hétfő, október 23, 2017
   
Betűméret
Bejelentkezés
  • Lövétei Lakodalmas
    Lövétei Lakodalmas
  • Lövétei látkép
    Lövétei látkép
  • Októberi hóharmat
    Októberi hóharmat
  • Ősz Kirulyban
    Ősz Kirulyban
  • Hargita alatt
    Hargita alatt
  • Vargyasláza
    Vargyasláza
  • Esztena
    Esztena
  • Reggel a legelőn
    Reggel a legelőn
  • Karulyos pusztája
    Karulyos pusztája
  • Kéknefelejcs
    Kéknefelejcs
  • Fehér berek
    Fehér berek
  • Kilátás Kőgyakrából
    Kilátás Kőgyakrából
  • Májusi reggel
    Májusi reggel
  • Tavaszodó Kereberce
    Tavaszodó Kereberce
  • Őzek
    Őzek
  • Fuvaros
    Fuvaros
  • Kirulysarka
    Kirulysarka
  • Kereszt Vargyaslázán
    Kereszt Vargyaslázán
  • Tropp ...
    Tropp ...
  • Kőkereszt Kirulyban
    Kőkereszt Kirulyban

Székely anekdoták

 

Álljon kend félre!

  

Share
  

Álljon kend félre az útból! – kiált a szekeres székely a szász atyafira, - mert ha nem, úgy jár, mint a másik. A szász megijed, s kitér az utból; de midõn a székely elhaladt, bátorságot vesz magának s utána kiált:

- Hát a másik hogyan járt, hallja, szomszéd!?

- Hát csak úgy, bolond, hogy nem akart kiterni az útból, s én tértem ki.

 

A síró székely

 

Nagypéntek volt. A pap oly szépen prédikált Jézus szenvedéseirõl, hogy az egész templom népsége sirva fakadt. Csak egy ember akadt, akin nem fogott az elegikus hangulat, aki nemcsak hogy nem sirt, sõt nevetgélt a többiek kesergése fölött, - ez is idegen volt.

Amint kijönnek a templomból, megszólítja az idegent egy, még akkor is könnyezõ hívõ:

- Hát kendnek hol volt a lelke, hogy kaczagni mert kend, mikor a többi kesergett?

- Csak ott, hogy hát ha én sirni akarok, otthon sirok, a mi templomunkban.

 

Dialektus

 

A marosszéki fiut bekerítették a vásárhelyi kollegiumba, hadd váljék belõle irástudó ember. A fiut egy falujabeli filozófus vette védõ szárnyai alá. A gyerek nem tudván hamarjában leszokni arról az édes marosszéki dialektusról, a filozófus sokszor figyelmeztette, hogy ne beszéljen mindig á-val. Egy este, a szokott takarodó alkalmával, a fiú kerülvén az á-t, így szólott a protectorhoz:

- Batyam! Adj’ide a parnamat!

 

Sorompó

 

Egy úri család utazik Borszék felé. A mint egy falun mennek keresztül, látják, hogy az utcza vége el van zárva sorompóval. Megszólítanak egy arra õgyelgõ embert:

- Merre kell mennünk bátyá?

- Hát arra, ni, a hol a sorompó van.

- Hiszen ott el van zárva az út!

- Azárt mehetnek, bátran, mert azt úgy is csak a marhák számára csinálták.

 

Hallgatsz!

 

Csata után temették a halottakat. Az orvosok elõbb megviszgálták õket: „ez meg van halva, ez is, ez is stb. Ezeket el lehet temetni.”

Az ide-oda való czipelésben egy baka föléled, látja hogy mi történik körülötte, s fájdalmas hangon megszólal:

- Bajtársak! Ne temessetek el, hiszen még élek.

Hamar megfelel az egyik egészségügyi:

- Hallgatsz! A doctor úr csak jobban tudja, mint re.

 

A béka

 

                Paplakot építettek egy faluba, a mely a filiája volt a szomszéd községnek. Ez a dolog sehogysem tetszett a papnak. Megszóítt az építõk közül egy embert:

            - Hallja-e János bá! Hiába építik olyan nagy garral azt a házat, mert ebbe a szegény faluba sohasem kapnak kendtek papot.

            - Egyet se busuljon, tiszteletes uram! Csak tó legyen, békát eleget kapunk.

 

           (Forrás: Székely Humor. Adomák és rajzok. Szerzé: Mátyás            Sándor. Temesvárott, Nyomatott Veres Sámuelnél, MDCCCLXXXIX.)

