrumpli Pál Ilona, a szociális konyha vezetõje irányításával. Estére a felnõtt bálozóknak ugyanott fõtt meg a húsos pityókástokány.
A legkisebbek színezték, faragták, szeletelték, reszelték, formázták, összefûzték a legfontosabb termést - megmozgatta képzeletüket, alkotásra ösztönözte. A korábbiaknál szebb, tematikájában bõségesebb volt a pityókakészítmények tárháza. Bátorították a gyermekeket, készítsenek mesejeleneteket – tudtuk meg Lázár Béla kultúrigazgatótól. Ezt is megformázták: „a lövétei kultúrotthonban pityókabál van!” A pityókajáték során nyilvánvaló volt: az agyagos földben nehezen megtermelt eledel „nem játék”, de akár szûkösen termõ, akár telt fészkekkel ajándékoz meg, módosan ünnepelendõ. Pityókafutás, pityókatánc, pityókastaféta, célbadobás pityókával vederbe, pityókaszedés… Egyik versenyzõ 30 másodperc alatt 4,6 kilót szedett a zsákba - meg lehet fogadni napszámosnak, szapora kezû. Nehéz szívvel hagyták el a tánchelyet a gyermekbálozók, hogy a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes hangolójával a felnõttek mulatsága elkezdõdhessen.
Úgy hírlik: honi tájainkon a pityókából bort is lehet készíteni, mégse készült feljegyzés, hogy ettõl valaki megpityókosodhatna. Ha mégis, arról majd jövõre tájékoztatunk.
Molnár Melinda
 

A harangok megmentõje (Polgári Élet, 2009. November 10.)

Beszélgetés Lázár Imre üzemmérnök-vállalkozóval, harangöntõvel

A székelyudvarhelyi szakember arról vált nevezetessé az utóbbi években, hogy Szelekt nevû cégénél felélesztette az Erdélyben kihalófélben lévõ harangöntés mesterségét. Annak apropóján kereste õt fel lapunk munkatársa.
- Lázár Imre vállalkozása irodaházának folyosóit sok szép régi udvarhelyi fényképfelvétel díszíti, emellett szobrok, dombormûvek, ötvösmunkák, festmények, régi harangok nyújtanak maradandó élményt az odalátogatónak. Jeles hazai mûvészek munkáiról van szó, ezért mindenekelõtt azt kérdezem interjúalanyomtól, mi volt nála a korábbi: a mûgyûjtés vagy a harangöntés?
- A kívülálló számára talán világosabb lesz mondandóm, ha vállalkozásom indításával kezdem. 1991-ben alapítottam egy kis fémmegmunkáló mûhelyecskét egy eszterga- és egy marógéppel. Nem tudtam elõre, mivé fog fejlõdni. Tulajdonképpen a biztost hagytam el a bizonytalanért, ugyanis a fordulat elõtt jó állásom volt az udvarhelyi Matricagyárban. Igaz, a siker hamar kopogtatott. Az elsõ megrendeléseket pontos határidõre készítettük és szállítottuk, a minõséggel mindig elégedettek voltak. Folyamatosan a lépésrõl lépésre elvet gyakoroltam, merész álmokat sosem szõttem, ma sem vetem el a sulykot, tisztán látom képességeimet, lehetõségeimet. Jó magam, akárcsak sok más egykori kollégám, önerõbõl értem oda, ahol ma vagyok. Ne tûnjön szerénytelenségnek, de talán jó, ha itt most megjegyzem: a gazdasági válság ellenére is cégem 120 embernek nyújt biztos megélhetést. Visszatérve a kérdésre: a mûvészettel való rokonszenvem az utóbbi 18 év munkájával függ össze, kapcsolataimat automatikusan munkaköröm alakította.
- Abból most talán a harangöntést kell kiemelni.
- Valóban így van, mert ahhoz gyermekkori emlékeim vezettek el engem. Sokat láttam és figyeltem szülõfalumban, a Hargita megyei Lövétén a harangozást. Megragadta figyelmemet a harangszó, ezzel kapcsolatos gyermekkori élményeimhez sokszor visszatértem gondolatban felnõttkoromban is, majd eljött az idõ, amikor színesfém-, vas- és acélöntöde tulajdonos lettem, akkor gondoltam el, hogy nem hagyom ki életembõl a harangöntést.
- Hány évvel ezelõtt kezdõdött?
- Kilenc évvel ezelõtt. Akkor kaptam az elsõ megrendelést Magyarországról, Zagyvarékasról. Nekik 450 kilós harangot öntöttünk. Jól sikerült, ez ösztönzõ erõt adott újabb vállalásokhoz. Érkeztek is a megrendelések. Ez év nyarán túl voltunk a 100. harangöntésen.
- Hol találhatók ezek a harangok?
- Mintegy húszat Magyarországra készítettünk, a többi Székelyföldön, illetve Erdélyben, a Gyimesekben, valamint a moldvai csángó-magyaroknál található. A legtöbb harangot Hargita megyének öntöttük, de rendelt tõlünk a Gyulafehérvári Fõegyházmegye is. Fontos megemlítenem a történelmi Ópusztaszerrel alakult kapcsolatunkat. Ott szegedi régészek egy 13. századi harangra bukkantak ásatás közben, megpróbálták rekonstruálni/kiönteni Magyarországon… végül hozzánk fordultak, a mi munkánk sikeres volt.
- Mekkora méretû harangokat öntöttek?
- A legkisebb 30 kilós volt, a legnagyobb 1730. Ezt a békési református templom tornyában helyezték el. Nagy kihívás volt, jól sikerült.
- Honnan érkeztek a legújabb megrendelések?
- Kárpátaljáról. Például Huszt városának egyházai négy harangot rendeltek.
- Most arra kérem Önt, beszéljen a harangöntés folyamatáról, hogyan/mivel kezdõdik és miként végzõdik?
- A harangöntést akár mûvészetnek is lehet nevezni, ugyanis speciális technológiát igényel. A szakirodalom leír mindent, mit hogyan kell csinálni. Európában több mint ezer éves múltja van a harangöntésnek, Magyarországon a 11. században honosodott meg. Az elõírt kémiai összetételre vigyázni kell. Új harang öntésekor a munkát a tervezõmérnök kezdi, majd bekapcsolódik az akusztika-szakértõ, ezt nálunk zenetanár végzi, fontos szerepe van a mintázónak, az öntõmérnöknek, öntõmesternek és természetesen a szakmunkásoknak. Két öntési technológiáról szokás beszélni: a hagyományosról (ezt külsõ és belsõ sablonnal végzik) és a hollandról. Mi az utóbbit alkalmazzuk. Ez azt jelenti, hogy a harangot legelõször fából elkészíti a mintaasztalos, õ végzi el a díszítést is és ráírja az óhajtott szöveget is. Következik a szobrászmûvész: pozitív, negatív, viasz… aztán a mûhely. És van olyan eset is, amikor a toronyban kell helyszínelést végeznünk. Ilyenkor például meghallgatjuk a többi harang hangját, hogy újból létrejöhessen az eredeti hangharmónia.
- Mibõl készülnek a harangok?
- Bronzból. Fõbb összetevõi: vörös réz és ón. Az nem igaz, hogy a harangba kell arany és ezüst is! Ez idáig még egy harangunk sem repedt el, ez azt is jelenti, hogy vigyáztunk a receptre, úgyszintén a keresztmetszetre, az ütõátmérõre és falvastagságra.
- Évente hány megrendelés fut be?
- Változóak a számok. Eleinte kevesebb volt, de ahogy ment a hírünk, szaporodni kezdtek a megrendelések. Az idén már csaknem húszat öntöttünk.
- Mennyi idõt igényel egy harang kiöntése?
- A méretétõl is függ. Kis harangot ki lehet önteni néhány nap alatt, de mi a billenõkészülék gyártását is vállaljuk tervezéssel együtt, így egyre-másra egy hónap szükséges, de például az 1700-1800 kilósnak kell két hónap is.
- Úgy tudom, Erdélyben csak Önnek van harangöntõ mûhelye.
- Kis harangot készít néhány erdélyi mester, és van egy máramarosi román öntõ is, de a miénkhez hasonló kapacitású mûhelyrõl nem tudok. Emellett nálunk sokat nyom a latba a komolyság, minõség, határidõ és ár.
- Azért kérdeztem ezt, mert most olvastam, hogy Magyarországon is egyetlen harangöntõ mûhely létezik.
- Így van. Õrbottyánban van, Gombos Miklós mûhelyérõl van szó. Beszéltem vele telefonon többször. Volt olyan munkánk, amit tõle vettünk át, jól sikerültek azok is.
- A minõség azért is fontos, mert a harangnak egy-egy település – fõként falu – életében nagy szerepe van.
- Igen, mert a harang szava irányít. Gondoljunk csak a reggeli, déli, esti harangozásra, a misékre, istentiszteletekre, elhalálozásra, viharra, tûzvészre, fontos egyházi személy érkezésére/távozására.
- Kik voltak a híresebb harangöntõk?
- Vannak többgenerációs harangöntõ családok. Ilyen például a magyarországi Gombos, Seltenhofer vagy a Szlezák család. Mi elsõgenerációsak vagyunk. Minden harangra ráírjuk, hogy a Lázár Imre mûhelyében készült. Sok még a tanulnivalónk, de nagy a tanulási kedvünk, mert eddig még egyetlen reklamációt sem kaptunk megrendelõinktõl. A harangöntést nem szabad csak üzleti szemmel nézni, bele kell önteni a lelket is. Az is fontos, hogy nagyszerû emberi kapcsolatok születnek egy-egy harangöntés után, például felszentelésekor.
- De születnek szoboröntés után is.
- Igen. Azt is öntöttünk már jó néhányat. Például az udvarhelyi Vasszékelyt, Baczkamadarasi Kis Gergelyt, Baróti Szabó Dávidot (ezt ajándékba öntöttük a városnak). Számos bronzplakettet és kisebb-nagyobb szobrot öntöttünk hazai mûvészek (például Bodó Levente, Hunyadi László, Petrovics Emil, Vetró András) munkája alapján.
- Kérem, beszéljen terveirõl.
- Növelni szeretném évrõl évre az exportot, célom, hogy minden évben ezután is vegyünk részt a hannoveri és párizsi világkiállításon és vásáron. És amint cégem neve, a Szelekt a minõség jelképe kíván lenni, arra törekszem, hogy dolgozóim idehaza találják meg számításaikat, ne menjenek külföldre dolgozni.
Komoróczy György

 

Közösen ünneplik a lövétei hajlott korúakat (Udvarhelyi Hiradó, 2009 október 16.)
 
Hogy ne kelljen a nehezen járó idõseknek több helyszínre menniük, a lövétei plébániatemplomban és annak kertjében együtt köszönti a település harmadik generációjának tagjait a polgármesteri hivatal, az egyházközség, a népház csoportjai, valamint a diákok. Vasárnap 11 órától öregjeikért mutatják be a szentmisét, majd köszöntõbeszédek, versek, dalok hangzanak el. Utána a templomkertben tánccal kedveskedik a Kákvirág Néptáncegyüttes. Végül megvendégelik kaláccsal és innivalóval a helybéli szépkorúakat – mondta el az Udvarhelyi Híradónak Lázár Zoltán polgármester. (M. M.)
 

A hagyomány szent – értéke óriási (Udvarhelyi Híradó, XX, évfolyam,175.szám-2009. szeptember 09.)

Csordultig telt a szívünk a közösségek örömével: Kisbolodogasszony napján részesei lehettünk a lövéteiek, a zetelakiak és az Ugron-kápolnánál összesereglettek ünnepének. Képekkel és az ünnep szónokainak gondolataival nyújtunk ízelítõt sok ezer környékbeli római katolikus és vendégeik ünneplésébõl.

Szûz Mária születésnapja liturgikus ünneplésének tegnapi krónikáját László Attilának, a szombatfalvi Szent György egyházközség plébánosának gondolataival kínáljuk olvasóinknak: „Ünnepelve azt kérjük, hogy megszülessék Mária készséges, Istent szolgáló lelkülete bennünk is, hogy jó munkatársai lehessünk az Úrnak a világ megváltásában. Úgy szeressük és ünnepeljük mi is Máriát, hogy mindig lássuk meg mögötte az õt naggyá tevõ Fiát – és általunk meglássa Õt a világ!“ Mindenik, a templomhoz vezetõ kaput virágfüzér díszítette. Felemelõ volt látnunk a nagyon nagy számú ünneplõbe öltözött búcsúst Lövétén, akik közül elég sokan a méltán híres helyi népviseletet öltötték magukra. Alig maradt talpalatnyi hely a szentegyház körül is. A mozgáskorlátozott idõseket is elhozták: egy néni az autóban hallgatta a misét, mellette a tolószék, és sírt. Az egyházközség énekkara a legszebb Mária-énekekkel készült. A helységbõl elszármazott papok is hazaérkeztek a búcsúünnepre. Köztük a szentmise fõcelebránsa és ünnepi szónoka, a Csornai Premontrei Apátság augusztusban megválasztott apátja, Fazakas Zoltán M. OPraem. A „lövétei és innen elszármazott testvéreihez” szólt. A templomjárók életében a hagyomány szerepe olyan jelentõs, mint a zsidók életében. A hagyomány: a lövétei, székely a magyar óriási érték: nem csak szokás, mert átjárja az Isten iránti tisztelet. A felsõ temetõ búcsús keresztfájára irányította a figyelmet. Ráírták: „Õseidnek szent hitéhez, nemzetséges gyökeréhez, (…) ne légy hûtlen soha!” A búcsú napján gondolkodjunk el: mit jelent a szent hit, a szent család, a szent szokás. A gyermekek szeretetérõl szólva megemlítette György Lajos, az Andrások, a Kolozsiak családját, ahol kéttucat gyermek ebédelt és vacsorázott. Megõrzendõ a Láz-tetõ tavaszi kákvirágtengere! A lövétei Te Deum, aminek csodájára járnak, mert megõrizték az õsi Isten-dicséret szövegét, dallamát. A hajnali harangszó, „a csendített” imára hívó szavát környékünkön már kevés helyen hallhatják, Lövétén még igen. Ugyanakkor a kántori lak mellett a millenniumra újra állított keresztfa, az 1000 éven át megtartó erejû keresztségre figyelmeztet. „Napjainkban rossz reményt kapunk – az érték elvesz a kezünk közül”. Az „õsi templomban, egymás körében” – falusfelek a Kutyadombtól az Áztatóig, Pósfaluig – szívig hatolt a helyet ismerõ, szeretõ ünnepi szónok, a falu szülöttének buzdítása: hûségesnek kell lennünk. Gyökér nélkül nem megy! Erre emlékeztet a régi oltárkép lefestett, de emlegetett Pólyás asszonya. Tisztában kell lennünk a gyökerekkel, hogy eljussunk a Glóriáig!

Fazakas Zoltán M. OPraem
1999-ben öltötte magára a premontrei rend habitusát. Pannonhalmi és budapesti tanulmányok után 2004-ben szentelték pappá, és 2008-tól volt a közösség perjele. Jelmondata Szent Mártontól való: „Nem vonakodom a munkától“.
Lapunknak elmondta: Az apát, a szerzetesközösség elöljárója nem úgy fõnök, hogy két órakor hazamennek az alkalmazottai. A szerzetesközösség reggeltõl estig, és estétõl reggelig együtt van. „Félök. Az elvárások elég nagyok, nagy felelõsség. Ha a jó Isten ezt akarja, hogy tegyem, segítségét megkapom hozzá. Imádkozom érte”. Október végén Hit-Vallás rovatunkban exkluzív interjút olvashatnak a szerzetes-elöljáróval.
Molnár Melinda

 

Két nap eltelt, még kettõ hátravan (Udvarhelyi Hiradó. 2009. szept. 7. )
Több udvarhelyszéki településhez hasonlóan Lövéte község is ünnepelt az elmúlt hétvégén, a Kis-Homoród menti településen ugyanis falunapokat tartottak.

Szombat délelõtt Mihály János történész egyháztörténeti elõadásával indult a programsorozat. A Gyulafehérvári Római Katolikus Fõegyházmegye által meghirdetett millenniumi év jegyében sorra kerülõ, a helyi plébániai hivatallal közösen szervezett elõadás hallgatói a lövétei egyházközség történetével ismerkedhettek meg a kezdetektõl Trianonig. Az elõadás után a központban szabadtéri szentmisére került sor, melyet a falu szülöttje, Egyed Gábor máréfalvi plébános és László István helyi plébános celebrált. A szentmise után Lázár Zoltán polgármester köszöntõbeszédében üdvözölte a testvértelepülésekrõl érkezett polgármestereket és a meghívott vendégeket, politikusokat. Az ünnepi beszédeket díszebéd követte, majd délután színvonalas kulturális mûsorokra került sor, felléptek a testvértelepülésekrõl érkezett táncegyüttesek, valamint a helyi Kákvirág és az Öregek Kórusa. Az est fénypontja az Udvarhelyi Táncmûhely elõadása, valamint az anyaországból érkezett Bojtorján együttes koncertje volt. Vasárnap szüreti bállal és fúvóstalálkozóval folytatódtak a lövétei falunapok, melyre nagyon sok idegenbe elszármazott lövétei is hazalátogatott. A programsorozatnak azonban nincs vége, ma délután labdarúgás, kedden pedig búcsús szentmise, illetve további kulturális programok lesznek. (Bálint István)



Lövéte – Négynapos faluünnep (Udvarhelyi Hiradó, 2009. szept. 4.)
A templombúcsú köré szervezett falunapok keretében ünneplik az egyházmegyei millenniumot Lövétén.

A testvértelepülések, Maglód, Budakalász és Domaszék küldöttségét a helybéliek látják vendégül. Holnap 10 órától a Népházban Mihály János történész a római katolikus egyházközösség történetérõl tart elõadást. A szabadtéri szentmise 12 órakor kezdõdik a központi színpadon, majd megnyitóünnepséget tartanak. 16 órától ugyanott a kulturális mûsor keretében a testvértelepülések csoportjai is fellépnek, majd az Udvarhelyi Táncmûhely vendégszerepel. Az esti Bojtorján-koncertet reggelig tartó utcabál követi. Vasárnap 9 órától a szentmisét a csõszök részvételével tartják. Felvonulásuk 13 órakor kezdõdik. A fúvóstalálkozón a Homoród menti zenekarok lépnek színpadra 15 órától. A maglódi és lövétei öregfiúk labdarúgó-mérkõzésére 17 órakor kerül sor, 21 órától pedig kezdetét veszi a szüreti bál. Hétfõn 17 órától a csíkszeredai Sportiskola és a helyi Siculum csapata lép pályára. Kedden 11.30 órától lesz a búcsús szentmise. 13 órától a Kákvirág zenés-táncos falujáró programja után mulatságot tartanak a Tájház udvarán. A Kákvirág jubileumi elõadásával ér véget a Lövétei Falunapok rendezvénysorozat. (Molnár Melinda)
 

Évtizedes gyomok Kirulyfürdõn (Udvarhelyi Híradó, 2009. augusztus 17.)

Majd egy évtizede annak, hogy gondozatlan a kirulyfürdõi tábor, melynek üdülésre alkalmas területeit – köztük a fürdõt – sûrû gaz lepte el, látványa is lehangoló. Tegnap mindezek okai és az újbóli mûködési lehetõség után érdeklõdtünk.

– A tábor az ifjúsági igazgatóság ügykezelésébe tartozik, mi csak a területben vagyunk illetékesek, azaz pontosabban a terület egy része a katolikus egyházé, a másik pedig a lövétei közbirtokosságé – fejtette ki tegnap lapunknak Lázár Zoltán, Lövéte község polgármestere, akitõl megtudtuk, lassan három-négy éve húzódik a visszaigénylések ügye. Azért is tettek lépéseket, hogy legalább a helyi önkormányzathoz sorolják a tábor ügykezelését, de mindeddig nem érkezett válasz a minisztériumtól. Ugyancsak egy idõben eltolódott bírósági eljárásról számolt be lapunknak Csedõ Zsófia, a Hargita Megyei Ifjúsági Igazgatóság aligazgatója, aki úgy tudja, 2000 óta egyáltalán nem mûködik a tábor. „Mi azt szorgalmazzuk, hogy kerüljön az egész tábor a lövétei önkormányzathoz, ezért tárgyalásokat folytattunk az egyházzal, a közbirtokossággal és a tanáccsal egyaránt” – magyarázta az aligazgató, aki abban bízik, hogy a tervezett decentralizációs folyamatok megoldást hozhatnak, hiszen a minisztérium is az önkormányzatokra bízná azokat a táborokat, amelyeket nem tud fenntartani.

