hétfő, október 23, 2017
   
Betűméret
Bejelentkezés
  • Lövétei Lakodalmas
    Lövétei Lakodalmas
  • Lövétei látkép
    Lövétei látkép
  • Októberi hóharmat
    Októberi hóharmat
  • Ősz Kirulyban
    Ősz Kirulyban
  • Hargita alatt
    Hargita alatt
  • Vargyasláza
    Vargyasláza
  • Esztena
    Esztena
  • Reggel a legelőn
    Reggel a legelőn
  • Karulyos pusztája
    Karulyos pusztája
  • Kéknefelejcs
    Kéknefelejcs
  • Fehér berek
    Fehér berek
  • Kilátás Kőgyakrából
    Kilátás Kőgyakrából
  • Májusi reggel
    Májusi reggel
  • Tavaszodó Kereberce
    Tavaszodó Kereberce
  • Őzek
    Őzek
  • Fuvaros
    Fuvaros
  • Kirulysarka
    Kirulysarka
  • Kereszt Vargyaslázán
    Kereszt Vargyaslázán
  • Tropp ...
    Tropp ...
  • Kőkereszt Kirulyban
    Kőkereszt Kirulyban

Mesék



Nagyapó mesél




A tarka Jézus (Udvarhelyszéki népmese)

Egykor a szentegyházasfalusiak megláttak egy harkályt, s csodálkoztak rajta, miféle csoda állat is lehet az. Az egyik eléáll, s azt mondja:
-Az biz a tarka Jézus, s én láttam a likat is egy magas fán, ahová berepült.
Összegyûlnek, s azt határozzák, hogy fogják el. Tanakodnak, mi módon foghatnák el, s abban állapodnak meg, hogy egy hosszú lajtorját visznek, s felmásznak rajta.
Abban az idõben nem volt szabad nekik fát vágni az erdõbõl, s most a székely furfang feltalálta magát: engedélyt kértek a királytól egy lajtorjának az átvivésére az erdõn, hogy megfoghassák a tarka Jézust. A király nem gondolva semmivel, engedélyezte is.
A falu két legerõsebb embere megfogta a lajtorja két végét, s amint vitték, ötven ember elõre vágta a fát, hogy haladhassanak a lajtorjával, mert keresztben vitték. Amikor csaknem odaértek volna, egy fa nagy szerencsétlenségükre rádõlt, s kettétörte a lajtorját. Most egyfelõl szomorkodtak, hogy a lajtorjának kárát vallották, de másfelõl bezzeg volt öröm, hogy a királyt sikerült kijátszani, s fához jutottak.
Tanakodni kezdtek, hogyan menjenek fel a fára. Egy öreg azt mondta:
― Ecsém, állj te alól, a másik feláll a válladra, a harmadik esmét az õ vállára, s így tovább, mindaddig, míg a legfelsõ a likat el nem éri.
Mikor a legfelsõ fenn volt, elkiáltja magát:
— Elértem a likat, hé, konyé!
Benyúl, megfogja a tarka Jézust benne, s felülrõl ismét azt kiáltja örömében:
— Kezemben van a tarka Jézus, megfogtam!
A legalsó azt kiáltja vissza:
— Hadd lám, mutasd, hé, konyé! ― s ezzel uccu neki, vesd el magad, kiugrott hirtelen a konyé, a többiek lepottyantak, a felsõ pedig kezénél fogva fennakadt.
Most már azon tanakodtak, hogyan vegyék le. Az egyik azt mondá:
— Úgy, hogy hajigáljuk a fejszével addig, míg a keze elszakad, s akkor õ is lepottyan, mint mi.
Hajigálták is sokáig, hát egyszer elszakadt a karja, a tarka Jézus ott maradt a kezével együtt, a konyé pedig lepottyant.
(Forrás: Háromszék, 2008. dec. 1.)
 

A lövétei ember a királynál

Egy lövétei embernek tizenkét fia volt: hat katona, hat pedig csak növendék. Szegény ember volt, s mindenfelé folyamodott, hogy kisebbik fiait is felnevelhesse. Tudós emberek azt a tanácsot adták, forduljon egyenesen a királyhoz, az bizonyosan megsegíti. Elment erre egy prókátorhoz (vagyis ügyvédhez), s kérte: csináljon neki egy folyamodást a királyhoz. A prókátor azt kérdezte, van-e pénze. Mert az írásnak öt pengõ forint az ára. A szegény ember azt felelte, nincs, s eközben látta, hogy az ügyvéd pennával mint rója egyik sort a másik után a papirosra. Hazaballagott, írószert kért valahonnan, s õ is sorokat húzogatott egy papírra, éppen mint az ügyvédtõl látta.
Felment a királyhoz, s átnyújtotta neki az írást. A király jó darabig nézegette, de nem tudott eligazodni rajta. Elõkiáltotta a titkárt, odaadta neki. A király is, a titkár is sokféle nyelven tudott beszélni és írni, de a lövétei ember írásán nem tudtak eligazodni ketten sem. Kérdezték az embert, ki írta, s mi van benne. A szegény ember elmondta, hogy ezt bizony õ maga írta, mert a prókátor öt forintot kért az írásért, s neki nem volt, és segélyért esedezik a király felséges személyéhez, mert neki tizenkét fia van, hat már katona, hat pedig még csak növendék, s nem tudja õket felnevelni. A király ismét elvette az írást, és a szegény embert kiküldte a másik szobába, hogy várakozzék egy kicsit. Összehívta az országból a nagy urakat, mindegyikkel háromszáz forintot tétetett az asztalra, s mikor a pénz együtt volt, elõvette a lövétei embernek az írását, s odaadta nekik, hogy olvassák el. Azt mondta, hogy az asztalon levõ pénz azé lesz, aki az írást el tudja olvasni. Az urak közül azonban nem tudta egyik sem. Ekkor behívta a király a lövétei embert, s kezébe adta az írást, hogy olvassa el õ. Az ember bezzeg elolvasta, s azzal a pénz az övé lett. (Szivárvány. XII. évf. 192. szám. 12-13. o.)