 


A császárvágás

A „császárig” vitte a pörét az oláhfalvi székely atyafi. Õ úgy gondolta, hogy neki „szent” igaza van, de elverték rajta a port, hogy csak úgy füstölt hazajövet.
Ahogy megérkezik, a kapuból már elõre bekiáltott a feleségének:
- Asszony, hallod-e?! Teréz te! Hozd ki azt a fejszét. Mert ha hiába mentem a „császárig”, hát ne is lássak semmiféle császárt!
S ezzel úgy tett, amint jónak gondolá s az udvaron díszelgõ terebélyes császárkörtefát úgy kivágta, mint a pinty.

Mikor a kiló bejött

A városban szolgáló székely leányt elküldik egy kiló húsért, de hogy akkor jött be divatba a kiló, hát elfeledte az új szót. Viszza se akart menni, hogy újra kérdezze, hát így adta elõ a mészárosnál:
- Már én nem tudom, hogy kilóg-e, belóg-e, de valami lógó húst adjon ezért a pénzért az asszonyomnak.

Az Olt meg a Küküllõ folyókról

Régebbi idõben nagy dolog volt, ha valaki Csíkból Udvarhely megyébe átment. A „küssõfõdön” (külföldön) volt, tehát „járt-kõt ember”. Egyszer egy atyafi átmén valami ügyes-bajos dógában s amikor hazakerül Csíkba, az otthonlevõk elkezdik kérdezni:
- Hát méjen világ van no, ott küssõfõdön? Mit csinálnak az emberek? S mi egyéb?
- Hát ott es éppen olyan világ van, mint nálunk – mondja a járt-kõt atyafi -, de az emberek mind megbolondultak.
- Hát ugyan bizon méétt?
- Hát csak azétt, met az Oltot Küküllõnek híjják. (Az alcsíki góbé ugyanis azt hitte, hogy a világon csak az Olt folyó van egyedül).

A gondos egyházfi

Haldoklik az öreg székely és végrendeletet csinál. Hagyományoz mindenik fiának, hanem a végén eszébe jut, hogy õ hitközségi ember is. Mint jó egyházfi rágondol az egyházi emberekre:
- Azt a tinót, aki a tavaszon a havasba elvesze a szántás elõtt hat héttel, hagyom az eklézsiának. Ha pedig megkerül, legyen a Mihály fiamé.

Borzfogás

Pali bácsinak gyönyörû borzbõr-tarisznya lóg az oldalán. A városban meg is bámulják, meg is kérdezik, mert két borz bõrébõl került ki a szép bõrtarisznya.
- Ugyan Pali bácsi, hogy lehet két borzot fogni?
- Hogy-e? – veti oda Pali bácsi, - hát megfogok hármat, elszalasztok egyet s megvan!...

A góbé tanúi

Bejön az irodába egy székely, aki valami verekedésben volt ludas. Nem történt ugyan semmi, mindössze a góbé úgy vágta fejbe Kis Jánost, hogy meghalt, de a törvényszék „akadékoskodott”. Tehát ügyvédre volt szükség.
- Úgy volt – mondja a fiskálisnak a székely – hogy én Kis Jánost csak meglöktem és õ aztán nekiment a falnak.
Az ügyvéd megcsóválja a fejét:
- Ezt bizonyítani kell. Ki látta, hogy így volt?
- Az egész falu látta.
- De tanuk kellenek. Két tanú. Két ember, aki látta. Hát ki látta?
- Az egész falu látta.
- Az nem ér semmit. Két ember kell, aki eljöjjön a törvény elé eskü alatt vallani, hogy Kis János a falnak ment.
- Olyan is van.
- Kicsoda?
- Hát … Nagy Péter, a sógorom. Meg Hajmás István, a komám.
A ügyvéd föllélekzik:
- Na végre! Hát ezek látták?
- Látták. Ott álltak mellettem.
- Hogy a falnak ment?
- Hogy a falnak ment.
- És eljönnek azt eskü alatt bizonyítani.
- El.
- Hát beírhatom a nevüket?
A székely megvakarja a fejét.
- Tessen azzal a beírással vagy holnapig várni. Elõbb beszélek velök.


Oláhfalviakról ...
 

Egy elõkelõ úr deszkát vásárolván, mialatt annak árát kifizeté lakában, a deszkaárus egészben meglátá magát a nagy tükörben, s nevetni kezde magában.
- Mit nevet, földi? – kérdi az úr.
- Én biz azt – volt a felelet - , hogy tova egy falumbeli embert látok, ne! Én jól ismerem õt s õ nem engem, nem akar ismerni a kevély büszke.