A lövéteiek is léphetnének
– Ez lenne legalább a negyedik út, amin elindulunk, a lényeg, hogy helyi kezekbe kerüljön a tábor – hangsúlyozta az aligazgató. Ahogy ez megtörténne, már a lövéteiek is léphetnének, akik már megfogalmazták igényüket – eltekintve a profittól, továbbra is a közösség szolgálatába állítani a tábort, partnerségben a tulajdonosokkal.


Nem viszi senki a tejet (Udvarhelyi Híradó, 2009. augusztus 17.)

Majd két hónapja nem tudják értékesíteni a megtermelt tejet a lövétei gazdák – e témában egyeztettek az elmúlt héten a község elöljárói a megyei önkormányzat Vidékfejlesztés és Programok Igazgatóságának képviselõivel.

Lázár Zoltán, Lövéte polgármestere kifejtette: két hónapja nem vásárolja fel senki a megtermelt tejet, illetve január óta késik a beadott tej kifizetése. Emiatt visszaesett a tejtermelés napi 400–500 literre, a valamikori 1200 literrõl. Ennek következtében olyan helyzetbe kerültek a gazdák, hogy további felvásárlás hiányában kénytelenek lesznek megválni jószágaiktól. A találkozón Márton István, a vidékfejlesztési igazgatóság osztályvezetõje elmondta, most a legfontosabb lépés, hogy a szarvasmarhatartók egyesülete, a közbirtokosság, valamint a helyi gazdák hozzanak létre egy értékesítési szövetkezetet, melyen keresztül könnyebb az értékesítés, pályázatokat tudnak benyújtani, így helyi tejfeldolgozót hozhatnak létre – számol be a megyei önkormányzat sajtószolgálata. (B. I.)

 

Lövétei „sós" hagyományõrzõk (Hargita Népe. 2009. július 7.)

Végigautózva a Homoród mentén nem lehet nem megállni a „hírös" lövétei sóskútnál. Néhány méterre a fõúttól, szemben az egykori községi piaccal áll a kis sátortetõs épület, amelyet a lövéteiek 1866-ban a korábbi, tûzvész által megsemmisült házikó helyére húztak fel a sós vizû kút védelmére. Ez áll legalábbis a cserefából gondosan kimunkált, farkasfogas kötéssel precízen összeácsolt épület szemöldökfáján. Nem elõször járunk ott, ismerõsként próbálunk benyitni a kapun, ahol tudomásunk szerint a kulcsot õrzõ bácsi lakik. Helyette azonban fekete ruhás idõs hölgy siet velünk szembe, hozza a jókora kulcsot.
Miközben rutinosan megragadom az egyik nyeles fakártyát, és az elsõ „sóvízhozás" alkalmával megtanult módon felkavarom a kutat, Anna néni könnyes szemmel meséli, hogy emberét magához szólította a teremtõ. Sajnálkozunk, hiszen ismertük a bácsit, éppen õ volt, aki pattogó-katonásan képzett ki a sós víz merítésének fortélyára: „Eccer kavarja fel jó bátran, s osztán merítsen, me’ a só az nehezebb, s lehúzódik az aljára, felül szinte édes a víz. Tulajdonképpen az is, édesvíz, csak sótartalmú kõzeten keresztül szivárog át, ezért sósul meg" – oktatgatott annak idején.
Töltjük a palackokat, közben özvegy Tokos Lajosné mutogatja körben a házakat, hogy ebben sem, meg abban sem lakik már senki, legalábbis állandó jelleggel nem. Kit Magyaroszágra, kit Kolozsvárra vagy más idegen vidékre ûzött a munkahelyhiány, mert „itt biza nem erõst van, hol dolgozzanak az embörök", az idõs generáció pedig lassan kihal. Búsulja a falu kútját, hogy mi lesz azzal, ha vele is „történik valami".
– Vagy leszerelik a zárat és állandóan nyitva lesz, sorsára hagyva, vagy nem lesz, aki az idegent kiszolgálja „sóvízzel" – kesereg.
A helyi tanácsnál Györgylõrincz Ernõ, a település alpolgármestere megnyugtat: – Mindig is akadt, aki a gondját viselje a kútnak, és ezután is gondoskodni fogunk róla, hiszen mondhatni létfontosságú a falunak, egyrészt, mint idegenforgalmi látványosság, másrészt a lövétei háziasszonyok konyhája elképzelhetetlen a „sóvíz" nélkül – mondja.
Mert bizony errefelé ezzel ízesítik az ételt, tudják is a lövétei háziasszonyok, mennyi jár a levesbe, vagy azt, hogy miként kell a „füttõ" sarkán tepsibõl elpárologtatni, ha kristálysóra van szükség. Ezzel tartósítják õsszel a savanyú káposztát, ebben pácolják a karácsonyra levágott hízó szalonnáját-sonkáját, és nemcsak a helyiek, mert messze földrõl járnak az emberek a kútra.
A só, az „étökíz", ahogy a régiek nevezték, nagy kincs volt valaha. Ezért tartották nagy becsben az õsök a sós kutakat minden településen, amelynek ilyesmi megadatott, hiszen nem kellett kerülõutakon, fináncszemek elõl jó mélyre rejtve a szekér derekában Parajdról hazaosonni az élelmiszer-tartósítás egykor nélkülözhetetlen kellékével. Anekdotaként, székely sziporkaként jegyezték fel az apját Parajdról hazaváró legényke mondását, hogy „hát ha a hosszabb s görbe úton jõ õkeme, estére itthon lehet, de ha a rövidet s igyeneset válassza (és elkapják a sóval a fináncok), akkor az es lehet, várni kell egy-két évet, mire hazakerül", holott a sóforgalom egykori szigorú szabályozásának valóságát tükrözte.
A természet adta „kincs" iránti tisztelet máig mély, élõ hagyomány a vidéken, ezért is vigyázzák a lövéteiek féltõ gonddal a falu egyik unikumát, büszkeségét, a „hírös" sóskutat, túl vizének mindennapi hasznán, vagy azon, hogy manapság aprópénzért lehet finomított, jódozott nátrium-kloridot vásárolni.
Hompoth Loránd



Ahol évente egyszer miséznek (Udvarhelyi Hiradó, 2009. június 23.)

Lövéte leányegyházközségében, Kirulyfürdõn nyolc állandó lakost tartanak számon, de vasárnap, a Keresztelõ Szent János-búcsúünnepre a szélrózsa minden irányából jöttek a zarándokok – legszámosabban az anyaegyházból, három személyautóval Hargitafürdõrõl is.

Csíkszeredától Szentegyházán át Székelyudvarhelyig sokak ünnepe volt. Égig érõ fák ölelésében, az út mellett, a régi keresztfa szomszédságában magasodik a harangláb. Tõszomszédságában, a meredek hegyoldalba tavaly építették be a szabadtéri oltárt. Susogott az erdõ, harang- és énekszót, fohászt visszhangzott a tájék. Egyszerre meghitt és magasztos ünneplés volt.
Ki ahogy érte: autóbusszal, szekérrel; traktoron, kerékpáron, autókkal és számosan gyalogszerrel érkeztek. Kisgyerekes családok, idõs, fejkendõs nénikék imádkoztak a fenyõk, épületek hûvösében. E közösségnek nincs temploma, évente egyszer – szépemlékû Tornay Gergely plébános kezdeményezésére – tartanak „nyári János-napján” búcsút. A szabadtéri liturgikus tér elrendezését fõleg a lövétei közbirtokosság és magánszemélyek adományaiból hozták létre. Hagyomány az is, hogy csak egy meghívottja van a búcsús szentmisének, a mindenkori szónok – tudtuk meg László István lövétei plébánostól. Idén László Rezsõ csíkszeredai segédlelkész buzdította a Keresztelõ példájával a búcsúsokat. Elõbb, mintha válságos világunk „médiaszemélyisége”, a „csõdember” lenne Zakariás zsidó fõpap és Erzsébet, az idõs szülõk gyermeke. Aki remeteként, magányban, lemondásban készült a küldetésre, majd a népnek Krisztus közelgõ eljövetelérõl szólt, bûnbánatot és a világi örömöktõl való elfordulást prédikált.

Majd az igehirdetõ szentírási értelemben hozta elénk Keresztelõ Jánost, aki az Örök Fény, Jézus Krisztus érkezését hirdette meg. A Jordánban történt megkeresztelés örök jelkép: Isten országa közöttünk van. A jánosi hitvallás és életáldozat a fürdõtelepi imádkozóknak kortárs üzenet: önmagunk fegyelmezésével, áldozatvállalással tegyünk tanúságot Isten Fiáról. Mint a próféták közül az egyetlen, János, aki megmutatta a Megváltót, a Keresztség szerzõjét.
Az Ilosza, Cifrabükk, Sötétfenyõ, Tolvajos szomszédságában, Kirulyban, 2009 sokféle válságos Szent Iván havában testvériséget, szociális igazságosságot éreztünk meg a liturgikus együttlétben: Isten országa közöttünk, bennünk van.
Molnár Melinda


 
Népdalvetélkedõ felujított helyszínen (Udvarhelyi Híradó, 2009. márc. 9.)

Szentegyházasfaluban a XI. Homoródmenti Népdalvetélkedõ egyben a Gábor Áron Mûvelõdési Ház felújított nagytermének avatója is volt.

A tizennégy településrõl érkezõ népdalénekesek megmérettetése után a helyi Hagyományõrzõ Huszár Egyesület tagjai énekkel toboroztak a március 14-én sorra kerülõ, a szabadságharc évfordulóját ünneplõ rendezvényre. A Szentegyházi Gyermekfilharmónia, a Gábor Áron Mûvelõdési Ház, valamint a Tanulók Háza közös rendezvénye, a népdalvetélkedõ kinõtte a korábbi Homoródmente keretet. Almás, Lövéte, Kápolnásfalu, Oklánd, Újfalu, Szentmárton, Szentkeresztbánya, Szentegyházasfalu öreg, középkorú és gyermek versenyzõi mellett Felsõboldogfalva, a moldvai csángók, Zetelaka, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy is képviseltette magát. A kápolnási citerazenekar, a szentegyházi, illetve szentmártoni zenekar is színpadra, illetve a „tiszta szobába” lépett. A zsûrinek – Tóth Gutmann Emese, dr. Péter Éva (Kolozsvár), Mihály Pál (Sepsiszentgyörgy) – illetve az elnök Guttman Mihálynak nehéz volt döntenie: kivétel nélkül eredeti és ritkán vagy színpadon még el nem hangzott népdalokkal kifogásolhatatlan viseletû énekesek jeleskedtek. Minden korosztályt I., II., III. és különdíjjal jutalmaztak a budapesti Gyerekfiliért Alapítvány támogatásával, a nagydíjat Egyed Réka kapta (lövétei -szerk. megjegyzése). A legidõsebb résztvevõ, a különdíjas Lõrincz Gyuri bácsi képe díszíti idén az emléklapot, a rögzített hangfelvételt is magával vihette a majd kétszáz résztvevõ. (Molnár Melinda)



Nagy kuruttyolás lesz holnap (Hargita Népe, 2009. március 6.)


Szombaton tartják országszerte a Kurutty Általános Mûveltségi Vetélkedõ körzeti szakaszait. Erdély 13 megyéjében közel száz iskola 254 csapata méri össze tudását a továbbjutásért.

A tizenegyedik alkalommal megrendezett Kurutty Általános Mûveltségi Vetélkedõ témája: Kedvenceink. A kisiskolások tanulását és szórakoztatását szolgáló vetélkedõn részt vevõ gyerekek száma idén meghaladta az ezret.
A szóbeli bemutatáson alapuló próbák mellett a versenyen lesznek villámkérdések, logikai feladatok, szövegalkotás, versírás, dramatizálás, szerepjáték, teszt, rejtvény, fantáziaterv. Mind az anyanyelvi, idegen nyelvi, matematikai feladatok, mind az állatvilág, a zene, a mûvészetek területére kalauzoló kérdések, feladatok a kedvenc háziállatok, hobbiállatok, kisállatok témakörét ölelik fel, csupa olyasmit, ami közel áll a gyerekekhez, ami õket érdekli.
Országos szinten 13 megyében rendeznek Kurutty vetélkedõt, a legtöbb csapat, 63, Szatmár megyében nevezett be, utána következik Hargita megye 55 csapattal, majd Kovászna megye 31, Bihar 25, Kolozs 19, Fehér 14 és Brassó megye 11 csapattal. A Hargita megyei csapatok 31 iskolát képviselnek. Hét helyszínen lesz verseny, az Alcsík körzet 10 csapata a menasági Xántus Keresztes Általános Iskola vendége lesz, a 11 felcsíki csapat a jenõfalvi Mártonffy György Általános Iskolában találkozik, Udvarhely és a Homoród-mente 6 csapatát a lövétei Székely Mózes Általános Iskola látja vendégül. A Sóvidék 8 csapatának versenyét a felsõsófalvi Székely Mózes Általános Iskolában, a Gyimesek 9 csapatáét a hidegségi 3-as számú Általános Iskolában, a Gyergyói-medence 8 csapatáét a remetei Fráter György Általános Iskolában, Keresztúr körzet 3 csapatáét pedig az Etédi Általános Iskolában rendezik meg.
A Kurutty vetélkedõ megyei szakaszát április 4-én rendezik (a színhely attól függ, kik jutnak tovább a körzeti szakaszon), az országos döntõt pedig május 15–17 között Nagyenyeden tartják.
Takács Éva



Széki virtuális utazás (Udvarhelyi Híradó, 2009.január. 16.)

 
Az internet korában azt tartják, hogy aki vagy ami nincs fent a világhálón, az nem is létezik. Mindebbõl ránk, közösségünkre nézve annyi feltétlenül igaz, hogy ha gazdaság, ipar hiányában turizmusból igyekszünk megélni, akkor jó, ha az ideutazni szándékozók meg is találnak minket, illetve az sem mellékes, hogy az elszármazottak saját portáljainkon, honlapjainkon keresztül hírt kaphatnak szülõföldjükrõl.

Ezen gondolatoktól vezérelve egyfajta virtuális utazást tettünk, melynek során arra voltunk kíváncsiak, Udvarhelyszék községei kialakítottak-e maguknak saját arcot a neten, illetve képviseltetik-e magukat, jelen vannak-e ebben a kábelrengetegben. Keresõként a Google-t használtuk, mely többek szerint a legjobb keresõmotorral mûködik, és a sorrendet is figyelemmel kísértük, vagyis azt, hogy egy-egy településrõl, községrõl, melyek a keresés után beérkezõ elsõ be-jegyzések. Általános megállapítás ugyanis, hogy a turista, a kíváncsiskodó nem bíbelõdik hosszasan gépe elõtt, egy címszó beírása után a legtöbb ember az elsõ néhány oldal találataira hagyatkozik.

www.felsoboldogfalva.ro
Adjunk hírt magunkról a világnak! – ezzel a szlogennel indítanak, a honlapon a falu története, látnivalók, híres embereik, elöljáróik sorakoznak fel, sõt egy belinkelt Google-térképen még azt is megnézhetjük, hol fekszik a település a világgömbön. A turizmus fontos kiegészítõ bevételi forrásunk – vallják, ennek megfelelõen pedig szálláshelyeket is ismertetnek. Az oldalnak eddig nagyjából 1.000 olvasója volt.

www.kisterseg.ro
Mutatós, számos alaptudnivalót (történelmi jellemzõk, látványosságok, a települések nagyjai, fotótár) felsorakoztató ügyes honlap, mely a Székelykeresztúrhoz tartozó nyolc község (Etéd, Galambfalva, Kányád, Románandrásfalva, Siménfalva, Székelyderzs, Szentábrahám, Újszékely) gyûjtõoldala. Létezik a www.szekelykeresztur.info, hasonló tematikájú oldal is, mely elõbbinél bõvebbnek, tartalmasabbnak ígérkezik, egyelõre viszont fejlesztés alatt áll.

www.atid.ro
Milyen cím ez, ki talál így rájuk? – ütötte meg szemünket Etéd község honlapja. Ezen „apróságot” leszámítva egy takaros oldalról beszélhetünk, mely Kõrispatak, Küsmöd, Siklód, Énlaka fõbb történelmi információit tartalmazza, illetve a község intézményei (orvosi rendelõ, rendõrség, önkormányzat) is „fent” vannak. A honlap számos része még feltöltés alatt áll.

www.szentabraham.ro
Polgármesteri köszöntõ fogad, híreket olvashatunk, nagyon szép képek sorakoznak, sõt ritkaságként a vagyonnyilatkozatokat is feltették az oldalra.

www.farkaslaka.ro
Húsz, a községhez tartozó falu, tanya alapadatait tartalmazza. Ha lehet ilyet mondani, szép arcú honlap. Érdekessége, hogy a szokásos és jószerével kötelezõ információk felsorakoztatása mellett társkeresõ rovatot is tartalmaz, melyen jelenleg hét nõ és tizennyolc férfi regisztrált. Továbbá valutainfó és on-line játékok menüpont is létezik.

www.korond.ro
Van vagy volt ilyen honlap, a lényeg, hogy tegnap nem akart „beengedni”. Találtunk viszont www.korondkeramia. uv.ro oldalt, mely Ambrus Zoltán népmûvészetét, termékeit ismerteti, illetve számos mellékmenüvel a településrõl is szolgál adatokkal.

www.varsag.ro
Ezen a címen mutatkozik be Székelyvarság, ahol azt vallják, egy kép többet mond ezer szónál, az oldal így nagyon sok fotót tartalmaz. Könynyítésként azért számos, az odaérést segítõ térképpel szolgálnak.

www.oroszhegy.ro
Az oldal még munka, építés alatt áll. Addig is segít viszont a www.oroszhegy.org honlap, mely többek közt eseménynaptárt is tartalmaz. Itt derül ki, hogy van kismamaklubjuk, illetve íjászklubjuk is.

www.zetelaka.ro
Zetelakának annyi „saját” honlapja van, hogy a kábelrengeteghez csatlakozva képtelenség eligazodni. A fentebbi cím például egy vendégház oldala képekkel. Él viszont a www.zetelakatours.ro is, mely egy turisztikai iroda honlapja. Találtunk www.zetelaka.hu oldalt is, mely szálláshelyeket sorol, illetve www.zetelaka.com címût is. Utóbbinak 51.000 látogatója volt, és részletes információkkal szolgál. Ha nem tévedünk, a község honlapja a www.zetelaka.net címet viseli.

www.kapolnasfalu.ro
Igazi székely honlap, székely kapuval, ünnepi ruhába öltözött fiatalokkal – állapítottuk meg. Településismertetõt, képes albumot, elérhetõségeket tartalmaz.

www.marefalva.ro
Szolid, visszafogott oldal, alapinfókkal, fõbb tudnivalókkal. Hasznos beékelés, hogy a vendéglátós részen a szállásadók névvel, telefonszámmal, házukról fotóval szerepelnek.

www.lovete.ro
Nem akarunk elfogultaknak tûnni, de virtuális utazásunk alatt talán a legszebb fotókat itt láttuk. Az oldal egyébként számos menüponttal rendelkezik, tartalmasnak mutatkozik, és úgy tûnik, rendszeresen frissítik is.

www.homorodszentmarton.ro
Van, de nem mûködik, pontosabban ez az oldal sem „engedett be”, pedig a községnek nagyon sok kis települése van, így mindenképpen jól jönne legalább egy közös gyûjtõoldal.

www.comunadirjiu.ro
A derzsiek is kitettek magukért honlapcím-választáskor. Ez a község honlapja, igaz, egyelõre építés alatt. Létezik ugyanakkor a www.szekelyderzs.aw.hu honlap is, mely szintén egy magánoldal, ám sok hasznos infót hoz a faluról, templomról, népszokásokról.

www.okland.ro
Meglehet, hogy ez is egy nagyon friss honlap, hiszen külsõre jól mutat, fotókat, írásokat ígér a faluról, bepillantást annak életébe, ám a menüpontok nem „nyílnak”.