Gergõ meséje

Régebben az emberek nyáron, amikor a mezõre mentek, a gyermekeket reahagyták a nagyobb legénykékre. Ezek összeegyeztek egy páran, hogy szerre mennek megenni az ebédöt, egyik helyré s a másik helyré. Meg is ették így szerre mindenütt egymásnál az ebédöt, de sehogy se laktak jól vele. Eszibe jutott akkor Gergõnek, hogy náluk van savanyótej is. Az ajtó fölött vót egy póc, s ott tartották a savanyótejet. Vett Gergõ egy ilyen karosszéket, s reatett egy kisebbet, hogy felérje. Csak ahogy mind ágaskodott, leverte a dézsát, s mind kárbament a savanyótej. Megijedt Gergõ, hogy az apjáék erõssen megverik ezért, s kifutott a házból. Futott le Almás felé, hogy valahol szolgálatot keresne, hogy ne keljen hazamenjen.
Hát ott mindgyár a falu szélén reaszól egy ember:
- Hová mész te, kicsifiú?
- Én szolgálatot keresnék.
- No, nekem is egy ilyenforma legényke kellene juhokat õrizni – mondta az ember.
Gergõ el is szegõdött hozza. Másnap tettek föl neki kenyeret, szalonnát, gyufát, s hagymát, s indult a juhokhoz.
A juhok, ugye, mind összebújtak a nagy melegben. Tüzet rakott Gergõ, hogy megsüsse a szalonnát, de a száraz avaron el kezdett harapózni a tûz. Meggyúlt a juhokon a gyapjú, s mind elégtek. No, mostmár nem vót mit csináljon Gergõ. Elkeseredve ment tovább szerencsét próbálni.
Karácsonyfalván megint találkozott egy emberrel, akinek éppen szolga kellett az erdõléshez. El is mentek ketten az erdõre fájért az ökrökkel, s a tehenekkel. Másnap osztán, hogy már tudta a helyet, egyedül küldte a gazda a szekerekkel. Meg is rakta fával a szekereket, de közbe esõ lett, megsíkosodott az út, s az ökrök nem bírták a terût. Gondolta Gergõ, béfogja a teheneket is, hogy könnyebb legyen az ökröknek. Kereste, hol kap egy lyukat, ahová köthetné, de csak hátul a nyújtón kapott, s ezért oda fogta bé a teheneket. No aztán húzták is addig kétfelé a marhák, amíg feldöjtötték a szekeret.
Hát nem vót mit csináljon, tovább állott. Lesz, ami lesz, ment Oklánd felé le. Ahogy ott menyen a falu között, egyszercsak az egyik házból megszólítsa egy vénasszony:
- Kit keresel te legényke?
- Én szolgálatot – azt mondja -, ha valaki megfogadna.
- No én megfogadlak – mondja a vénasszony. – Egyéb dolgod nem lesz csak az, hogy mindennap vigyél föl engem Szentmártonba a doktorhoz, mer beteges vagyok.
Hát örvendett a csóró, hogy egyéb dolga nem lesz, s ezt könnyen el tudja végezni.
Másnap szól az öregasszony, hogy no indulhatnak.
- Hol vannak a lovak – kérdi a legényke -, hogy fogjam bé?
- Nincs se lovam, se szekerem, azért fogadtalak, hogy te vigyél be Szentmártonba – mondja a vénasszony, s odaadta a doktornak járó pénzt is.
Hát méges, gondolja Gergõ, megpróbálja. Fölvette a vénasszonyt a hátára, s elindultak. De erõsen elfáradt az úton Gergõ, s amikor megérkeztek a doktorhoz, Gergõ megbotlott az ajtóba, s a vénasszony béterült a ház közepibe. Erre Gergõ sem maradt egyhelybe, megfutamodott, s ahogy tudott, igyekezett el onnan. Akkor jutott eszébe, hogy nála maradt a doktornak való pénz. Indult is rögtön hazafelé. Karácsonyfalvát s Almást kikerülte, hogy ne akadjon össze vót gazdáival.
Így számolt le otthon Gergõ a savanyótej árával.
(Elmondta: Lázár István, 48 éves, 1969. Hargita. II. évf. 81. szám. 3. oldal)


 

Keresés a Honlapon

Random Image

Nincsenek képek
Alapértelmezett Beállítások