Két szekeres egyike bemvén egy fõrangú úrhoz megtudni, van-e aladó gabonája, meglátá magát a nagy tükörben, s útitársát vélvén ott állani, kérdé megütközve hirtelen:
- Ugyan bizon, bátya, hát kied is itt van? Hiszen én kiedet ott künn a szekéren hagyám.

Egy királybíró utat csináltatván a Hargita közelében, látá, hogy egy oláhfalvi ügyes ember letette kalapját egy nagy kõre, s úgy töri vasbottal a követ, mondá neki:
- Földi! Tegye fel azt a kalapot, én nem akarom hogy senki süvegeljem engem, fõképpen mikor munkában van.
- Én bizon nem is az ázért vettem le – mondá sajátságos egyszerûséggel az oláhfalvi.

Egy oláhfalvi elmés ember egykor ezzel álla bé egy fõtanoda elsõ tanárjához:
- Én azt hallottam, édes professor úr, hogy itt ma disputatio lesz, s azért jöttem, hogy tudjam meg, mi az a disputa?
- Az abból áll – monda tréfálódva a tanár -, hogy az egyik ember kérdést teszen a másik eleibe, s aki nem tud megfelelni a kérdésre, az tartozik hat forintot fizetni a kérdõnek.
- Jó – mond az oláhfalvi -, úgyhát disputáljunk mi ketten.
A tanár most leülteté õtet az asztal mellé, szembe magával, s letéve hat forintot az asztalra, monda:
- No, én azt kérdem tõled elsõben is, mondd meg nekem, ki volt Jézusnak az anyja?
- Azt már jól tudom, hogy Szûz Mária volt, hallottam a plébános úrtól is elégszer – felele az. – De ne menjünk most olyan messze – mond az oláhfalvi - , hagyjuk el azt a régi dolgot, hanem mondja meg a professor ár, hogy ki volt az én anyám?
- De azt csak nem tudhatom, hogy ki volt a te anyád – mondá a tanár.
- No, ha nem tudja, hát enyim a hat forint – mondá az oláhfalvi, s elkapván a hat forintot az asztalról, mint a szél, eltûnék a tanodából.

Egy havasalji ember deszkát vivén eladni kisfiával, szekere bedûlt a sáncba. Két útitársa odaérkezvén, helyreigaziták a szekeret. E szekeres továbbindultában mondá kisfiának:
- Minket mégis kisegíte a bajból a jószerencse.
- Minket bizon nem a jószerencse – mondá a fiú - , mert minket Pistabáék.

Egy deszkaárus a városban látván, hogy a fiacskája a toronyóra ütéseit számlája ujjain, kérdé tõle:
- Hány az óra, fiam?
- Négy vékony, kilenc vastag mindössze tizenhárom – felele a fiú.

Egy ember a havas alól peres dolgában a fõvárosba mene az ügyvédehez, hideg télben, térdig érõ hóban.
- Jó szánút van-e, földi? – kérdé tõle az ügyvéd.
- Biz én nem tudom, mert én gyalog jöttem – felelé az.

Egy deszkaárus a havas alól a városba menvén láta ottan egy rendkivüli kövér s egy rendkivüli sovány úriasszonyt, monda szekerestársának elõbb a kövérre, aztán a soványra mutatván:
- Ne te, né! Ez tán mind megeszi annak a másnak a részit.

Egy nagy havas közelében huzamos idõ alatt egy falucska keletkezett, hol azelõtt csak néhány juhászkunyhó volt. E falunak még vad s míveletlen lakói más falvak példájára egy diákot hozának a fõtanodából a húsvéti ünnepre. A diák prédikálásával nagy kedvességet nyere elõttük. E diák midõn hazaindula ünnep után közülök, néhányan megfogták õtet s elvágának egy kicsin darabkát a füle hegyébõl. A sérelmes diák panaszt teve azért a tiszthatóságnál s aztán a szembesített bevádlottak így menték ott magukat:
- Mi e diákot igen megszerettük a szép tanításáért, s elvégeztük magunk között, hogy pünkösdre is eppen ezt a diákot hozzuk magunk közi, azért jegyztük meg a fülit, hogy azon jegybõl ráismerhessünk, s annál könnyebben kiválaszthassuk a nagy sereg diák közül.

Egy ifiú ügyvéd a homoródi fürdõn létében kérdé mulatságból ottan egy oláhfalvi fiúcskától:
- Hát igaz-e az, hogy a ti falutokban lakó gazdák nem merik egészen végigszántani a szántóföldjüket, mert attól félnek, hogy ha egyik végére igen kimennek az ekével, addig a másik vége felbilen?
- Nemigen billedez biz az, hallja kend – felele a fiú – mert annak annyi kõ van a végin, hogy nem tud felbilleni.