Közös gyûjtõk
Kivétel nélkül elmondható, községeink benne vannak a www.wikipedia.org címen elérhetõ ingyenes enciklopédiában, ahol címszavak alapján számos adat kibányászható. Továbbá a legtöbb falu megtalálható számos turisztikai honlapon is, lásd: www.erdelyiutazas.hu, www.szekelyfoldiinfo.ro. Hargita megye honlapja, a www.cchr.ro oldal, melynek gazdája a megyei tanács, Udvarhelyszék 31, turisztikai szempontból fontosabb pontját listázza és ismerteti. Ugyanezen leírás a www.prefecturahr.ro oldalon is megtalálható. Hasznos a www.transindex.ro portál helységnévtára is, mely Szabó M. Attila munkája. A Transindex adatbázis részében továbbá 150 erdélyi településrõl van rövid leírás (választási, népszámlálási, kataszteri adatok, képek a településekrõl) köztük udvarhelyszékiek is akadnak. A www.kislexikon.hu oldalon a Pallas Nagylexikon bejegyzései szerepelnek, ahol címszavakra keresve településinfókat kapunk. A www.ccenter.ro oldal a Hargita Megyei Kulturális Központ honlapja. Itt településenként kulturális eseményekrõl, történésekrõl kapunk bejegyzéseket.

Akiknek nincs saját honlapjuk
Számos udvarhelyszéki községnek nem találtunk rá saját honlapjára, így feltehetõen az nem is létezik. Bögöz például szállást kínáló honlapokon van jelen, az Ilyés Panziónak saját honlapja van, illetve a you- tube-on is találtuk egy magán jellegû feltöltést, egy 2006-os szüreti pillanatról. Hasonlót mondhatunk el Galambfalva községrõl is, melyrõl kezdõ mondatunknak megfelelõen azt állapítottuk meg: nem létezik. Szintén csak az igazi világban él Románandrásfalva község is, illetve Siménfalva község is mindössze a www.unitarius.ro/simenfalva honlapon szerepel, mely az egyházközség vázlatos történetét ismerteti. Friss községünk, Fenyéd sem rendelkezik saját honlappal, a www.szekelykapu.hu/ fenyed oldalon viszont jelen van, illetve több panziója is szerepel a neten. Homoródalmásról számos bejegyzés található, de egy sem „saját”. Egy youtube-os, istentisztelet alatt készült pillanatot viszont elkaptunk a faluból. Kányád honlapját sem találtuk. Egyetlen magánoldalra leltünk rá: a www.kanyad. blogspot.com honlapon Tóth Zsuzsanna fotói találhatók. Szép pillanatképek, portrék. (Máthé László Ferenc)
 


Közügy a szennyvízelvezetés (Udvarhelyi Híradó, 2009. február. 6 – 8.)

Jövõ héten a település központi részén folytatódnak a csatornázási munkálatok – tudtuk meg Lázár Zoltán polgármestertõl. Lövéte egyedi elhelyezkedése, domborzati viszonyai, belterületének szintkülönbségei miatt nehézkes a szennyvizek – konyhai és állattartásból származóak – összefogása, de viszonylag jó ütemben halad a kivitelezés. Befejezéséig a szennylé a szabadba megy el: nem egézséges, nem megengedett és egymás gazdaságait is károsítják. A munkálat közös érdek: a lakosság megértésére van szükségük.
A község csatornázásának ötelete 1995 – 96-ban fogant: elkészült egy dokumentáció és csekély munkálat is. 2002-ben újra felvetõdött a Sapardálehetõség kapcsán, de az akkori tanács a községi út modernizálása mellett döntött – mondta a polgármester. 2007 augusztusában a 904.es kormányhatározat alapján, a környezetvédelmi minisztérium programján nyertes pályázatra októberben aláírták a finanszírozási szerzõdést. 2008 közepéig zajlott a közbeszerzési eljárás: augusztustól két cégkonzorcium végzi a munkálatokat. A második elszámolást még nem kapták meg, de reménykednek, hogy az új kormány a megjelölt prioritások között kezeli majd.
Tavasszal az utcákban folytatódik a csatornahálózat lefektetése, a derítõállomás alapozása már elkészült. 2010 júniusára kell majd mûködésbe helyezni a rendszert. A program a költségek 85 százalékát jelenti, a helyi tanács önrésze pedig 15 százalék. A fenntarthatósághoz a helyi tanácsnak kell a lakosság szempontjából a kedvezõ döntést meghoznia. (molnár)


Lövéte, betlehemezõk nélkül
(Magyar Nemzet. Melléklet. 2009. 01. 5.)
Hosszú falu a Hargita lábánál • Elfogyó út és a népi építészet megõrzött remekei

Messze földön híres volt az itteni betlehemi játék, amelyet hétévenként adtak elõ, de ha jó volt a termés, akkor gyakrabban is. Igaz, a termés ritkán volt jó a Kis-Homoród szûk völgyében, a Hargita lábánál fekvõ hosszú falu határában. Annál gazdagabbak voltak a sokáig megõrzött hagyományok, a viselet, a jeles napokhoz kötõdõ szokásrendszer. Lövéte ma már arról is híres, hogy nincsen talán falu Erdélyben, ahonnan több autóbusz indulna Budapestre a „magyarban” munkát vállaló ingázókkal. Még nagyobb figyelmet keltettek az itteniek azzal, hogy 2004. december 5-re 15 ezer, lövétei témájú képeslapot jelentettek meg.

Már csak ezért is érdemes lenne letérni a Székelyudvarhelyt és Csíkszeredát összekötõ országútról, a Madarasi Hargita 1800 méter magas csúcsától pontosan délre, Szentegyházánál a Lövéte felé tartó útra – már ha azt a kavicsos-köves, kátyús valamit, amelyen az autónk zötyög, útnak lehet egyáltalán nevezni. Igaz, ahogyan fogy az aszfalt, mélyülnek a gödrök, úgy válik egyre izgalmasabbá, szûkül meredek hegyoldalakkal határolt völggyé a táj. Igaz, vigasztaljuk egymást, rosszabb, sokkal nehezebben járható volt az út, amikor a Székelyföld nevezetességeit leíró Orbán Balázs, majd néhány évtizeddel késõbb Hankó Vilmos szekerezett erre, s ha õk nem az útra panaszkodtak, hanem a vidék szépségét és az itt lakók viseletét dicsérték, mi sem lehetünk méltatlanok a nagy elõdökhöz. Még akkor sem, ha az út fele táján Lövétebánya felbukkanása nem sok jót ígér. Lepukkadt tömbházai láttán viszont könnyû megérteni, miért is ingáznak annyian Lövétérõl Budapestre és még tovább: mára kimerültek a környék évszázadokon át mûvelt bányái, bezártak a külföldi kölcsönökbõl évtizedeken át úgy- ahogy mûködtetett ipari üzemek, maradt a sovány föld, meg az erdõ, amibõl egyre kevesebben tudnak megélni. Van savanyúvíz is bõven, gyógyvíz is Kirulyfürdõn, ezek hasznosítása azonban ma még gyermekcipõben jár. Nem csoda, hogy a negyven évvel ezelõtti 4300-ról 3500-ra csökkent a falu lakosainak száma – s talán az sem, hogy sok lövétei férfi gyakrabban ízlelgeti a „bodegában” a gyümölcsöt sosem látott tömény italokat, mint kellene.
A harmadik évezred elején azonban talán éppen ez a megtorpanás ad új esélyt Lövétének, amely a bányatelep utáni újabb négy kilométerrel kezdõdik voltaképpen, s húzódik vagy öt kilométer hosszan az egyre szûkülõ völgyben, amelyet Hankó „regényes vidéknek” nevezett. Orbán Balázs szerint „festõileg szép” ez a táj, „a nõk fõként megtartották a régi székely viseletet, a keretkontyos, czifrán hímzett fõkötõt, melyre ünnepélyesebb alkalmakkor kecsesen bonyolított fátyolt kötnek, olyat, aminõt Priscus Retor leírása szerint a hun nõk is viseltek Atila udvarában”.
A falu fõutcája a Kis-Homoródot követi, amelynek partján egykor malmok sorakoztak. Innen is, onnan is patakok ömlenek belé, odafentrõl 8-900 méter magas hegyek vigyázzák az itt lakók mindennapjait: a Domokos-, a Várhegy, a Bánya-, a Láz-tetõ, a Pokolláz. A megmûvelt földek felett itt-ott suvadások – 1913-ban, majd 1970–
72-ben volt itt komolyabb földcsuszamlás –, másutt sûrû erdõk, ahová gyakran csoportosan járnak málnát, csipkebogyót gyûjteni a helybéliek, s ha ez sem lenne elég, a munkálkodó asszonyokat egy férfi kíséri, folyamatosan zajt adva, hogy a medvét elriassza. Mondják, hogy nyáron, ha közeleg a vihar, a harangozó bárhol is dolgozik, hazaszalad, s félreveri a harangot, hogy az esõfelhõket elûzze. Igaz-e vagy nem, nem tudom, az azonban bizonyos, hogy sok mindenben megõrzõdött itt az a közösségi szellem is, amelynek lángjából máshol már-már csak pisla fény maradt. Gyakori, hogy közösen sütnek kenyeret, fõznek lekvárt, hogy reggelenként átmennek egymáshoz kávézni, mielõtt elindulnának a határba, s közösen használják a falu elején, a Kutyadomb alatt lévõ kutat is, amely hetente kétszer van nyitva, s amelynek a vize olyan sós, hogy abban áztatják az abálni való szalonnát, s ha vele fõznek, a levest aligha kell már megsózni.
Sok népszokás máig megõrzõdött itt, a húsvéti locsolástól az aprószentekelésen át a cukkozásig, azaz a fonóig, guzsalyasig. De él-e még a legszebb, legismertebb közösségi szokás, a betlehemezés, amely valamikor karácsonytól egészen vízkeresztig tartott? Házigazdánk sajnálkozva ingatja a fejét, aki ilyentájt érkezik a szinte száz százalékban római katolikusok lakta faluba, házról házra járó fiatalokra már aligha talál, legfeljebb az iskolai elõadásokon, no meg a hagyományõrzõ mozgalom színpadi bemutatóin találkozhat a híres lövétei betlehemezéssel. Nagy kár, hiszen az itteni játék regulái szolgáltak például más vidékek betlehemezõi számára is, és különös fordulatai, karakterei miatt is igencsak figyelemre érdemes a karácsonyi játék itteni változata. Domokos Pál Péter és Volly István 1938-as gyûjtését a Magyar Népmûvelõk Társasága az Erdélyi karácsonyi játékok címû gyûjteményben adta ki 1940-ben. A jegyzetekben felidéznek egy esetet, amikor a pásztorok vezetõje, az öreg betlehemes az ünnep másnapján meghalt. A betlehemesek temették, a pásztorok a botjukon vitték a koporsót. „A havas hegyoldalon Mária és József ment elõtte és a nemes emberek, az Angyal, a Huszár és Kócsár teljes díszben – idézik fel a szomorú napot. – S a temetési menet elõtt forgott és világított a betlehemi csillag.”
Ma már itt is sorosan kapcsolt kis lámpácskák villognak, máshol, mások által programozott képekkel rajzolják meg a sötétben a lövéteiek karácsonyi, újévi álmait. A falu fekvése, a táj szépsége, a Székelyföldön megszokottól sok mindenben különbözõ utcakép azonban azt mutatja, nem annyira álmodni, álmodozni érdemes itt, mint józanul, megfontolva tervezni. Az emeletes kõházak, a magas szõlõlugasok, a sok-sok szép kapu, kerítés, a fából épült hatalmas pajták, színek ugyanis olyan nagy számban és olyan jó állapotban õrzõdtek meg Lövétén, mint kevés helyen az egész Székelyföldön. Ha a következõ években nem verik szét azt, ami megmaradt, ha nem építenek a népi építészet remekei elé pöffeszkedõ új épületeket, hanem a régi szép formákról lehántják kívülrõl azt, ami felesleges, zavaró, s belül a házakat a szükséges mértékben komfortosítják – nos, akkor a faluról elmondhatjuk majd, hogy nemcsak tradíciókban gazdag, de a saját jövõjét biztosító település. Talán akkor sem lesz ritkább a buszjárat a falu és Budapest között, csakhogy akkor nem a „magyarban” pénzt keresni akaró lövéteiek, hanem az innen odautazó, majd élményekkel telten hazatérõ turisták lesznek többen a retúrjáratokon.
(Részletes információk a turisztikai és szálláslehetõségekrõl a falu honlapján: www.lovete.ro)
P. Szabó Ernõ

2008

Szállást keres a Szentcsalád (Udvarhelyi Hiradó, 2008. 12. 24.)

„És szülé az õ elsõszülött fiát, és bepólyázá õt és jászolba fekteté, mert nem kaptak helyet a szálláson.” (Lk 2,7)

A hivõ hagyomány, a kegyeletes szokások minden alkalmat megragadnak, hogy az ünnepvárás minél bensõségesebb legyen. A Szálláskeresésben katolikus családok fognak össze, hogy közös áhítattal, imádsággal készítsenek otthont a Szentcsaládnak. A keresztény hagyomány megható, szép lelkülettel õrizte meg a szent éjt megelõzõ este emlékét. A Szentcsalád fogadása minden magyar faluban karácsonyváró ünnep volt. Igazi tartalmat, mélységet eme ájtatosságban elsõsorban a székelyek éreznek, ezért legnagyobb mértékben vidékünkön maradt fenn. Annyira bensõséges ünnep, hogy az egy házban lakó apa, anya és gyermekeken kívül csupán a mindennapokban összeforrott szomszédság jelenlétét tûri el. Ezért is mennek ki a kis oltárok évente egyszer – mai szervezési formában a rózsafüzér társulatokként mûködõ – „tízesekbe”.
A székely ember számára természetes, hogy József a várandós Máriával népszámláláskor nemzetségük területére ment. Népünknél az egyén bölcsõje a nemzetség, a nagycsalád. Ezért a legmegdöbbentõbb, ha a nagycsalád tagadja meg a szállást. A szállást, amely Istené, és keleten szent. A vendégjog az egyik legerõsebb íratlan törvény. Az állandó összeíráshoz, vándorláshoz, vendégfogadáshoz szokott határõr-székely hagyomány alapján napjainkban is tisztelik a vendégjogot. Egyik fogadó családtag vallomása: „A család szentsége, összefogása tartotta meg Csaba királyfi népét az évszázadok viharaiban. Ezért számunkra különös súlya van: >>házatokra boldogság száll, ha betér az égi király<<. Könyörgésünkben az Úr oltalmát kérjük, hogy szikár földjeink között kicsi családunk, maroknyi nemzetünk élhessen. Öregjeink kérges kezébe inkább szerszám, mint fegyver szoruljon. A béke életet jelent, Isten áldása, segítsége pedig fennmaradást. A székely-magyar soha nem volt annyira szegény, hogy ne tudjon adni a nálánál szegényebbeknek”. A Szentcsalád ünnepén kiválasztják a legszegényebb családot, akiknek alamizsnát adnak: élelmet, ruhát, emberi szót. A meghitt környezetben, látszólag pár ember ünnepe nem egy ezredforduló elõtti ünnepsorozat. Kilenc napon át minden este másik családnál hangzik fel az ének. Minden faluban hangzott. Az egész Székelyföld készíti az otthont a bujdosó, kitaszított Szentcsaládnak. Azt az otthont, amit igazán csak azok tudnak értékelni, akik vad erdõktõl ragadták el az életet adó földeket, és ugyanolyan vad keleti szándékoktól óvták évszázadokon át otthonaikat. A szertartás egy ideig templommá változtatja a székely gazda otthonát. Szenteltvízbe mártott ujjal keresztet vetve kezdõdnek az imádságok, mint az Úr hajlékában. Az ideiglenes oltár, rajta a szoborral, vagy képpel õsi áldozatok szimbólumaként emeli az alkalom, a gazda, a család fényét.
Egyben a család ünnepe is. Tagjai megfogadják imáikban, hogy igyekeznek a szentcsaládhoz hasonlítani. Annak szellemisége hatja át a háziak minden egyes tagját. Egyben a remény ünnepe is, amely oldja a csüggedést, az aggodalmat a holnapért. A családtagok keresik a lelki egységet és az egymás iránti gyöngéd szeretetet.
Az áhítat rendje

Elõkészítik a Szentcsalád állítható képét vagy szobrát. December 15-én elviszik a templomba, és megáldatják. A soros családnál ünneplõbe öltözve várják a csoportot, díszes helyet vagy házi oltárt készítenek, és meggyújtják a gyertyákat. Beköszönõ ének és üdvözlõ ima után átveszi a családfõ a képet, az elõkészített fõhelyre állítja, és elmondja elõtte a családfelajánló imát. Majd a litánia után a család élõ és elhunyt tagjaiért egy-egy imacsokrot mondanak. A Szentcsalád képe másnapig az otthon ünnepi dísze, a család apraja-nagyja figyelmes tisztelettel vigyáz a „látogatás” idején. A szentcsalád képe mellé szokás egy pohárkába a jócselekedeteket jelképezõ búzaszemeket gyûjteni, amelybõl régebb a karácsonyi szentmisére az ostyát készítették. Ezért minél több jócselekedetet végeztek. Napközben is be-betérnek egy fohászra a házi oltárhoz. Estefelé újból egybegyülekezik a család. A családfõ elmondja a búcsúzó imát, eléneklik a búcsúzó éneket, elkísérik a Szentcsaládot a következõ szállásadókhoz.

Visszatekintõ
Lövétén idén is mintegy 15 közösség végezte az ájtatosságot. Hagyományaikhoz híven idén is a befejezõ alkalmat közösen tartották. 2007-ben a kultúrházbeli közös Szálláskeresésnél a helyben készült betlehem figurális kellékeit is használták. Molnár Melinda


Könyvtár- és teleház avató (Udvarhelyi Hiradó, 2008. 12. 19.)


Pénteken, 19-én délután 3 órakor ünnepélyesen átadják és felavatják új helyén a település korszerû, teleház jelleggel is mûködõ könyvtárát.

Az intézmény a helyieknek fõállású könyvtáros jelenlétével és szaksegítséggel lehetõséget biztosít a kommunikációs és modern könyvtári szolgáltatások használatára. Lövétén 1965-tõl mûködött a községi könyvtár a plébániahivatal tulajdonában lévõ egykori Népiskolában. Innen költöztették át a könyvállományt a Tájház melletti emeletes épületbe, amelyet a polgármesteri hivatal e célra vásárolt meg. Az emeleti termekben kapott helyet az állományában és szolgáltatásaiban is folyamatosan bõvülõ könyvtári tevékenység: könyvkölcsönzés és -karbantartás, könyvek beszerzése mellett a diákoknak lehetõséget biztosít a dokumentálódásra, ugyanakkor a szakdolgozatok helyben történõ elkészítésére is – a szövegszerkesztéstõl a széles sávú internet használatáig számos új lehetõséget kínál az intézmény. Fõleg pályázati pénzbõl sikerült beszerezniük a technikai fejlesztéshez szükséges eszközöket, de mai állapota a helyi és megyei tanács, a közbirtokosság, a Felsõ-Homoródmente Kistérségi Társulás, a helyi pedagógusok, egyház és a testvértelepülések együttmûködési megvalósulása. (molnár)


Lövéte: csatornázás a fõút mentén (Udvarhelyi Hiradó, 2008. 12. 19.)


Lázár Zoltán polgármestertõl kérdeztük: milyen szakaszban van a községen áthaladó 132-es út feljavításának kivitelezése.
Megtudtuk: a közbeszerzési eljárás el van indítva, a megyei tanács szakemberei döntik el, hogy ki lesz az építõ. Remélik, két hónapon belül, a szerzõdéskötés után megindulhatnak a munkálatok. Más külalakja lesz Lövétének – reméli a polgármester – 2009–2010 két fõ beruházása nyomán. A csatornázási munkálatok fõ gerince az õsz folyamán a 132-es út mellett haladt, de még a mellékutcák korszerûsítésére is forrásokat kell teremteniük. (M. M.)


Mindennapok a vasüzemben (Udvarhelyi Hiradó, 2008. 12. 19.)


Egykor jelentõs ipari központnak számított, ma már kihasználatlan épületek tömkelege.

Betört ablakok, rozsda, ócskavas – ezt látja a kívülálló a szebb napokat is megért szentegyházi vasüzembõl, ha az autó ablakából végignéz az építményeken. Ha láng egyelõre nincs is, a parázs és a szikra megmaradt – s ez elõbb-utóbb létrehozhat lángot, ami ismét a kisváros fejlõdéséhez vezethet. Válságos idõket élünk, de hasonló történt korábban is. A vasüzem élén álló új vezetõség a nehézségek ellenére próbál olyan konjunktúrát teremteni, amiben minden érintett megtalálja számítását. Ez nem megy egyik napról a másikra, de talán lesz komolyabb eredménye. Riportunk a helyszínen készült: porban, rozsdában, olvasztott vas közelében – megelevenedtek elõttünk a szentegyházi vasgyár mindennapjai.
Épületek és termékek Kicsit mintha visszamennénk az idõben, amikor belépünk a kapun, hiszen a gyár épületei a szocializmus „legdicsõbb” korszakára emlékeztetnek, az egyik falon még látszik az akkori rendszert dicsõítõ felirat is.
Jelenleg SC Metalurgica SA a hivatalos elnevezése a cégnek. Simó György termelési igazgató és Gedõ András marketingszakember avatnak be a gyár mindennapjaiba: a gépek többsége a hetvenes évekbõl maradt meg, ami akkor csúcstechnológiának számított – ezekkel dolgoznak ma is, és a világ más részein is nagyon sok helyen hasonló gépekkel olvasztják és munkálják meg a vasat. Az épületek teljes mértékben nincsenek kihasználva, egy részüket más cégek vásárolták meg, vannak kihasználatlan építmények is. Ami a termékeket illeti, a skála széles, nyilván ugyanazokat a darabokat már nem gyártják – jelenleg fõleg motortesteket, hengereket, kályhatesteket, kályhaajtókat, kanálistetõket, öntvény villanyoszlopokat, alkatrészeket és más berendezéseket készítenek.

Konkurencia – határokon innen és túl

A szentegyházi vasgyár messze földön híres volt minõségi termékeirõl. Az országban több hasonló üzem zár be, illetve kezdi el ismét a termelést, a megrendelõk ennek függvényében dolgoztatnak különbözõ cégekkel. Kína és Törökország számít külföldi konkurenciának, de sok európai megrendelõnek könnyebb Kelet-Európában dolgoztatni, mert a termékeket hamarabb lehet elszállítani.

Öntés, formázás, tisztítás

A nyersanyag keverése, megolvasztása ún. indukciós, középfrekvenciás kemencékben történik. A öntvény 1100 Celsius-fokon olvad, ennek a széntartalom a meghatározója. A folyékony öntvény átkerül a formázóba, ahol ragasztott homokból készült öntõformákba folyik – a módszer hasonlít a szobrászok által is használt viaszveszejtéses eljáráshoz. A formába öntött anyagot préseli a gép, majd hûtés után futószalagon megy a következõ fázisba. A tisztító elõtt még levágják róla a fölösleges anyagot (pl. az öntõcsatorna nyomát), majd felakasztják, és egy hatalmas gépben nagyon apró fémgolyók verik le a szennyezõdést a darabokról. Kézi erõvel is tisztítanak, végeznek simításokat. Az ránézésre, a nem szakember számára is látszik, hogy a munka nem könnyû – a fémmegmunkálás soha nem tartozott a könnyû mûveletek közé. Szaknyelven „ipari bolhának” hívják az olyan kisbalesetet, amikor egy csepp olvadt vas érintkezik az ember testével – komolyabb munkabaleset az utóbbi években szerencsére nem történt. A gyár egyik most is mûködõ büszkesége a hengermûhely – itt a több tonnás, hatalmas öntöttvas hengereket esztergálják megfelelõ alakúakra és méretûekre, az országban kevés helyen tudnak ilyen minõségû darabokat készíteni.

Krokodilok között úsznak

A gyár privatizálása 2005-ben történt, az ún. posztprivatizálás pedig jelenleg is folyik – mondja László Béla ügyvezetõ igazgató, aki tavaly nyáron került a gyárhoz. Új csapatot próbálnak kialakítani, legnagyobb részvényesük, megrendelõjük és legfontosabb partnerük a dániai Exhausto cég, amely levegõcserélési, légkondicionálási felszereléseket gyárt. A szentegyházi vasüzem termelésének 60%-át az ezen felszerelésekbe beépítendõ alkatrészek teszik ki. A jövõ év elején dõl el, hogy a meglévõ épületegyüttesbõl külföldi befektetéssel két csarnokot teljesen felújítanak, és abban is termelést indítanak el – jelen helyzetben ettõl a befektetéstõl nagyban függ a cég jövõje. László szerint krokodilok között úsznak, de ezt nem a konkurenciára érti, hanem a meglévõ gazdasági krízishelyzetre – ezt a gyár is érzi. Minden olyan kliensük, aki külföldre is dolgozik, megérzi, és ez a vasüzemre is hatással van. A kormány által meghozott krízismegoldó intézkedések véleménye szerint nem életképesek, elsõsorban abban kellene segítsék a cégeket, hogy meglévõ alkalmazottaikat megtarthassák. Azokon a helyeken, ahol szociális problémák adódhatnak a cég bankszámlájának zárolása következtében, a pénzügyi igazgatóságok is lehetnének elnézõbbek, adhatnának haladékot. A nehézségek ellenére az alkalmazottakat mindenképpen szeretnék megtartani, és fejleszteni a vasüzemet. Erre a környék vasgyártási hagyománya is kötelezi õket.

A történet

A vasmûvességnek régi hagyománya van a környéken, fõképp Lövétén, ahol vasércbánya is volt. Az elsõ szentegyházi kohó az adatok szerint 1825 körül épült, tíz évvel késõbb Gyertyánffy Jónásé lett, aki bõvítette a létesítményt, 1838-ban már komoly termelés folyt a kis vasüzemben. A szabadságharc idején az orosz csapatok büntetésbõl kirabolták és felégették, mert még Gábor Áron is öntetett ágyúgolyókat. Az elsõ és második világháborúban is termeltek hadianyagot itt, kézigránát-hüvelyeket öntöttek. 1948. június 11-én a gyárat államosították, a hatvanas években megkezdõdött a hatalmas méretû fejlesztés – a szentegyházi vasüzem az ország egyik legjobb minõségi vasárut termelõ ipari létesítményévé nõtte ki magát. A rendszerváltás után fokozatosan leépült, jelenleg egy újrakezdés van kibontakozóban.

Számok és periódusok

A gyár csúcsidõszakában, 1988–89-ben 2780 alkalmazottja volt a vasüzemnek – nemcsak helybéliek, hanem a két Homoród völgyébõl nagyon sokan dolgoztak itt, rendszeres buszjárat közlekedett a gyárhoz. A kilencvenes években folyamatosan csökkent a munkások száma, több átszervezés volt, a mélypont 2007 januárjában következett be, ekkor mindössze kétszázan voltak. Utána fokozatosan kezdett ismét fejlõdni a gyár, jelenleg 225-en dolgoznak. Egy munkás mostani fizetése az ügyvezetõ igazgató szerint – élelmiszerjeggyel együtt – elérheti az 1200 lejt is. Többnyire olyan emberek dolgoznak itt, akik már húsz éve ezt csinálják – a leépítésekkor csak a legjobb, régi szakemberek maradhattak. Katona Zoltán


„S még egyszer a napfényt újra meglátták, ünnep volt” (Udvarhelyi Hiradó, 2008. 12. 12.)


Lövéte község határában a vasércbányászatnak évezredekre visszanyúló múltja volt – ami írásos említésekben is visszanyúlik az 1500-as évekig –, 1984. január 1-jéig tartott.

Akik akkoriban mentek nyugdíjba, idõsek, de ma is erõs bennük az összetartozás érzése. És bár egykor szinte minden lövétei családban volt egy bányász, megritkultak soraik. A szilikózis sokakat elvitt. A vizes gumiruha, a meleg, a gyaloglás megviselte ízületeiket, fájó lábakra panaszkodnak. De hogy milyen népes ma is az idõs bányásznemzedék, azt Borbála-napon láttuk: a templomkórust, a káncélust (sekrestye), de az elsõ padsorokat is megtöltötték. Az emléknapon elhunyt társaikról is megemlékeznek, õsi bajtársbecsület szerint adományt gyûjtve az emlékmisére. Néhányukkal a föld alatti munka nehézségeirõl, tragédiáiról beszélgettünk.
Idõs bányászok égõ lámpával érkeztek a hajnali misére az emléknapon, csupán ezek fénye világított a templomtérben, és mindent áthatott a vízzel érintkezõ karbid acetilén- szaga. Felolvasáshoz a ministráns bányászlámpát emelt, és evangélium alatt megszólaltak a csengõk, harangok. Döbbenetes: riasztó erejû és megható egyszerre – valódi „vaskõfejtõ” élmény! Késõbb visszaemlékeztek: amikor még nem volt közvilágítás, és a több kilométeres utat gyalog, ilyen lámpák fényénél tették meg. Olyankor a falubeliek azt mondták: „Az egerek mennek a föld alá”. Az „erdei bányászokért” csak utolsó idõszakban mûködtettek buszjáratot.

Rókaváros

– ma Lövétebánya
„A vasbányák környékét, ahol a 18–19. század folyamán felépült néhány szerény bányászház, valamint felügyelõi lakás is, a hegyek oldalába vájt lyukakról Rókavárosnak (…) nevezték el a lövéteiek – írja Mihály János. Molnár Ferenc (80 éves): „Fõd alatt dolgoztam; bebúttam a fõd alá, és 35 év múlva jöttem ki” – 19-et lõmesterként dolgozott. „Kijöttem a bányaszádán” – éppen 30 éve. Egyszer majdnem odamaradt: „Fõdbe felmentünk, felazon vót egy utca hajtva. Jött be a nagy víz. A potyó s víz tíz méter magasból lehozott. Az volt a szerencsém, hogy menedékes volt a járat, nem függõleges”. Az „ácsolatot bekapoccsal összefogattuk, amikor a munkahely ment össze”, a kipattanó kapocs a füle mellett felhasította. Még elmesélte, hogy a lövétebányai akna, amelyen kiszállították a vaskövet, 295 méteres. Munkáséveibõl három bányászáldozatra emlékszik: „akiket a fõd megnyomott, és egyet megütött a villany. Bányásznapokon kiolvasták az áldozatokat”.

„Szívünk legyen a mécsesünk”

András László, Dombi (69 éves) 26 évet dolgozott a bányában, 19 évig bányamesterként. Elmesélhetetlen, amikor vízbeömlés van a tárnában. Ilyen volt a hargitai bányánál. Sár, kõ zúdult a vízzel – mindent kimosott, a fenntartási anyagokat is. Nem történt halálos baleset, olyan részbe menekültek, ahol védve voltak. A mentõsök mentek, az újraácsolást már maguk végezték. Számos önéletrajzi vonatkozást is megtudtunk. A két idõs bányász nemrég veszítette el feleségét. Megmutatták bennvalóikat. István bácsi frissen fõzött szilvapálinkával is kínált volna. Hogy szívesnek érezzük a vendéglátást, választanunk kellett a pincébõl illatos almát, ahova kedvünkért karbidlámpával világított be.
A templom jobb oldali mellékoltárképe Nepomuki Szent Jánost ábrázolja. Õt a sóbányászat védõszentjeként ismerjük, és azt is tudjuk, hogy Lövétén, a negyvenes évek elején szépen indult a sóbányászat. Még visszhangzott bennünk a bányászhimnusz hangja. Egy pillantással elköszöntünk a Bányász-emlékmûtõl – azok emlékéért, akik a bányamunka közben lelték halálukat. A helynevek õrzik, és nem csak a Borbála-napi emlékezet: ezen a tájon ünnep volt minden alkalom, amikor újra napot láttak a föld alatt dolgozók.

A tárna mélyén várj reánk!

Fazakas István (83 éves) 32 évet és 6 hónapot dolgozott bányában, 14 évet lõmester volt, elmondta azt az imát, „amivel leindultak a föld mélyére, hogy újra visszajöhessenek – míg bé nem jöttek az oroszok”. Utána büntették, aki imádkozott. „Szeretünk Téged, én Istenem. Mert Te mindenhol jelen vagy a Földön éppúgy, mint a föld alatt, ahová mi bányászok leszállni készülünk. A Te oltalmadba ajánljuk családunkat, testünket, lelkünket. Kérünk téged alázatos szívvel, vezess az elrejtett kincsre!” De még a párttagok is keresztet vetettek, amikor nyugdíjba vonuláskor utoljára kiléptek a bányakapun – amin ma rozsdásodó a bányászjelvény. Szerre elpanaszolták: akik ’90 elõtt mentek nyugdíjba, rosszul jártak a nyugdíjak újraszámításakor.
Ha csökken a karbidlámpa lángja, engednek egy kicsi vizet. „Tángyérja volt, vetítette a fényt, hogy terjedjen el a tárnában. Fúrtunk kézzel, géppel is. Állandó nyomás volt – itt ropog, ott ropog –, az üreget fenn kellett tartani” – emlékezett István bácsi, a Szõke ragadványnevû. A robbanásveszély miatt kivonták a karbidlámpát. Molnár Melinda


A lövétei (krónikás) fotós (Hargita Népe, 2008. 11. 27.)

Mottó:
`Nem könyvbõl írtam, hanem életbõl, a kávéházi mûhelyasztalon. Bevilaqua Borsody Béla

A mindenkori krónikásoknak csak az a feladatuk, hogy eseményekrõl tudósítsanak. Az egykori krónikások még kolostorok sötét celláiban rótták az iniciálékat a kódexekbe, s miközben a korabeli történéseket feljegyezték, illusztrálták, bizony nem egyszer égett körmükre a gyertya. Az igazán jó krónikás titka csupán annyi: éles, tiszta szemmel és nyitott lélekkel figyelje környezetét, jókor és jó idõpontban legyen jelen, mert az ellesett és illanó pillanat így válik üzenetté nemcsak a mának, hanem a holnapnak is. Egyed József ilyen igazi, modern krónikása szülõfalujának, Lövétének. Több mint három évtizeddel ezelõtt vette a fotómasinát kezébe, az elsõ fekete-fehér fotó óta maga sem tudná megszámolni már, hányszor nyomta le fényképezõgépén a kioldógombot. Egyed József nem a fotózással keresi kenyerét, vállalkozó, de több közös fotókiállításon is részt vett. A székelyudvarhelyi Hagyományõrzési Forrásközpontban kedden délután egyéni tárlattal mutatkozott be a közönségnek. Amikor a kezdetekrõl faggattam, mosolyogva válaszolta:
Ez a hóbort tízévesen kezdõdött, akkor kaptam elsõ fényképezõgépemet, egy orosz gépet szatmári képzõmûvész nagybátyámtól. Õ volt az elsõ kritikusom, aki csak rámutatott a jól sikerült képeimre, nem elemezte, de ez nekem elég volt ahhoz, hogy mérceként szolgáljon a következõkben. Ekkor még csak kattogtattam mindenfelé, nem tudatosan fotóztam. A falumat, Lövétét nyolcadik osztály után kezdtem el dokumentálni: amikor székelyudvarhelyi középiskolásként hazamentem, már más szemmel néztem a szülõfalumra, környezõ tájaira, arcaira. Az egyetemen, Kolozsváron a fotózás plusz anyagi forrást is jelentett, a barátok, ismerõsök fotóit hívtuk elõ az egyetem fotólaborjában. Érdekes volt a kidolgozás folyamataiba belelátni, kísérletezni a fotókkal. Módosítani a felvételeken ma számítógépes programokkal sokkal könnyebben lehet, de én mai napig a szûz fotókat szeretem, nem akarom a valóságot sminkelni.
A tárlat címe Lövéte arcai, arcok Lövétérõl egyértelmûen utal arra, hogy szûkebb környezete, szülõfaluja tájait, életképeit, épületeit, lakóit megörökítõ felvételek kerültek kiállításra. Hogyan viszonyulnak önhöz a falubeliek, ha fényképezni látják, csodabogárnak tartják?
Ha fényképezés közben látnak, mosolyogva mellém állnak, és nézik, mit fotózok, aztán bólogatva mondják, hogy ez tényleg érdekes, ezt meg kell örökíteni.
Láthatunk itt, a kiállításon templomot és huszárt, alkonyt és sírkeresztet, lakodalmas menetet, dominószerûen eldõlõ kerítést: életet és enyészetet. A témaválasztása megtervezett vagy spontán?
Vannak témák, melyekre készülök, elõzetesen végiggondolva keresek meg, és vannak, amelyeket csak ott és akkor lehet lencsevégre kapni, a pillanat ajándékai, ilyen a naplementés kép. Aztán ott van a rózsafüzért tartó öregasszony, akihez bekopogtam, hogy lefényképezzem. Amikor ajtót nyitott, mindjárt készítettem is egy egész alakos felvételt róla, aztán úgy láttam, a kép úgy lesz jó, ha csak egy részletet ragadok ki belõle: a rózsafüzért tartó kezeket a szvetterén levõ kenyérmorzsákkal.
Mondta, hogy számtalan fotó van gyûjteményében, tervezi, hogy ezeket képeskönyv, album formájában kiadja a jövõben?
Rengeteg fotóm van, az itt látható 21 képet ezért is volt nehéz kiválogatni. Tervezek egy Lövéte fotóalbumot, amibe jóval több fénykép kerül majd, természetesen rendszerezve. Ha a jó Isten megsegít, véghez is viszem...
Lázár Emese


Lövéte arcai Egyed József objektívén át
(Udvarhelyi Hiradó, 2008. 11. 25.)

November 25-én, kedden 17 órától Székelyudvarhelyen, a Hargita Megyei Hagyományõrzési Forrásközpont székhelyén (1918. december 1. utca 9. szám, II. emelet) nyílik meg Egyed József Lövéte arcai, arcok Lövétérõl címû fotókiállítása.

A lövétei fotós, szülõfaluja krónikása, bár diákkorától fényképez, elsõ önálló kiállításával most mutatkozik be a közönség elõtt. A válogatott anyag ízelítõt ad az õt vonzó fontosabb témákból.
Egyed József 1966-ban született Lövétén. Szülõfalujában és az udvarhelyi képzõmûvészeti szakközépiskolában meg a Tamási Áron Gimnáziumban ta­nult, a kolozsvári Mûszaki Egyetemen végzett. 10 éves korától saját géppel rendelkezett, diákkorában a gimnázium bentlakásában, illetve a mechanikai egyetem bentlakásában mûködõ fotómûhelyt vezette. Közös kiállításokon Kolozsváron, Lövétén, Homoródalmáson és Székelyudvarhelyen szerepelt. (pbá)


Hej, pityóka, pityóka… (Udvarhelyi Hiradó. 2008. 11. 21.)

Képzelje el a kedves olvasó az aprópityókából készült, színpadot, teremmennyezetet díszítõ füzért, a templomban az oltárokon virág helyett mindazt, ami a föld termése és az emberi munka gyümölcse, vagy 140 kisgyerek pityóka-alkotását, érezze a fáskályha tetején pirított krumpliszelet semmi mással össze nem hasonlítható ízét, gondoljon a pityókatáncra, és máris sajnálni tudja, hogy idén lekésett a pityókaünneprõl.

Jövõben advent elõtt két szombattal kerülhet sor a következõre a lövétei Népházban. A „sajátosított” szüreti, termésbetakarító és hálaadó ünneprõl Lázár Zoltánnal, a település polgármesterével és Lázár Béla kultúrigazgatóval beszélgettünk. Hegyes, dombos a vidék, az „agyagas” földben, kisparcellákon termelt kevés gabonaféle mellett a pityóka a mindennapi azon a vidéken. Négy évvel ezelõtt nem akarván olyan szüreti mulatságot szervezni, ami nem õshonos terményt ünnepel, a sajátos pityókabált találták a településhez illõnek. Az elsõ alkalomtól sikerült minden korosztályt megszólítaniuk, így mindenki magáénak érzi. Évek során ötletekkel, tapasztalatokkal gazdagodtak, mára Lövéte ünnepi kalendáriumának egy jelentõs színfoltja. Biztos háttere a polgármesteri hivatal, a mûvelõdési ház, valamint a plébánia, de a falu a szervezõje.

A templom õszi színekben pompázott, szentmisei hálaadás után kezdõdhetett a gyermekek bálja. Összeadnak egy-egy zsák krumplit, ebbõl jut a vacsoraasztalra, és nyereményként is. Felfont törökbúza, kocsány, kóró terményekkel dúsan rakott tálak, búza-, zabkötések, szamártövis, nád s minden, ami „lábon megszáradt” díszletté vált. Borona, faeke és a fakerekû taliga is mint a földmunka eszközei helyet kaptak. Egész délután sütötték a hetven literes üstben a szalmakrumplit a gyermekbálozóknak. A kecskelábú füttõkön a Népház ajtaja mellett palacsintapityókát sütöttek – nagy keletje volt, nem gyõzték pirítani. Változatos volt a pityókamûvészek kiállítása: a teljes géppark „begurult”: vettetõgép, lovas szekér, de a mostanság zajlott kanalizálás erõgépei is „pityókásodtak”. Készült a gumókból számítógép, billentyûzet és még egér is hozzá. 25 körüli lírai alkotást is papírra vetettek. Rímbe szedték, hogy a poros, sáros, nehéz munkát nem mindenki szíveli, de amikor a pityókából kolbász lesz, azt mindenki szereti. Pityókaversenyek: célba dobás, és homlokhoz szorított pityókával páros tánc – gyermeknek való, nem pityókos móka fokozta a hangulatot. Keserû szájízzel tudták este nyolckor kiküldeni õket. Seprés után asztalt terítettek a felnõtteknek. Vacsora: húsos pityókatokány. A Székelyland is megérkezett. Hajnalig táncolták ki a pityóka-örömet. A Kákvirág Néptánccsoport, s élõ zene táncra penderített idõst, fiatalt. Remélik: kitart tavaszig az idén szûkösen termett, de módosan ünnepelt pityóka.
Molnár Melinda


Kilenc megállós hadtestmozgás (Udvarhelyi Hiradó, 2008. 10. 06.)


Gyönyörû idõt és faluszerte népes fogadtatást kaptak szombaton a harmadik Õszi hadjáratot teljesítõ lovas huszárok, szekeres zenészek, utazók. A mintegy nyolcvan lovas és huszonhat szekérnyi utazó – hozzávetõleg 250 ember – szombat reggel indult útjára Szentegyházasfaluból, és kilenc helyszín fiataljainak játszott verbuválást, melybe természetesen a falu apraja-nagyja is bekapcsolódott.

A hétvégi hadjáraton több huszáralakulat is képviseltette magát, erdélyi huszárok közül jelen voltak többek között a gyergyóiak, a kézdivásárhelyiek, a csíkszeredaiak, az udvarhelyiek, a szentegyházasfalviak, a kápolnásiak és a marossárpatakiak, a határon túlról pedig itt voltak például a szarvasiak, a tápióbicskeiek, a budakesziek és az isaszegiek.
„Amire nem számítottunk, és meglepetésként hatott, az a jó idõ. Fel voltunk készülve mindenféle esõkabátokkal, sõt a rezesbandának még a viseletet is letiltottuk, nehogy elázzon és tönkremenjen. De gyönyörû idõ lett, és nagyon szeretjük ezt a napot” – beszélt lapunknak az elõkészületekrõl és a hangulatról Haáz Sándor szervezõ. Szombaton a homoródalmási verbuválásra látogattunk ki, ahol népes tömeg kísérte figyelemmel a Verbuválás és hadtestmozgás Székelyföldön 1848-ban címû esemény történéseit – a zenészek verbunkos dalokat játszottak, táncolt a hagyományõrzõ Hüpürcsös táncegyüttes, Mihály József huszárkapitány pedig felszólította a település fiataljait, hogy álljanak be a hadseregbe, mert a haza veszélyben van! Ez esetben fontos, hogy fegyelmezett és egyet akaró társaság alakuljon ki, és ez talán a mai napokra is aktuális – fogalmazta meg a huszárhadjárat jelenre átmentett üzenetét Haáz Sándor. A szentegyházasfalvi indulót követõen – Szentkeresztbányát és Lövétét elhagyva – Homoródalmás volt a negyedik toborzóállomás, de tovább folyt a hadjárat az Asszonybosszantó, Szeltersz völgye, Majzos és Felszeg irányában, míg a templomtérre haza nem értek a hadjáratosok.
A csíkszeredai Fülöp Szilárd a Tizenegyedik Székely Határõrezredhez tartozik, mely csapatnak jelenleg 44 tagja van, ám egyelõre csak 14 személy rendelkezik egyenruhával. „Kék posztón sárga zsinórozás és matt krómozású gombok” – mutatja be Fülöp Szilárd a határõrezred nemrég elkészült viseletét, melyet alig két hete avattak fel. „András Zoltán kapitányunk egy &´ve gyõzködött, hogy lépjek be, vonzónak találtam, s gondoltam, kipróbálom. Lovagolni is csak néhány éve tudok, de komolyabban most a nyártól, amióta úgy döntöttünk, hogy elkészíttetjük a ruhát” – beszélt huszári életformájáról a civilben vállalkozóként tevékenykedõ Fülöp Szilárd. A megyeközpontban egyébként ez az egyetlen hagyományõrzõ huszáralakulat, melyet egy éve alapítottak, és az alcsíki, felcsíki régiót is magában foglalja
Bálint István

Szentegyházasfalu-Hadjáratra verbuválnak (Udvarhelyi Híradó, 2008. 10. 03.)


Ismét készíthetik huszárruháikat, nyergeiket és lovaikat a hagyományõrzõk, ugyanis a hétvégén – október 3. és 6. között – harmadik alkalommal rendezik meg Szentegyházasfaluban az Õszi Hadjáratot.

A verbuválás során bejárandó terep a tavalyi útvonalhoz képest idén sokkal nehezebb lesz, ezért a szervezõk kitartást kérnek a hadjáratra elvárt mintegy 80 lovashuszártól és a 22 szekérnyi utazótól.A hadjáratra érkezõket ma délután fogadják a szervezõk a huszárlaktanyán, majd a helybéliek egyfogásos ebédet szolgálnak fel. Az étkezést, elszállásolást követõen öt órától a szentegyházasfalvi római katolikus templomban tartanak szentmisét, majd a Mûvelõdési Házba gyûlnek egy történelmi elõadásra. Az esti programot a Gyermekfilharmónia és a helyi huszárok – az októberi hõsök tiszteletére tartott – közös hangversenye, ünnepi emlékestje tölti ki, amit közös vacsorával és éjfél táji takarodóval zárnak. A haditerv szerinti hadjárat szombaton zajlik, toborzó útvonalára reggel 9 órakor indulnak a huszárok. Toborzóbeszédeket, verbuválást tartanak majd Szentegyházasfaluban, Szentkeresztbányán, Lövétén, Homoródalmáson, az Asszonybosszantónál, a Szeltersz völgyében, Majzosnál, Felszegnél és a templomtéren. Az elõzetes becslések szerint a felsorolt útvonalat csaknem 80 huszár és 22 szekérnyi utazó – szentegyházasfalvi rezesbanda, Hüpürcsös táncosok, vitézek, vöröskeresztes és felszolgáló lányok, ifjak, hadfik, meghívott vendégek – fogják bejárni, akik bográcsos ebédjüket a lövétei határban, az Asszonybosszantónál ejtik meg. A hadjárat után a résztvevõk a szentegyházasfalvi mûvelõdési ház nagytermében közös vacsorával, illetve huszárbállal zárják a napot. A hét utolsó napját misével kezdik, majd 11 órától a szelterszi gatternél gyülekeznek, ahol fõzõversenyre, íjász- és lovasbemutatóra, közös bográcsozásra és kiértékelõre kerül sor. Hétfõn, október 6-án a templomtéri emlékmûnél az aradi vértanúk emléke elõtt tisztelegnek, majd falusétát tartanak, és búcsúebéddel válnak el a vendégektõl.
Bálint István

Õrangyalos szüreti bál Lövétén (Udvarhelyi Hiradó, 10. 03.)


A Hargita Megyei Ifjúsági Igazgatóság és a szentegyházi Szent Gellért Alapítvány – partnerek és támogatók segítségével – ma délután négy órától szüreti bál témájú Õrangyal-foglalkozást tart a lövétei kultúrotthonban.

A Hargita Megyei Ifjúsági Stratégia 2007–2013 keretében kidolgozott Õrangyal-program során az emberek megajándékozzák egymást idejükkel és adottságaikkal – kapcsolatot teremtenek, kommunikálnak és együttéreznek. Így lesz ez a hétvégén Lövétén is, és így tervezik ezt megvalósítani a 2009-es évi Õrangyal-programok keretében is, melyekre támogatókat keresnek a szervezõk. A mai eseményre szeretettel meghívnak és elvárnak mindenkit, aki a közösségért tevékenykedve és azt támogatva ebben az évben hozzájárult a gyerekek és az ifjúság neveléséhez, valamint azokat, akik szeretnék megismerni, mit jelent Õrangyalnak lenni. (B. I.)

Áldás, emléklap és torta (Udvarhelyi Híradó, 09. 26.)


A szentegyházi Szent Gellért Alapítvány 15. születésnapjára szervezett ünnepségsorozat keretében köszönetet mondtak az elmúlt évekért és a szervezet tevékenységéért a védõszent liturgikus ünnepén.

A gyermekek plakettet készítettek, amelyet emléklappal, virággal adtak át támogatóiknak. Szabó László (Szentegyháza), Miklós Ida (Lövéte), Lakner Zoltán (Budapest), valamint a Caritas, a székelyudvarhelyi mallersdorfi nõvérek, a lövétei polgármesteri hivatal és a csíkszeredai Mozgássérültek Egyesületének képviselõi kaptak jelképes hálaajándékot. A jó Istennek és a Szent Gellértnek szóló plaketteket ünnepélyesen elhelyezték a szelterszi kápolnában. Portik-Bakai Sándor plébános megáldotta a Szent Gellért Központot, majd a Szent András-templomban a szentegyházi fiatalok bemutattak egy jelenetet a védõszent életérõl. A Kismama Klub tagjai tortát sütöttek a gyermekeknek. A sokféle jókívánság mellett újabb tevékenységeket, munkatársakat kívántak a György házaspárnak és segítõiknek. (molnár)

Együtt a falunapon (Udvarhelyi Híradó, 2008. 09. 08.)


A hétvégén megtartott VII. Lövétei Falunapok számtalan embert csalogatott a helység központjába. Az események nagy része a Piachídon zajlott, viszont a kultúrotthonban is telt ház fogadta Miklós Zoltán néprajzkutató elõadását, illetve P. Buzogány Árpád bemutatásában Mihály János újabb kötetét, mely már az ötödik a Lövétei Helytörténeti Füzetek sorában.

Miklós Zoltán A hagyományos falukép nem szegénység, hanem kulturális érték címû elõadásában a falvak épített örökségének a tudatosítását célozta meg, míg a helybeli Mihály János könyvének bemutatójából a lövétei vaskõbányászat rövid történetébe nyerhetett betekintést a hallgatóság. A könyvbemutatót László István lövétei plébános celebrálásában a piachídi szentmise követte, mely ugyancsak az örökség fogalmára volt kiélezve. Az ünnepi beszédeket, melyen sorban felszólaltak, és átadták ajándékaikat a falu testvértelepüléseinek képviselõi, Lázár Zoltán lövétei polgármester kezdte. Hatásos beszédében az egymás közötti párbeszédben rejlõ pozitívumokat és az itthon fontosságát hangsúlyozta. Az összegyûlteket Korodi Attila környezetvédelmi miniszter után Borboly Csaba köszöntötte, és azzal biztatta a helybelieket, hogy gondjaik meghallgatásra fognak találni a megyeszékhelyen. A szombat délutáni kulturális mûsorokat a három éve alakult lövétei fúvószenekar nyitotta meg. A helyi és környékbeli kulturális csoportok fellépése mellett bemutatkozott még a budakalászi néptáncegyüttes és a székelykeresztúri Pipacsok is. A Székelylend produkcióját fáklyás felvonulás követte, melyet a polgármester elmondása szerint azért akarnak hagyományossá tenni, mert az embereknek maradandó élményt nyújt. Lázár Zoltán továbbá elmondta, hogy a falunapokon „saját magunk kell megmutassuk saját magunknak”, ezzel is a közösség megmaradását, illetve a mindennapi munkából való kikapcsolódást szolgálva.
Az Udvarhelyi Híradó játéksátrában Egyed Krisztiánnal, egy nagyon ügyes nyolcéves kisfiúval álltunk szóba, aki szereti az iskolát és várja, hogy elkezdõdjék. Krisztián, aki a vakációban matekozott és olvasott is, egy kis gondolkodás után már tudta, hogy mi a nyitja logikai játékunknak.

Asztalos Attila

Kisasszonybúcsúhoz idõzített falunapok (Udvarhelyi Hiradó, 2008. 09. 05.)

Immáron hagyományosan a kisasszonynapi búcsúhoz igazítva kerül megrendezésre a soron következõ hétvégén a VII. Lövétei Falunapok. Lázár Zoltán polgármester lapunknak elmondta, hogy a falu bekapcsolódik az ilyen jellegû rendezvényekbe, mert az emberek fontosnak érzik az egymásra való figyelést, és a falunapok alkalmat szolgálnak erre.

Az egymásra figyelésen túl, a rendezvény középpontjában mégis a falu fog állni, hiszen szombat délelõtt Miklós Zoltán az V. Lövétei Helytörténeti Füzetek bemutatásával a falukép megõrzésére és fejlesztésének fontosságára hívja fel az érdeklõdõk figyelmét. A szentmisét követõ hivatalos megnyitón pedig a megyei és a parlamenti képviselõk, valamint a testvértelepülések felszólalói mellett, az összegyûltek színe elõtt fogják méltatni azt a három személyt, akik a legtöbbet tettek a falu érdekében.
A szombat délután a mûkedvelõknek és a hivatásos mûvészeknek lesz áldozva. A helyiek mellett Budakalász, Lövéte testvértelepülésének mûkedvelõi lépnek majd színre, de föllép majd a keresztúri Pipacsok, a szenttamási és a szentegyházi tánccsoport is. Ott lesz a vidékünkön egyre népszerûbb Székelylend, de a szombat este középpontjában a fáklyás felvonulás és a szabadtéri táncmulatság áll majd. Vasárnap a csõszök fogják bálba hívni az ünneplõket, a lövéteiek számára azonban a hétfõ lesz az igazi ünnep, a Kisasszonynapi búcsú utolsó napja, amely a család együttlétérõl szól.
Asztalos Attila

A lövétei vaskõbányászatról (Udvarhelyi Híradó, 2008. 08. 20.)


Mihály János A lövétei vaskõbányászat rövid története címû tanulmánya, a Lövétei Helytörténeti Füzetek ötödik darabja az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület kiadásában, a Select Metlemplast kft. támogatásával jelent meg, és a mai ismeretek birtokában tárgyalja a környék vasbányászatát a kezdetektõl 1984. január 1-ig, a bányavállalat hivatalos bezárásáig. (pbá)

Születésnapi fények (Udvarhelyi Híradó, 2008. 08. 15.)


Tetszetõs meghívót kapott szerkesztõségünk. Szeptemberben tartja a szentegyházi Szent Gellért Alapítvány 15. éves születésnapját. Ígérik, a háromnapos rendezvénysorozat visszatekintés, értékelés lesz, másrészt a jövõtervezés ideje is. Híradásainkban gyakran szerepel a Szent Gellért Alapítvány neve mint szervezõ, társszervezõ vagy résztvevõ, de nem látogattunk házuk tájára.

Most sok-sok képet nézegettünk a másfél évtizedes tevékenységrõl: a kezdetekrõl, a gazdag hétköznapokról. Munkatársaik megosztották olvasóinkkal indítékaikat, örömeiket és nehézségeiket is.

A táborhely
György Attila, az alapítvány vezetõje felidézte, hogy egy táborozási lehetõséget ajánlott az azóta megszûnt Mocsáry Alapítvány. Amikor helyet kerestek az egyszeri alkalomhoz, épp eladó lett a szelterszi menedékház. Így találtak táborozáshoz állandó táborhelyet. Manapság is gyakorta emlegetik régi nevén a Szent Gellért Vendégházat. Tatarozzák és próbálják egyre kényelmesebbé tenni. Egyelõre csak nyáron, de terveik szerint egész évben mûködhet majd. Különbözõ helyekrõl, különbözõ típusú közösségek fordultak meg az évek alatt. A fogyatékkal élõket gondozó szervezetek kedvelt választása, mert még az uniós elvárások elõtt is igyekeztek akadálymentesíteni a bejáratokat. „Célunk, hogy a tábor adminisztrálásán túl, saját programokat szervezzünk, amelyekre elsõsorban a környékrõl illetve a régióból jöhetnek gyermekek, fiatalok és fogyatékosok.” – mondta Ida.

Az alkotás gyógyít
Nyáron tartottunk egy alkotótábort, ahová a Szent Ferenc Alapítvány védenceit és helyi gyermekeket fogadtunk. Megtapasztaltuk kézzelfoghatóan az „alkotás” lelket gyógyító erejét – a gyermekekkel szeretetben és Isten jelenlétében együtt töltött napokon. Szeptemberben nyelvtáborba és bibliatáborba várjuk a környékbeli gyermekeket. Megtudtuk: a nagy egyházi ünnepek elõtt számos éve rajz- és kézmûves pályázatot hirdetnek a település mindkét iskolájában. Idén közel 220 diákot jutalmaztak a részvételért. Az ajándékokat a Mallesdorfi ferences nõvérektõl, a Corvina könyvesháztól és az Animus könyvkiadótól kapják, a kiállításokat mindkét templomban megszervezték házi ünnepség keretében. A nagy- és szociálisan hátrányos családoknak ingyenes ruhaválogatásra adunk lehetõséget.

Szent Gellért Központ
Alapítványunk „új hajtása” a Tavasz (Csorgós) utca 24. szám alatti Központ, ahol idén februártól kezdõdtek el új programjaink. Önkéntes csapatunk havonta találkozik, egyrészt azért, hogy kitalálja, másrészt, hogy kiérték´elje a már megvalósult programokat – mondta Attila. Hétfõnként 11 órától Elekes Ibolya és Máthé Erika önkéntes kismama várja mindazokat, akik a gyermekneveléssel kapcsolatos kérdéseiket megosztanák „hasonló cipõben” járó társaikkal. Ibolya a Zsoltárok könyvébõl idézi: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” Most pedig az anyukák olyan áldott helyzetben vannak, hogy gyerekük mellett otthon tölthetnek két évet. A Kismamaklubba szívesen mozdulnak ki csemetéikkel együtt: fejlesztõ játékokkal teli szoba várja õket, jó hangulatú, kötetlen beszélgetésekkel, hogy a gyerekek szocializálódjanak, az anyukák pedig megosszák tapasztalataikat. Antal Zsuzsa önkéntes irányításával, havi rendszerességgel kézmûves foglalkozásokat szerveznek iskoláskorú gyermekeknek. Már az elsõre szép számban eljöttek mindkét helyi iskolából, illetve a szociális gondozóból. Fûzfavesszõbõl készített koszorúval és díszített tojással térhettek haza. Majd gyöngyfûzésben és nemezelésben próbálhatták ki kreativitásukat a résztvevõk. Mindezért természetesen áldozatot kell hozni, hiszen még szombaton is idõben fel kell kelniük. Mikor a két éve mûködõ Õrangyal-programra tértünk, mindannyian mosolyogtunk. Hiszen Attila hozza-viszi a mikrobuszszal a kistérség településeinek résztvevõit. Nem áruljuk el, de esetenként a Mikulásnak is önkénteskedik, és soha nem jár üres autóval. Az IFI szervezõi: Theil Emilia és Némethi Zsuzsa meséltek: van egy kis lélekszámú, de lelkes ifis csapat, akikkel péntekenként összejöttünk pihenni a szentkeresztbányai ifiházba, úgy, hogy a pihenést valami tartalmassal töltsük meg. Ennek a kis csapatnak az se esik nehezére, hogy másokon segítsen. Így kerültünk kapcsolatba az Õrangyal programmal, ahol mozgássérültek és egészségesek együtt töltenek egy délutánt. Többszöri találkozás után úgy éreztük, hogy vannak olyan fiatalok, akik csak mozgássérültek, és miért ne jöhetnének el a mi találkozóinkra is. Az ötletet megosztottuk Attilával és Idával, és felajánlották a Szent Gellért házat havi egy alkalomra. Reméljük mindenkinek nyújt valamit: kikapcsolódást, lelki táplálékot, közösséget. Nagyon jó és értékes emberkékkel gyarapodtunk Szentegyháza, Káponás, Homoródfürdõ, Lövéte, Almás településekrõl.

Névben is él
Alapítványunk nevét a Szent István korabeli Szent Gellért püspöktõl kapta abból a meggondolásból, hogy Gellért a hit terjesztése és védelme mellett az ifjú Szent Imre herceg nevelését kapta feladatul István királytól. És mert napjainkban igencsak aktuális ifjúságunk nevelése, Szent Gellért méltó lelki, szellemi kísérõnek bizonyult. És egyre inkább kísérõnk mindennapi munkánkban – vallják az alapítvány önkéntesei és segítettjei.

A KiSérÕ
A Kiskorú Sérült Gyermekek Szüleinek szóló, önsegítõ csoportba Káponásról és Lövétérõl is érkeznek résztvevõk. Ez a kezdeményezés, mint ahogy az Ifi, az Õrangyal-programból nõtt ki. Nagyon jó, hogy találkozunk fogyatékosok és szüleik illetve gondozóik, no meg a sok egészséges, lelkes fiatal, aki õrangyalkodik. Mélyebb beszélgetésre, tapasztalatcserére – a fogyatékos gyermekeink fejlesztése, lehetõség szerinti integrálása-témákban – behatóbban, családias légkörben nyílik itt alkalom. Ahhoz, hogy a szülõk nyugodtan beszélgessenek, fiatal és középkorú önkéntesek foglalkoznak a fogyatékos gyermekekkel. Elkel a sok segítõ kéz. A KiSérÕ-t mi, a György család szervezzük. Itt megálltunk egy gondolatra. Attila 1987-tõl foglalkozik fogyatékkal élõkkel. Szavaival: „A jó Isten ajándékba nekünk két saját sérült gyereket adott. Juli 10 és Ata 9 éves. A saját élménynyel elfogadottabban, hitelesebben tudunk a sérülteket nevelõkkel foglalkozni. Tervezzük, hogy Udvarhelyen is tartunk KiSérÕ-alkalmakat. Júniusban 25 fogyatékost vittünk nyaraltatni Gyulára a magyarországi Kézenfogva Alapítvány támogatásával. Nagyon tartalmas, élménydús napokat tölthettünk együtt, fogyatékosok és kísérõik, amit ezúttal is megköszönünk – vette át a szót Ida.

SOS
Nagy örömünkre idén csatlakozott hozzánk, és szárnyaink alatt mûködik a Székelyudvarhelyen létrejött Telefonos SOS Lelkisegély Szolgálat, amelynek koordinátora Simó Irma pszichológus. Júniusban vendégházunk fogadta a székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi és a magyarországi Gyermek és Ifjúsági Telefonos Országos Szövetség tagszolgálatainak ügyelõit is – idei nyári táboruk alatt itt töltekezhettek lelkileg, szellemileg. A Szent Gellért Alapítvány az idõsekrõl és betegekrõl sem feledkezik meg. Lehetõségei szerint támogatja õket kórházi ágyakkal, a betegápolásban használatos egészségügyi eszközökkel. Ebben a munkában együttmûködik a Caritas szárnyai alatt mûködõ Otthoni Beteggondozó Központjával, amely az Alapítvány székhelyén talált otthonra. És õsztõl indul a Szülõföld Alap támogatásával beszerzett számítógépeken 3 fiatallal a foglalkoztató – sorolta Attila a terveiket. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” – vallják. Házuk táján bõven van munka. Ha bárki részt szeretne vállalni önkéntesként bármelyik programjában, keresse a szentegyházi központban, jó szívvel fogadják. Születésnapváró gondolataikat összefoglalta:Molnár Melinda

Sikeres bányásznap Lövétebányán (Udvarhelyi Híradó, 2008. 08. 12.)


Bár az idõ nem nagyon kedvezett neki, szinte óramû pontossággal vette kezdetét a szentegyházi szervezõknek köszönhetõen bányászemlékmû-avatással egybekötött bányásznap Lövétebányán.

Az ünnepélyes szentmise után – amely alatt jelképesen két égõ bányászlámpát helyeztek el az oltáron – sor került az emlékmû leleplezésére és megáldására. A több mint háromszáz résztvevõ, a Lövéte Bánya egykori alkalmazottai meghatódva hallgatták végig Balázs Hegedûs József szentkeresztbányai plébános, Ladó Ferenc volt bányafõnök, Atzbergher Jenõ, a Hargita Bányavállalat egykori igazgatója és nem utolsósorban Burus Ella Mária szentegyházi polgármester asszony szívhez szóló köszöntõbeszédét. A szoboravató színvonalát nagyban emelte a lövétei férfidalárda tagjainak ajkán felcsendült bányászhimnusz, amely lényegében a hivatalos ünnepség záróakkordja volt. Ekkorra már a nap is kisütött, és kezdetét vehette a régi hagyományos bányásznap. Lacikonyhán sült a hús, és a bányavállalat egykori zenekara is megmutathatta, hogy még nem felejtette el, milyen nótával lehet a rendezvény hangulatát még magasabbra emelni. A vasárnapi bányásznap bizonyság rá, hogy a szívvel, lélekkel, önzetlenséggel megszervezett rendezvényeknek van jövõjük a Kis-Homoród mentén. Mind az ötletgazdák, mind a szervezõk ígérik, hogy jövõre ilyenkor ismét lesz bányásznap Lövétebányán.
Mihály János

Emlékmûavatás, majd bányásznap (Udvarhelyi Híradó, 2008. 08. 08.)


Vasárnap déli 12 órakor a szentkeresztbányai plébános, Balázs Hegedûs József által celebrált szentmisével kezdõdik az az ünnepség (bányásznap), melynek keretében a lövétebányai mûvelõdési ház elõtt felavatják a Bányász-emlékmûvet. A szentmise után ünnepi beszédek hangzanak el, felszólal többek között Atzberger Jenõ, a Hargita Bányavállalat egykori igazgatója és Ladó Ferenc volt bányafõnök. A leleplezés után a bányászhimnuszt a Lázár Béla zenetanár által vezetett lövétei férfidalárda énekli el. Ezután kezdetét veszi a régi emlékeket felidézõ bányásznap, melynek hangulatát az ünnepi alkalomból újra összeálló bányászzenekar emeli.

Mihály János

Tengerpótló Õrangyal-tábor (Udvarhelyi Híradó, 2008. 08.)


Már Homoródfürdõre érkeztek a második Õrangyal-tábor elõhangjai, az önkéntesek ma az elõkészületekkel, illetve a táborozók holnapi fogadásával vannak elfoglalva. Az augusztus 6–9. között zajló rendezvényen a szervezõ Hargita Megyei Ifjúsági Igazgatóság és a Gyulafehérvári Caritas csíkszeredai kirendeltsége 130 sérült fiatalnak biztosít szállást és tábori programot.
A homoródfürdõi tábor alapvetõen azoknak a sérült fiataloknak szervezõdik, akik nem vehettek részt a júniusi tengerparti nyaraláson. „Számukra biztosítunk szállást és étkezést, de a napi programokra bárkit elvárunk” – mondta Egyed Zsuzsánna, a megyei ifjúsági igazgatóság táborokért felelõs szakfelügyelõje. Táborozók érkeznek minden õrangyalozó területrõl: Udvarhelyrõl, Gyergyószentmiklósról, Csíkszeredából, Lövétérõl és Szentegyházáról. A szervezõk négynapos programmal készülnek, lesznek többek közt kiscsoportos bemutatkozások, kézmûves-foglalkozások, tábortûz, élõzene és sportvetélkedõk. A Homoródfürdõre várt 130 fõs csoportból közel tizenöten önkéntesek, de hasonló számú (148) sérült fiatal látogatott el másfél hónapja a tengerpartra is. A holnap kezdõdõ Õrangyal-tábort immár másodjára rendezik meg, a tavalyin 187-en vettek.
(B. I.)

Készül a Bányász-emlékmû (Udvarhelyi Híradó, 2008. 08. 05.)


Lövéte község nagykiterjedésû határának vasérc-lelõhelyeit régtõl fogva számon tartja a szakirodalom. Egyes szerzõk, kutatók szerint magának a vasbányászatnak valószínûleg évszázadokra, sõt évezredekre visszanyúló múltja volt itt. A vastartalmú kõzetek (limonit és sziderit) egykor mûvelés alatt lévõ lelõhelyeinek nagyobb része Lövététõl északra, a Kis-Homoród patak szûk völgyében voltak.

A természetnek „csaknem minden javaival”, elsõsorban borvízforrásokkal gazdagon megáldott mintegy 4-5 km-nyi völgyet e vidék XIX. századi nagy romantikus helytörténetírója, Jánosfalvi Sándor István, egyenesen Hámor-völgynek nevezte az õ idejében itt mûködõ vasveretõ mûhelyekrõl, hámorokról, amelyekben a kibányászott lövétei vaskövet dolgozták fel. A vasbányák környékét, hol a XVIII-XIX. század folyamán felépült néhány szerény bányászház, valamint felügyelõi lakás is, a hegyek oldalába vájt lyukakról Rókavárosnak (ma Lövétebánya, románul: Minele Lueta) nevezték el a lövéteiek.
A község határában a vasbányászat pontosan 1984. január 1-ig tartott. Hivatalosan ekkor zárták be a Hargita Bányavállalat egyik szektoraként mûködõ Lövéte Bányavállalatot.
A régi bányák emlékét helynevek és az emberi emlékezet õrzik: Szentkereszt bánya, Margit bánya, Szent János bánya, Gusztáv fõtárna, Kakuk bánya, Bugja bánya, Gergely bánya, Új-Szentjános bánya, és az idõk változását mutató Elena Pavel bánya, valamint a Vasile Roiþã bánya...
Az idén néhány ember kezdeményezésére emlékmûvet állítanak ennek a szakmának, a több mint ötszázéves múltra visszatekintõ lövétei vaskõbányászatnak (az elsõ írásos emlék a vaskõbányáról 1591. febr. 5-én kelt adománylevélben található), és mindazoknak, akik a bányamunka közben lelték halálukat. Az andezitkõbe faragott Bányász-emlékmû a székelyudvarhelyi Zavaczki Walter Levente szobrászmûvész alkotása. A szoborállítás anyagi fedezetét magánszemélyek, cégek és egyesületek támogatásából sikerült elõteremteni, tudtuk meg a kezdeményezõktõl. A szoboravató ünnepségre augusztus 10-én kerül sor Lövétebányán, de erre a késõbbiekben még szeretnénk visszatérni.
Mihály János

Olvastak az erdõben (Udvarhelyi Híradó, 2008. 07. 24.)


Szombaton kora délután zárult a Bibliofil Alapítvány, a székelyudvarhelyi városi könyvtár és a Kuckó Egyesület által szervezett, szûk egy hétig tartó, Ábel nyomában, olvasótábor a rengetegben címû olvasótábor Kalibáskõn.

A tizenhét gyermeknek ingyenes kikapcsolódási és tanulási lehetõséget nyújtó rendezvény a kilencvenes években a városi könyvtár által elkezdett, majd abbahagyott olvasótáborok hagyományát próbálja újraéleszteni, mint kiderült, nem kevés sikerrel. A táborvezetõk az elköszönõ résztvevõktõl mind pozitív visszajelzéseket kaptak, ami azt bizonyítja, hogy továbbra is igény van az olvasótáborokra. A gyerekek számítanak már a jövõ évi táborra, azonban a szombat délelõtti kiértékelés szerint Csegzi Gyõzõ Zsolt, az egyik legkisebb résztvevõ már a jövõ héten is eljönne. Az olvasótábor fõ célja az értõ olvasás fejlesztése volt, melyet nap mint nap a közös felolvasások alkalmával gyakorolhattak a táborlakók. Bár sokat volt rossz idõ, túrázásra, tájékozódási versenyre is sor került, melyek során a Hargita természetrajzával ismerkedhettek a gyermekek. Még a felügyelõket is meglepte – Mihály János történész elõadásában – a lövétei Ladó Laji, a „hús-vér Ábel” élettörténete, amelybõl inspirálódva írta Tamási Ábel történetét. Azonban a táborvezetõk számára a fiatal erdõõr történetébõl ihletett és a gyermekek által elõadott színi elõadások váltak maradandókká. Az olvasótáborból útravalóként mindenki egy Ábel a rengetegben kötettel és további három ifjúsági regénnyel távozott a városi könyvtár jóvöltából.
Asztalos Attila


Megrajzolták Hargita megye választási térképét (Udvarhelyi Hiradó, 2008. 07. 21)


Befejezte munkáját az a parlamenti bizottság, amelyet a romániai egyéni választókerületek kialakításával, megrajzolásával bíztak meg. Mint Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselõ, a bizottság tagja tájékoztatott, hagytak feladatot, munkát a kormánynak is.

A bukaresti, külföldi, szatmári és konstancai kerületeket ugyanis kvórum, avagy többségi szavazat hiánya miatt nem sikerült kialakítaniuk. Ezekrõl – a már meglévõ javaslatok alapján, illetve miután konzultál a bizottság tagjaival – a kormány fog dönteni. Mivel ezen a héten nincs kormányülés, várhatóan két hét múlva alakul ki országunk ezen új választási térképe, melyet hamarosan kormányhatározat formájában adnak közre. Hargita megyében, mint már jeleztük, öt választókerület született. Csúnyán leszavaztak – érvelt az esemény kapcsán lapunknak Márton Árpád. A megyénkre vonatkozó több, idõközben született javaslat közül ugyanis a szociáldemokratákét fogadta el a testület. A liberális elnök tartózkodott, én elleneztem, ám így is nyolc szavazatot kapott – részletezte a képviselõ. Ezen változat szerint, mondhatni, furcsa kerületek alakultak ki. Hargita és Kovászna megyében egy-egy román többségû kerület kialakítása volt a cél, és ezt el is érték – tette hozzá Márton Árpád, majd sorolta is: Maroshévíz és a medencében lévõ, román többségû községek egy szavazókerületet képeznek. A Gyergyói-medencébõl Ditró szintén ebbe a kerületbe került. Továbbá Csíkszereda és a várostól délre fekvõ községek – Alcsík, Kászonok, illetve Szentegyháza, Lövéte – egy kerületet alkotnak. A megyeközponttól északra fekvõ települések – Felcsík, Balánbánya, Vasláb, a Gyergyói-medencébõl Újfalu, Csomafalva – szintén egy választói kerülethez tartoznak. Egy másik kerületben Székelyudvarhely, Máréfalva, Kápolnás, Oroszhegy, Zetelaka, vagyis a környezõ községek, illetve az Almástól egészen Galambfalváig húzódó sávon található települések szerepelnek. Vitathatatlanul a megye földrajzilag legfurcsább választókerülete az ötödik, amelynek egyik határa Keresztúrnál kezdõdik, Galambfalván át a Nyikó mentén folytatódik, majd a Sóvidéket érintve át a Bucsinon, Szárhegyen, Remetén, Alfalun keresztül egészen Gyergyószentmiklósig tart.

Hány mandátum jár?
A Keresztúrnál kezdõdõ és Gyergyószentmiklósig tartó kerület legalább 120 kilométer hosszú, ám magyarok által lakott sáv, így – a képviselõ szerint – a választásokon itt nem lesz gond. A maroshévízi kerület ezzel szemben okozhat némi izgalmat a magyar jelölteknek. Márton viszont úgy véli, különösebb aggodalomra nincs ok, hiszen úgyis a megyében kapott szavazatok többsége fogja eldönteni, hogy egy pártnak hány mandátum jár.
Máthé László Ferenc



Olvasótábor
(Hargita Népe 2008. 06. 24. )

Ábel nyomában, olvasótábor a rengetegben címmel olvasótábort szervez V–VIII. osztályos tanulóknak a Bibliofil Alapítvány, a Kuckó Egyesület, valamint a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár.
Július 14. és 19. között olvasótábort szerveznek a Kalibáskõn. A szervezõk tizenöt tanuló számára biztosítanak ingyenes részvételt. A tábor elsõdleges célja az olvasáskultúra fejlesztése, az önmûvelés, Ábel világának megismertetése. Minderre kötetlen beszélgetések, építõ játékok, természetjárás közben és a különbözõ programok során kívánják felhívni a résztvevõ diákok figyelmét. A jelentkezõ V–VIII. osztályosoknak mindössze egy feltételnek kell eleget tenniük, be kell bizonyítaniuk, hogy már olvasták Tamási Áron: Ábel a rengetegben címû regényét. A táborra a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban lehet jelentkezni legkésõbb július 7-ig, egy, legfeljebb másfél oldal terjedelmû fogalmazással arról, hogy mi tetszett a legjobban Ábel történetébõl.
Amennyiben több mint tizenöt tanuló jelentkezik, a benyújtott fogalmazások, illetve a magyar nyelv és irodalom tantárgy jegyeinek figyelembe vételével döntenek a szervezõk arról, hogy kik érdemesek az ingyenes táborban való részvételre.
Szász Emese


Emlékeink iskolamúzeuma (Hargita Népe 2008. 06. 24.)

A bélésanyagból készült, világoskék óvodai viselet, a sötétkék-narancssárga sólyomruha, a fehér-kék kockás kisiskolás egyenruha, a pionírruha, valamint a sötétkék középiskolai viselet látványa fogad bennünket elsõként, ahogy a szentegyházi, pontosabban lövétebányai Iskolamúzeumba betérünk. Mindjárt meg is tapintjuk az egyenruhákat. Tényleg ilyen volt, csupa mûszál, csupa ismerõs darab. Van, amelyik csak utánzat, utólag varratták meg azokat, mert nem sikerült mindenikbõl eredeti példányt beszerezni. Hisz a rendszerváltást követõen boldogan dobtuk ki az egyformaságot ránk erõltetõ darabokat..., pedig nem is sok idõre rá beigazolódott, maga az egyenruha nem volt szükségtelen. Mostanában már az elemiben is megosztja a gyermekeket a pénz, mert igenis minden arra vezethetõ vissza. A tehetõsebb szülõk minél drágább, divatosabb, márkásabb ruhákban járatják gyermekeiket, akik aztán hozzájuk hasonló társaikkal barátkoznak inkább. Nem beszélve a kiegészítõkrõl, na nem az iskolástáskára vagy a tolltartóra gondoltam, hanem az elektronikai felszerelésekre, a fülhallgatós zenegépekre, a mobiltelefonokra és így tovább... Ezen gondolatokkal a fejünkben haladunk tovább az iskolamúzeumban. Mindjárt érezzük, nem a diktatúra éveit idézõ emlékszobában járunk, hanem az idõbe visszarepítõ járgányra szálltunk fel. A falon további iskolai emlékek, régi oklevelek, fényképek, karszámok, kitûzõk, emlékkönyvek sorakoznak. A régi képregényekbe is belelapoznánk, de már kíváncsian nyújtogatjuk nyakunkat, hisz még két megállója van idõutazós járgányunknak. Egyik terem az óvodai kellékek tára, a kis asztalon fa és mûanyag építõkockák, jól ismert formácskák. A szúrkát már hiába keressük tekintetünkkel, pedig milyen jó kis kézügyességi foglalkozás volt az is. A hímzés gyerekváltozata, tû és cérna nélkül, a rácsos panamavászon-utánzatba lehetett rajzszegtípusú színes szúrkákból szebbnél szebb alakzatokat kirakni. A nagy szekrények sem tátongnak üresen, az iskolai laborfelszerelések sorakoznak bennük. Dicséret az ötletgazdának, amiért nem egy félreesõ helyre rakatta ezeket a tárgyakat, hanem iskolamúzeummá alakította a hajdan virágzó bányatelep iskolaépületét, amely régen és ma újra kettõs célt szolgál. Akárcsak Reményik Templom és iskola címû verse. Az épület hátsó részében található templomban ugyanis a bányai katolikus plébános hirdeti Isten igéjét vasárnaponként, a hajdani, I–IV. osztályos iskola pedig múzeumként várja a betérõket.
Máthé István, a szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskola igazgatója kalauzol bennünket a nemrégiben tartott jubileumi iskolai ünnepség alkalmából megnyitott múzeumban.
Ezúttal az osztályterembe lépünk, és itt idõzünk a legtöbbet. Megcsikordul a kopott földgömb, imbolyog is egy kicsit. Illik neki, hisz öreg lábon áll. Az apró fapadok tintatartónak kivágott lyukkal és palatáblával idézik a letûnt idõket. A falakon rongyos térképek, nincs idõ a határokat megkeresni, megnézni, vajon mikoriak, pedig érdekes lenne. A sárga deszkapadló, a rongyszõnyeg, a fáskályha, a katedrán a petróleumlámpa, a jókora számoló a színes gömbökkel, a szekrényekben az egymás mellé helyezett régi rádiók, további szertári kellékek mind-mind életre keltik az emlékeket. Minél idõsebb a betérõ, annál régebbi az emlék, és élményteli a gyermekkor felidézése. Emlékébresztõ iskolamúzeumot rendeztek be a szentegyházi középiskolai oktatás 50. évfordulójára. És nemcsak a szentegyháziak, a lövétebányaiak és környékbeliek emlékeit idézik, ébresztgetik e tárgyak, hanem minden múzeumlátogatóét. Máthé István igazgató pedig nem tett pontot a gyûjtögetés végére, újabb egyenruhával bõvül hamarosan a készlet. Az iskolások katonai felkészítõi, királykék egyenruháját készítteti el a napokban. A múzeumhoz nem kért adományokat, de ha van, aki nem dobta ki ezeket az egyenruhákat, és sem a diktatórikus, sem az új idõk demokratikus molyai nem rágták azt meg, akkor vigyék el a lövétebányai iskolamúzeumba, hadd bõvítsék a készletet. A palatábla mellé is elkelne a palavesszõ meg a kalamáris...
Az iskolamúzeumnak egyelõre nincs nyitvatartási programja, a szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskola titkárságán kap segítséget a múzeumba betérni akaró, de mert egyre többen jelezték, hogy turisták, átutazók érdeklõdtek a múzeum felõl, feltehetõen a templom harangozója fogja a késõbbiekben a múzeum gondnoki teendõit is ellátni. Az iskolamúzeum ötlete megvalósult. Érdeklõdõ, kíváncsiskodó, nosztalgiázni vágyó, gyermekkorát felidézni kívánó pedig mindig fog akadni.
Antal Ildikó

Júniusban elkezdik a munkát (Udvarhelyi Híradó 2008. 04. 23.)

Borbély László miniszter és Bunta Levente, Hargita megye tanácsának elnöke tegnap írták alá a Homoródmente útjának teljes feljavítására vonatkozó szerzõdést.

A tervek szerint a Szentegyháza–Lövéte–Homoródalmás–Oklánd– Homoródújfalu útvonalon 27 kilométer utat építenek járdával, híddal, vízátereszekkel együtt. Hargita megye önkormányzata az országban elsõként nyújtotta be pályázatát a Regionális Operatív Program keretében, így elsõként is élvezheti a program által biztosított keretösszeget. Az elnyert támogatás mértéke nagyjából megfelel a megyei tanács útjavításra kapott nyolc évi költségvetésével. Mintegy 16 millió euróról, vagyis 56 millió új lejrõl van szó, amihez a megyei tanácsnak mindössze 2 százalék önrészt kell felmutatnia. A bejelentések szerint a versenytárgyalások májusban kezdõdnek, így júniusban már elindul a munka. Az útszakasz teljes újjáépítése két éven belül fejezõdik be.
M. L. F.

Szentegyházáról gyorsan az E60-ra (Udvarhelyi Híradó 2008. 03. 28.)

A vidéki útjavításokat illetõen a napokban a 132-es megyei útra terelõdött a figyelem, ugyanis megbeszélésre gyûltek össze az említett útszakasz mentén található települések polgármesterei, a megyei tanácsosok, illetve a beruházási szakemberek, akik közösen elemezték az útépítés kivitelezési módozatát és az elvárásokat.

A Szentegyházáról Lövétén, Homoródalmáson, Karácsonyfalván és Oklándon keresztülhaladó 132-es megyei út feljavítását célzó pályázatot Hargita megye tanácsa országos szinten elsõként tette le a regionális operatív program kiírásakor, így a pályázat még 2008 januárjában pozitív elbírálásban részesült. A nyertes programmal 26,8 km hosszúságú útszakaszt újítanak fel úgy, hogy három meglévõ hidat modernizálnak, és nyolcvanöt újat építenek különbözõ méretekben. A beruházás összértéke 66,9 millió lej, ebbõl az EU támogatása 54,2 millió lej. A 10,5 millió lejes forgalmi adót az állam biztosítja, további 951.000 lejt a fejlesztési minisztérium fizet a tervezésre és az elõkészületekre, így a projekt önrésze csupán 1,1 millió lej lesz – tájékoztatott Bunta Levente, Hargita megye tanácsának elnöke, majd hozzátette: a tavasz közeledtével kiírják a munkálatokra vonatkozó liciteket, és elkezdõdhet az építés.
B. I.

Lövéte – Élõ tájház mindennapjai (Udvarhelyi Híradó 2008. 03. 14.)

Messzire eljutott a lövétei tájház híre. Elsõsorban azért, mert gyûjteményét helyi összefogás és adományok hozták létre. Nem csak akkor fogadnak látogatókat, ha épp érkezik valaki; délután derûsen munkálkodó gyermekek hangja tölti be. Rendezvényeik is sokakat vonzanak.

Kõtornácos épületben

A helyi polgármesteri hivatal felvállalta a tájház létesítését, és részmunkaidõben fizeti a szakoktatót is. Az épületet, amelyben korábban üzlet mûködött, visszaállíttatták eredeti formájába. Mihály János az iskola könyvtárosa, tanára volt akkoriban és a tájház létesítésének mozgatója – ma szakirányítóként is sokat tesz. A falu központjában, a régi piactéren a jellegzetes 19. századi lövétei kõház két szobájában helyezték el az iskolai gyûjteményt, valamint Tornay Gergely, Lövéte egykori plébánosának hagyaték-magángyûjteményét. A tájház tisztaszobája olyan, mintha a gazda csak most lépett volna ki. Köcsögök az ablakban, bokályok a kendõszegen, téka, asztal, szék és bölcsõ is. A 19–20. századi, helyi készítésû festett bútorokkal berendezett szobában a hagyományos vetett ágyon megcsodálhatók a híres lövétei szedettes párnabütjei, amelyek egyszerû formavilágukkal szépszeretetrõl és mély érzelmekrõl hordoznak üzenetet. A szõtt kelmék és használati tárgyak még a 20. század elején is a lövétei lányok hozományát képezték. A virágdíszes tálasok, hozományosládák, díszes kendõszegek, festett ágyfõk, karos padok, kontyos vagy hegedûhátú székek ma a tájházban láthatók csupán. A faeszközök, botok, sulykok, vászonfeszítõk, guzsalyok, fakanalak a helyi fúró-faragó ezermesterek keze nyomát viselik.

Múltból jövõt

A munkaszobában délután az iskoláskorúak szervezett tancsoportokban szõni, gyöngyöt fûzni, varrni, hímezni és fonni tanulnak Fazakas Ágnes szakoktató szívbéli irányításával. Részmûveleteket elsajátítva céljuk az, hogy el tudják készíteni a helyi népviseletet, amelyet mindig is asszonykezek állítottak elõ a férfiak által készített eszközökkel. Egy 1800-as években készült osztovátán a rongyszõnyeg szövését tanulják meg, majd késõbb a többnyüstös technikákat, mintákat is. Ezekben a napokban a VII-esek székely kötényt hímeznek, a VI. osztályosok saját székely ingeiket varrják, a IV–V. osztályosok gobelinhímzést tanulnak, és a II–III. osztályosok szálöltésest varrnak, a csoportbéli fiúk pedig a gyöngyfûzést gyakorolják. A szoba falán Ádám Gyula fotómûvész Lövéte építészetét bemutató állandó kiállítása látható.

Megbecsülik, és továbbfejlesztik

Megtudtuk, egyrészt az iskolai helytörténeti oktatásnak is köszönhetõen, másrészt amióta a gyermekek tájházi foglalkozásra járnak, a családokban az átörökölt tárgyakat már nem adják el a lövéteiek. A tájház udvarán gazdasági épület felépítése a közelebbi céljuk, és a nemrég megvásárolt szomszédos telken épülhet a könyvtár laka, amely külsejében szintén a hagyományos életforma további bemutatására lehet alkalmas. Ha a tervezett építmények elkészülhetnek, egy hagyományos lövétei utca mentõdhetne át – újabb vonzerõt jelentve az odalátogatóknak is.

Rendezvényekrõl mesél a tájház

A tájházat 2002-ben avatták föl. Létrehozásában együttmûködtek: Hargita Megyei Kulturális Központ, Lövétei Polgármesteri Hivatal, Felsõ-Homoródmente Kistérség. Lövéte község tárgyi, néprajzi értékeinek (festett bútorok, szedettesek, berendezési tárgyak) ad helyet. A tájházban idõszakos rendezvényeket is tartanak: helytörténeti vetélkedõket, könyvbemutatókat, az udvaron fõzõversenyeket, de kókos lepénysütéssel Õrangyal-találkozót is. Legnagyobb rendezvényükön, a 2006-os Falunapok alkalmával „a lányos ház”, a menyasszony kikérésének színhelye volt a hagyományos lakodalmas szokásokat felelevenítõ ünnepségen. A Mihály János szakirányító, András József gondnok és Fazakas Ágnes alkalmazott szakoktató által mûködtetett tájház minden hétköznap délelõtt 9-tõl 11 óráig, illetve délután 4-tõl 6 óráig látogatható.
Molnár Melinda

 
Kitáncolták magukat és a farsangot is a lövéteiek (Udvarhelyi Híradó 2008. 02. 06.)

Egyedi módon „táncoltatják ki” a víg, bál-bál utáni farsangfarki idõszakot a lövéteiek. Eltelepíthetetlen szokás: kell hozzá a templom, a plébánia udvara és a malomárok hídjai, ahol a település apraja-nagyja jelen lehet a nagy seregszemlén.

Idén több mint száz fiatal ropta székely ruhában a megszokott táncrendet. A falu zenélni tudóinak egyesített zenekara Lázár Béla vezetésével ingyen húzta a talpalávalót a Népháztól a templomig, onnan a plébánia, majd a községháza udvarán át a hidakig és tovább a serkebálban – a himnusz-énekléssel záródó éjféli harangkondulásig. Kövércsütörtök óta estérõl estére állt a bál: óvodások, iskolások, felnõttek, nõs emberek szerre kimulathatták magukat. A székely ruhás-rokolyás bált vasárnap, a „serkebált”, a serdülõkét húshagyókedden utcai ünnepség után tartották. Ma már nem csupán a szeretõs legények kaptak bokrétát, amit illik viszonozni majd májusággal. Így indultak bokrétásan a Népháztól, a menet elején húzták a nótát a zenészek. Ritka az a település, ahol húshagyókedden megszólalnak, szentmisére hívnak a harangok. „A ma élõkön áll, hogy a település jövõjét szebbé vagy silányabbá teszik-e” – hallottuk László István plébánostól. És felajánlotta a szentmise adományait a helyi ifjúságnak. Majd levonult a plébánia udvarára a több száz résztvevõ. A leánykórus kezdte a Ma vagyon a farsang napja népdallal, majd szerre kérték: „szállj le kolbász a hídból”, amibõl métert kértek útravalóul. Megtudhattuk, pad alatt, a polcon van a kínálni való pálinka. Kívántak minden földi jót teheneknek, tyúkoknak, gazdának is. Aki ez alkalommal a plébános volt, székely ingben. Félre is állt minden unalom, bár keseregtek a pártában maradt lányok. Bárki megtudhatta a csujjogtatásból: most kell rázni a rongyot! Aki idén nem kapott võlegényt, belenyugodott: „várok még egy évet.” Az öt éve mûködõ Idõsek Dalárdája régi köszöntõ, szerencsekívánó dalokat énekelt. Aztán megjelentek az „idegenek a kútnál”. Két nem faluképbe illõ viseletû és viselkedésû lány sopánkodott vénlányságán. Palántaszurkáló csizma, paróka és minden egyéb mellett süteménykészítõ remeküket is megkóstoltuk: csokimázas, kókuszos puliszkát aligha kívánunk a jövõ farsangig. Az ördögök megcirógatták a bámészkodó népeket is, de a két „máslányt” elindították a pokolba. A községháza udvarán folytatódott a kínálkodós táncmulatság. Régen a bíró, manapság Lázár Zoltán polgármester köszönti és ajándékozza meg az ifjakat. Jókedvvel indult a menet tovább. Az Ágaston-hídon kezdték, a piachídon folytatták a táncot, hogy majd a Népházban tánctanulással, gyakorlással és fergeteges bállal zárják a vígság idõszakát. Megválasztották a szegenkénti legénybírókat is. Manapság is pánkót, kürtõst sütnek és törökbúzát fõznek – így ételben se volt hiány 1952-ben tiltották be a farsangi utcai felvonulást. Mikor ’90-ben újra kivonulhattak, az öregeknek „hullott a könnyük örömükben”. Vidámabb így manapság is a tavaszvárás – látogassanak el jövõ húshagyatkor Lövétére.
Molnár Melinda

Felnõtt a legszámosabb nemzedék (Udvarhelyi Híradó 2008. 01. 11.)

A 2007-es évrõl szólva gyakran emlegetik, hogy felnõttkorba léptek azok, akik 1989-ben születtek, így szimbólum értékû ez a nagykorúsítási idõszak. Ugyanakkor azt is fájlalva mondjuk ki, hogy ennyi felnõttel aligha gyarapszik a közeljövõben közösségünk.

A Felsõ Homoródmente településein, Lövétén, Kápolnáson és Szentegyházán közel kétszáz fiatal felnõttet ünnepeltek az elmúlt hetekben.A közösségi kultúra egyik fontos eleme, hogy az élet sorsfordulóit szimbólumokkal is jelzik, amelyek jelentést hordoznak az érintetteknek egyénileg is. Kezdetet és egy korszak lezáródását jelzi a nagykorúsítási rítus is, amit minden korban megünnepeltek, emlékezetessé tettek a különbözõ ünnepségekkel, szertartásokkal. Napjainkban a nagykorúsítási iskolai ünnepségek, a maturandusszalag és vidéki településeken templomi ünnepséggel kezdõdõ, a helyi mûvelõdési házban folytatódó mûsoros bállal végzõdõ ünnepség vált általánossá. A megkérdezett települések közül visszakövethetõen Lövétén legrégebbi a múltja, Kápolnáson mintegy negyvenéves hagyomány, és 2003-tól Mihály József kezdeményezésére Szentegyházán is életre hívták a megjelölt napot. Bár méreteiben változott a Felsõ Homoródmente településein az ünneplés, hagyományaiban, programpontjaiban egységesen közösségi ünnep, túlnõve családi kereteit.
Mindhárom településen szûknek bizonyult a kultúrház a nagyszámú ünneplõnek. A mûsoros bál, az egy-egy szál virág, amelyet a polgármesteri hivatalok képviselõi nyújtottak át jókívánságok mellett útravalóul az új életszakasz jelzéseképpen – mindhárom településen örömet jelentett a kiemelteknek. De túl a hozzátartozók virágcsokrain és megilletõdött mosolyán, valamint a közösségek kifejezett örömén – mely szerint mindig ünnep, ha teljes jogú felnõtteket köszönthetnek –, annak jártunk utána, hogyan szervezõdtek, mi a közös bennük, és legfõképpen mi az az egyéni többlet, amelyet a hagyományõrzõ közösség nyújthat fiatal felnõttjeinek e jeles napon? Beszélgetõtársaink kiemelték: fontos, hogy önszervezõdõen a fiatalok állítják össze a mûsort. Szakmai segítséget kaptak Szentegyházán György Lászlótól, Lövétén Orbán Ernõtõl és Kápolnáson Ferencz Annától. Az ünnepeltek székely ruhát öltenek, és a bemutatott lányos, legényes, valamint páros táncok egy-egy szeletét mutatják be a helyi hagyománynak. Szentegyházán társasági táncokat is bemutattak, és Tankó Noémi ötlete alapján állították színpadra a fehér-fekete fényekkel, gyertyákkal, színekkel a jó és rossz választások lehetõségét jelképezõ mozgáskoreográfiát. Kiemelt szerepet vállaltak, bemutatkoztak a közösségnek azok is, akik verssel, szólóénekkel vagy hangszerszólókkal, duettel készültek. Emlékezetes marad Gábos Szabolcs és Simó Zoltán fellépése a Gábor Áron Mûvelõdési Házban. Elmondták azt is: megtisztelõ, hogy a települések egyházi és világi vezetõi, a szülõk és mindazok, akik vigyázták útraindulásukat, köztük egykori tanítónõik, tanáraik, keresztszüleik is, fontosnak tartják az ünnepélyt. Hogy süteménnyel és egyéb, a kosarakból felkínált jókkal is kedveskedtek az ünnepestéken, és kortársaikkal együtt vigadhattak. A krónikásnak azt is hangsúlyozták: valódi felnõtt gondolkodást jelent a soron következõ idõszakban, hogy készüljenek életfeladataikra. Sikeresen vizsgázva, felvételizve vagy munkahelyükön – akik nem tanulnak tovább. Megfogalmazódott a hála is szüleik iránt, hogy abban a nehéz ’89-es évben is családba érkezhettek, és hogy ehhez az ünnepi naphoz hû máig az õket sajátjának tekintõ faluközösség. Lehessen minden ünneplõ és ünnepelt számára bátorítás Gyökössy Endre gondolata, amelyet a szentegyházi nagykorúsítási emléklapra írtak: „Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.”
M. M.



 

 
2007

Õrizzük meg Homoródfürdõ értékeit (Udvarhelyi Híradó 2007. 11. 14.)
 
A Felsõ Homoródmente Kistérségi Társulás november 10-én a Lobogó Panzióban a fenti címmel rendezett környezetvédelmi konferenciát, amelyre a kistérség települései, Kápolnásfalu, Szentegyháza és Lövéte önkormányzati küldöttei mellett eljöttek Oklánd, Homoródalmás és Homoródszentmárton polgármesterei és munkatársaik is.

Milyen sorsot érlel, ha a „vasmûvesség örököseinek” hozománya enyészõben? A kistérségi, egyesületi, önkormányzati, vállalkozói és civil szféra összefogását, szemléletmódváltását sokan tekintik szívügyüknek, és tudva tudják a benne részt vállalók: a térség fellendülése ugyanannak a természeti környezetnek más kiaknázásában, a turizmus lehetõségeiben rejlik. Amit ma már jól mûködõ uniós – és nem csak – pályázati lehetõségekkel is mûködésbe lendíthetnek. Tavaly a térségben élõ gyerekek környezettudatos nevelését segítette a Vargyas-völgye megismerése – tudtuk meg az egyesület elnökétõl, Burus Ella-Mária szentegyházi polgármestertõl. Idén a konferencia tematikáját szánták módszertani keretül a vidékfejlesztési törekvések támogatására, kiemelten a környezetvédelmi kérdések népszerûsítésével. Both József, a Hargita Megyei Környezetvédõ Ügynökség osztályvezetõje a Natura 2000 Hálózat Hargita megyei nagyvad-, élõhely- és madárvédelmi területeit ismertette. A vidékfejlesztés alapja: minél jobban megõrizni a területet. Külföldi szakértõk bevonásának lehetõségei, tájékoztató, népszerûsítõ kampányok és kommunikációs stratégiák mellett megtudtuk: a napokban megszületett az 1284-es kormányhatározat, amely a madárvédelmi területek létrehozását szabályozza. Máthé István egyetemi tanár, a Sapientia EMTE Mûszaki és Természettudományi Tanszékének csíkszeredai kutatásai alapján az Ásványvizek mikrobiológiai vizsgálata tenyésztéses és molekuláris biológiai módszerekkel a Felsõ Homoródmente Kistérségben címmel mutatta be a szentegyházi és homoródfürdõi Lobogó, valamint a nádasszéki, a székelyszelterszi, Délõi borvízforrás elemzésének eredményeit. Sok kérdés hangzott el, válaszképpen elmondható: a vízminõség megmaradásának feltétele a forrásfoglalás, a tiszta edények használata. A merítéses források átalakítása, a lovak kitiltása a források környékérõl, hogy a talajvízzel ne kerülhessen ürülék a fogyasztásra szánt vízbe. Megtudtuk: egészségvédelmi törvény szabályozza a forráshasználatot, de sok még a szemléletbeli tennivaló, hogy mikrobiológiai szempontból kifogástalan és egészséges állapotában juthasson asztalunkra e természeti kincs.
A konferencián bemutatták a Lobogó forrás vízösszetételét ismertetõ tetszetõs, új táblát is, és a kistérséget népszerûsítõ leporelló is elkészült.
Burus Tünde Szentegyháza és környéke idegenforgalmi lehetõségei címmel a napokban megjelent könyvének bemutatása után a résztvevõk meglátogatták a korszerûen átalakított 6-os villát, amelyben a megyei ifjúsági igazgatóság vezetõi kalauzoltak.
Sándor Kálmán és Burus Tibor megyei tanácsos a térség polgármestereivel osztotta meg ausztriai tapasztalatait a Leader-programról. Keretében a szarvasmarha-tenyésztést serkenthetik, feltételeit korszerûsíthetik a Homoródmente településein. A konferencia munkálatait és a könyv megjelenését a Felsõ Homoródmente Kistérségi Egyesület, Hargita megye tanácsa, az Illyés Közalapítvány és a Pink Line támogatta.
Molnár Melinda

Az Õrangyalok is emlékezhetnek (Udvarhelyi Híradó 2007. 10. 22.)

Szombaton a kölcsönös odafigyelés és a szeretet jegyében látogattak az õrangyalok Lövétére, ahol egy emlékezõs délutánon, Pityókabál „fedõnév” alatt több mint száz résztvevõ nézte végig az elmúlt programok fotóit – mesélte lapunknak Egyed Zsuzsanna, a Hargita Megyei Ifjúsági Igazgatóság programfelelõse. Az emlékek felelevenítését követõen a résztvevõk írásban és rajzban készítettek beszámolót. A hétvégi eseményen, Õrangyal-program keretében már másodszor szerepelt a helyi Kákvirág gyermek- és ifjúsági néptánccsoport – elõadásukkal csodás népviseleti parádét és hangulatot teremtettek, megnehezítve a program végi búcsúzkodást.
Bálint István


Röviden (Udvarhelyi Híradó 2007. 10. 19.)
Lövétére látogatnak az õrangyalok

A Hargita Megyei Ifjúsági Igazgatóság és a szentegyházi Szent Gellért Alapítvány szervezésében mûködõ Õrangyal program a hétvégén Lövétére látogat, ahol 2007. október 20-án 15 és 18 óra között emlékezéssel egybekötött pityókabált rendeznek. A program szervezõi kihangsúlyozzák a rendezvények alkalmával megvalósuló kapcsolatteremtés és együttérzés fontosságát, mellyel nyitottabbá szeretnék tenni a sajátos nevelési igényekkel rendelkezõk világát is. Az Õrangyal-programokat támogatók és partnerek segítségével lehet megvalósítani. Már több civil szervezet és önkéntes bekapcsolódott a programba, ám az éves terv megvalósításához további támogatókat keresnek, hogy minden hónapban több helyszínre, tartalmas programokkal tudjanak ellátogatni. A szervezõk szeretettel várnak Lövétére mindenkit, aki a közösségért tevékenykedve és azt támogatva hozzájárul a gyerekek és az ifjúság neveléséhez. (B. I.)


Aszfaltoznak Szentpál és Oklánd között (Udvarhelyi Híradó 2007. 10. 18.)

Elkezdték a 131-es út Homoródszentpál és Oklánd közötti szakaszának aszfaltozását, ugyanakkor a megyei önkormányzat arról is tárgyal az illetékes minisztériummal, hogy Felsõboldogfalvától a megye déli határáig kapjanak támogatást a 131-es út modernizálására. A Kis-homoród menti 132-es út modernizálási tervének megvalósítása érdekében a Regionális Operatív Program pályázatára nevezett be a megyei tanács.
Bunta Levente megyei tanácselnök szerint nagyon fontos volna a Szentegyházától Lövétén, Almáson, Karácsonyfalván és Oklándon áthaladó út leaszfaltozása egészen Újfaluig, ahonnan már könnyen lehetne csatlakozni a Brassó felé vezetõ országúthoz. A megyei tanács egy korábbi útfeljavítási terve – melynek tegnap neki is fogtak – a Székelyudvarhelyt Gyergyószentmiklóssal összekötõ libáni út leaszfaltozása. Bunta lapunknak kifejtette, bár az éjszakai fagyok nem kedveznek az aszfaltozásnak, az útszakasz alapozási munkálatai az õsz folyamán megvalósíthatók. A feljavításhoz szükséges pénzt egyelõre a megyei önkormányzat banki kölcsönbõl, PHARE- és minisztériumi alapokból fedezi, mivel az aszfaltozásra kiírt, nyár végi pályázati döntést megfellebbezte egy bákói cég, és a per még nem zárult le. „Tõlünk független, peres ügy miatt nem állhat a megye számára fontos útszakasz tervezett feljavítása, ezért úgy döntöttünk, hozzáfogunk a munkálatoknak, hogy május végére átadhassuk mint aszfaltutat a forgalomnak. Addig ezen az útszakaszon a munkálatok miatt nem lesz zavartalan a közlekedés, melyért az arra haladók megértését kérjük” – nyilatkozta a tanácselnök.
(bágyi)


Hárommillió euro Keresztúrnak és Lövétének (Udvarhelyi Híradó 2007. 10. 17.)

Tegnap Korodi Attila környezetvédelmi miniszter Benyovszki Lajos, Székelykeresztúr polgármestere, illetve Lázár Zoltán, Lövéte község polgármestere társaságában két, infrastrukturális fejlesztéseket célzó udvarhelyszéki nyertes pályázatot mutatott be a városházi RMDSZ-irodában.
Mint a miniszter közölte, Keresztúr és Lövéte az ivóvíz- és szennyvízhálózat fejlesztésére nyert pénzt. A környezetvédelmi minisztérium 2005-ben indított el egy programot, amellyel az országban található úgynevezett kritikus pontokat igyekeztek csökkenteni. Elõször a nagyvárosok kerültek sorra, most pedig a kisebb települések következnek, fõleg azok, amelyekban nincs kiépítve ivóvíz- és szennyvízhálózat. Keresztúrnak 1,84 millió eurós összeget ítéltek meg, amelynek 85%-át a minisztérium adja, és melyet a városnak 2010-ig kell elköltenie. Mint kiderült, ebbõl a Kossuth Lajos-negyed csatornarehabilitációját oldja meg a település. Lövétén a csatornahálózat felújítása mellett szennyvíztisztító állomást is építenek. A község 1,37 millió eurót fog kapni, melybõl a szaktárca támogatása 1,15 millió. Azt szeretnénk, ha ezek a beruházások egyéb fejlesztésekhez társulnának – jelentette ki Korodi Attila, aki azt is tudatta, hogy jelenleg Hargita megyében egy szakemberekbõl álló csapat a megye hálózati térképének, egy úgynevezett „kefelenyomatnak”, „mesterpéldánynak” az elkészítésén dolgozik, ami után kiderül, hol lesz még szükség további beruházásokra ezen a területen.
Máthé László Ferenc

Falunapok õszi hangulatban (Udvarhelyi Híradó 2007. 09. 11.)

Rengeteg érdeklõdõ látogatott el az elmúlt hétvégén a lövétei falunapokra. Még a zord idõjárás, a szokatlan hideg és a nagy sár sem riasztotta vissza az embereket, és igazán sikeres volt a faluünnep. A kétnapos rendezvény programja tartalmas és változatos volt, nem csoda, hogy sok embert megmozgatott.

A Kishomoród menti katolikus község minden évben szeptember 8-án ünnepeli a helyi templom búcsúünnepét, amelyet rendszeresen falunapokkal kötnek össze. Az idén is a hagyományhoz híven megrendezték a faluünnepet, amely nemcsak a helyeiket mozgatta meg. A rendezvényre számos lövétei elszármazott is hazajött, és a falu testvértelepülései is képviseltették magukat. A környékbeli településekrõl is átjöttek ünnepelni az emberek, homoródalmásiakkal, oklándiakkal, kápolnásiakkal és szentegyháziakkal is lehetett találkozni a rendezvényeken. A szombati és vasárnapi szemerkélõ, idõnként pedig zuhogó esõ nem vette el a jelenlévõk kedvét, és a helyszínen felállított sátrak, illetve ernyõk alá szorulva is végignézték az elõadásokat. A szombat esti utcabálon pedig csaknem hatszáz személy mulatott. Lázár F. Zoltán polgármester szerint ezért érdemes megszervezni a falunapokat, hiszen innen is látszik, hogy igény van rá. A polgármester fontosnak tartja, hogy minden évben megrendezzék ezt a rendezvényt, hiszen közösséget összetartó ereje van.

Változatos volt a program

A rendezvény szombaton délben ünnepélyes szentmisével kezdõdött, amellyel a helyi
templom búcsúünnepének tisztelegtek. Ezután került sor a falunapok hivatalos megnyitójára a központban felállított szabadtéri színpadon. Délután Müller Csaba, a Kós Károly Egyesület tagja tartott elõadást a hagyományos székely népi építkezésrõl. 17 órától a Népházban kézmûves kiállítás kezdõdött, ahol a helyi gyerekek munkáit lehetett megtekinteni. Foglalkozás-bemutatót is tartottak, a varrás, szövés és a gyöngyfûzés mesterségét lehetett elsajátítani. Délután hat órától a székelyderzsi István Ildikó népdalokat énekelt a szabadtéri színpadon. Ezután következett a rendezvény egyik csúcspontja, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes elõadása, amely egy kisebb tömeget vonzott be a Népházba. Lázár Zoltán polgármester elmondása szerint ez volt a falunapok legsikeresebb mûsora. Este táncház volt, ahol István Ildikó és férje, Mihály Elek biztosította a zenét és a jó hangulatot. Utána utcabálon mulattak a lövéteiek vendégeikkel együtt. Vasárnap a sportpályán, régi nevén a Gerõkertben folytatódott az ünneplés. Délben vendégházat avattak a szociális étkezde udvarán. A vendégházat helyi erõbõl sikerült létrehozni, harminc személynek tudnak szállást biztosítani benne. A létesítményt a helyi plébános szentelte fel. A falu számára igen fontos eseményen jelen voltak Antal István és Asztalos Ferenc képviselõk és Lövéte testvértelepüléseinek küldöttségei, élükön a polgármesterekkel. Délután a szabadtéri színpadon változatos elõadások tették színesebbé az ünnepet. A rendezvény érdekessége az volt, hogy minden Homoród menti település képviseltette magát a színpadon valamilyen elõadással. A szervezõk azért tartották fontosnak, hogy minél több település jelen legyen a színpadon, hogy ezáltal bemutassák és megismerjék egymás kulturális életét a szomszédos falvak. A helyi fellépõkön kívül budakalászi, szenttamási, kápolnásfalusi, szentegyházi, szentkeresztbányai, homoródszentmártoni, homoródújfalusi és homoródalmási mûkedvelõ csoportok szórakoztatták változatos elõadásokkal a szép számban összegyûlt közönséget. A kulturális mûsort a homoródalmási fúvószenekar nyitotta meg, és a lövétei diákokból álló fúvószenekar zárta. Közben változatos volt a program, néptánccsoportok léptek fel, furulya-elõadásokat hallhattunk, énekelt a helyi férfikórus is. De nemcsak hagyományos népi elõadások voltak terítéken, a hangulatot modern táncbemutatók is színesítették kisebb és nagyobb diákok, fõleg lányok elõadásában. A szabadtéri ünneplés a Gerõkertben egészen estig tartott.

2200 személy ehetett az óriásbográcsból

Hat év után ismét elhozták Lövétére a híres óriásbográcsot a domaszékiek. A bogrács a 2001-ben megtartott falutalálkozón volt elõször Lövétén, és igazán nagy sikert aratott. Vasárnap már kora reggel nekikezdtek a fõzésnek a szakácsok, és az egész sportpályát ínycsiklandozó illatok szállták be, hogy csakúgy összefutott az ember szájában a nyál. 2200 embernek elegendõ gulyás készült a hatalmas bográcsban, amelyet daruval emelgettek, és létrával közelítettek meg az étel szakemberei. A gulyás délutánra készült el, és igazán finomra sikeredett. 450 kiló tiszta húsból, 80 kiló hagymából, 9 kiló fokhagymából, rengeteg zöldség hozzáadásával készült el a pikáns, magyarosan fûszeres étel. A domaszéki szakácsokból álló csapat már tapasztalattal rendelkezik a több ezer személynek elegendõ ételek fõzésében.

Ismét Lövétén volt az UH-sziget

Immáron másodjára ünnepeltünk mi is együtt a lövéteiekkel. A tavaly az augusztusi falutalálkozóra látogattunk el egy érdekes játékokkal és nyereményekkel felszerelt sátorral. Akkor igazán nagy sikert aratott sátrunk, és folyamatosan gyerekekkel voltunk körbevéve. Az idén a hétvégi falunapokon voltunk jelen. Vasárnap délelõtt a Gerõkertben felállítottuk az Udvarhelyi Híradó sátrát. Alighogy megérkeztünk és kipakoltunk, máris lelkes gyerekek özönlötték el sátrunkat. Ajándékba léggömböket adtunk nekik, és élményfotókat készítettünk róluk. Büszkén mondhatjuk el, hogy nyári akciónk keretén belül Lövétén sikerült a legtöbb gyereket megajándékozni, csaknem 170 élményfotót készítettünk, amelyeket a hét folyamán a lapkihordónk kézbesít tulajdonosaiknak.

Sikeres pályázatok

Lázár F. Zoltán, a község polgármestere büszkén mesélte, hogy az utóbbi fél évben több sikeres beruházást is véghezvittek Lövétén. A falu megnyerte a Környezetvédelmi Minisztérium pályázatát, amelynek eredményeképpen földcsuszamlást megakadályozó munkálatokat végeztek több helyen. Májusban ért véget a projekt, amelynek a költségvetése megközelítette a négymilliárd lejt. Továbbá, ugyancsak a Környezetvédelmi Minisztériumon keresztül, a község megpályázta egy szennyvízcsatorna kialakítását. Most vannak folyamatban a szerzõdéskötések, és még az õsz folyamán elkezdik a munkálatokat. A községben az egyik legnagyobb probléma az utak állapota, hiszen autóval elég nehezen járhatóak. Tervbe vették, hogy felújítják a 29-es községi utat. A pályázatról eredmény még nem született, de a polgármester szerint biztatóak az elõrejelzések, így nemsokára az útjavításoknak is nekifoghatnak. Mivel a község elég nagy, csaknem 3600 lakosa van, egy saját fogászati rendelõt szeretnének létrehozni, hogy a lövéteieknek ne kelljen a környezõ településekre járniuk fogorvoshoz. Testvértelepülésüktõl, Domaszéktõl ajándékba kaptak fogászati felszerelést, és orvost is találtak, aki hetente több alkalommal rendelni fog. Így januártól elindulhat a község saját fogászati rendelõje is, a helyiek nagy örömére.
Szász Enikõ

Falunapok az õsz küszöbén (Udvarhelyi Híradó 2007. 09. 07.)

Lövetén az elmúlt évhez képest egy hónappal késõbb ünnepelnek. A tavalyi rendezvény nagy sikernek örvendett, így a hétvégi napokra legalább annyi falubelit, érdeklõdõt és elszármazottat várnak haza a szervezõk, hiszen igazán tartalmas és változatos programot állítottak össze. A falunapok hivatalos megnyitójára szombaton fél kettõkor kerül sor, ezt követõen Müller Csaba tart elõadást a hagyományos székely népi építkezésrõl. Az este csúcspontja a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes elõadása, amelyet reggelig tartó utcabál követ. Vasárnap a Gerõkertben mindenki ebédet kap a híres óriás bográcsból, amely már másodszor hívja étkezésre a lövéteieket. A szabadtéri színpadon kulturális programokkal folytatódik az ünneplés, amelyet este szabadtéri buli zár. „Nem lehetett nem észrevenni!” – mondták a tavaly a Lövéteiek, és ránk gondoltak, hiszen egy nyereményekkel és érdekes játékokkal felszerelt Udvarhelyi Híradós sátorral velük ünnepeltük a tavalyi falunapokat. Idén is jelen leszünk a rendezvényen, és reméljük a tavalyihoz hasonló eredményt érünk el. Vasárnap a Gerõkertben felállítjuk az UH-szigetet. Ajándék léggömböket fogunk osztogatni, és élményfotókat készítünk a gyerekekkel.
Szász Enikõ

Kisboldogasszony ünnepe (Udvarhelyi Híradó 2007. 09. 07.)
Lövéte

Kisboldogasszony búcsúünnepet tartanak a hétvégén. A jeles napra külsõségeiben készült a templom. Magánadományból új szõnyeg és 20 új szék került a napokban az oltártérbe. A búcsús szentmise szombaton 12 órakor kezdõdik, amelynek fõcelebránsa a lövétei születésû Gábos Zoltán (Málnásfürdõ) plébános.
Az út minõségétõl is függ a jövõ (Udvarhelyi Híradó 2007. 07. 06.)
Silány állapotban van a Szentegyházán, Lövétén, Oklándon és Újfalun átvezetõ útszakasz, de némi reményre ad okot, hogy aszfaltozása szerepel a megyei tanács programjában.
Az útszakasz Lövéte határától kövezett megyei út, melynek aszfaltozása azért is fontos volna, hogy a faluturizmust fellendíthessék – mondta Lázár Zoltán, Lövéte polgármestere. A községben már jó ideje tervezik a turizmussal, vendéglátással foglalkozók egyesületbe tömörítését, azzal a szándékkal, hogy ez az egyesület venné át a község rendezvényeinek szervezését, fellendítve a faluturizmust. Ennek egyik akadálya a rossz minõségû út.
– Hozzánk a külföldi turisták nagy része csak egyszer jön el, másodszor a rossz útviszonyok miatt nem kívánkozik vissza – panaszolta a polgármester. A községen átvezetõ útszakasz aszfaltozásának tervezése folyamatban van, de a pénzre még várni kell. A megyei tanács uniós pályázati pénzekbõl, valamint banki hitelbõl szándékozik megvalósítani az aszfaltozást.
– A támogatási várólistán az elsõséget élvezõ kiemelt régiók közt is az elsõk közt vagyunk. Remélhetõleg rövidesen sikerül megszerezni a támogatást, és a mai poros út helyett aszfaltúton fogadhatjuk az idelátogató turistákat is, akik visszatérõ vendégek lesznek községünkben, és ez egyféle jövedelemforrást jelent majd az itt lakók számára – reménykedik a 3600 lakost számláló Lövéte polgármestere.
(bbj)
 

Keresés a Honlapon

Random Image

Nincsenek képek
Alapértelmezett Beállítások