 

Tudják õk együtt
Hárman valának, akik Kolozsvárra igyekezének: András Ferencz, Ferencz András és András András. Mennek mendegélnek, mindenütt torony irányában. Megszólitja õket valaki:
- Merre mennek, atyafiak?
- Mi bizon Kolozsvárra?
- Tudja-e kend, hogy merre van Kolozsvár? – kérdi az egyiktõl.
- Nem én.
- Hát kend?
- Én sem tudom.
- Hát kend?
- Én sem tudom, de tudjuk mi együtt.


Nyomós ok
Körutat tett a püspök a Székelyföldön. Minden faluban elébe harangoztak, csak Kápolnásfaluban nem. A püspök titkárjának feltünt ez a história, s alig várta, hogy valakitõl megkérdezhesse az okát. – Éppen arra ballagott a harangozó; a titkár megszólitja:
- Hogy esik az, hogy kendtek nem harangoznak?
- Biz az rosszul esik; de hát annak hetvenhét oka van, hogy mi nem harangozunk.
- Mi lehet az elsõ ok?
- A legelsõ az, hogy nincs harangunk.
No bemegy a püspök a faluba. A hivek ráesnek, hogy adjon nekik külön papot, mert nagyon megunták ezt a filialéskodást. A püspök kapaczitálni akarja õket:
- Nem lehet az kedves hiveim! Hiszen kendteknek se tornyuk, se harangjuk, se paplakjuk. A jó gazda úgy csinál, hogy elõbb istállót épit, azután szerez marhát.
Erre megfeleltek tizen is:
- Kicsi baj az kegyelmes uram! Épitünk mi istállót hármat is, csak marhát adj nekünk.






Homoródalmási és lövétei Orbán József meséi (1831)

A hosszú kezû Majom

Azt mondják a Természet-vizsgálók hogy a Majmoknak Ázsia és Afrika a Hazájok; s nálunk csak ritkaságból hordoztatnak: de az ujabbi észrevételek szerént Európában is bõven találtatnak, legfõkképpen a hosszúkezû Majmok, s ezek sok helyeken a lakosoknak nagy károkat is tesznek – azonban minthogy az emberekhez ábrázatjokra nézve amazoknál még inkább hasonlítanak s igen jól tudnak magokra ügyelni, keveset lehet közülük elfogni.

A Nyerges és az Ostorhegyes
(egy félig mese, félig anekdota)

Közönségesen tudjuk azt mi itt Erdélybe, hogy a falusi úgy nevezett Por – szászokná néha magok a fejérnépek szokták hajtani a lovakat. Egykor egy Szászné szekerezni indul; az ostorhegyes mint fiatal jól tartott ló vickándozott, s néha néha ki ki rugott a hámból – az öreg nyerges, aki csak nevette a délceg Csikó vickándozását, monda egykor nékie: „Néked jó kedved van, úgy látom édes öcsém, de majd-majd ha az tereh kezdi nyomni a hátadat a mi most az enyimet, gondolom hogy meg fogsz lassadni” – „Az enyimet?” fele kevély hangon az ostorhegyes – „Én azt nem hiszem, hogy valaha egy fejérnép azt tehesse velem”. „Na, na! el jön még az idõ, mond az öreg nyerges, hogy szavamra térsz”. Ugy is lett, mert nem sok idõre ki dõlt az öreg a hámból, s az erõs ostorhegyesre tették a nyerget, s milett belõle? Az hogy esztendõ sem tölt el, s a dacos le konnyasztotta fülit Gazdaasszonya alatt.
Néktek jámbor szásznék szabad lészen ezután is a nyergesre rá ülni: de ti kedveseim, magyar fejérnépek velünk ezt ne cselekedjétek mert jól lehet közöttünk is találtatnak néha olyanok akik õnkéntesen megeingedik magokat nyergeltetni, - de tudjátok meg azt, hogy ritka a békességes türõ Magyar. Hallgat ugyan õ egy darabig, de mindenkor lehet attól tartani, hogy hallgatásának levetés, és megrugdosás lesz a vége.

Csak kár, hogy Menyét természetü

Egy társaságban azzal dicsérnek meg egy leányt, hogy igen jó gazdaasszony lesz belõle, csak kár benne, hogy menyét természetû. Ezt nem értvén egy valaki, kérdezé, hogy mi lehessen aza menyét természet? „Az úgy – mond egy valaki – hogy a gúzsajtól erõssen írtózik, úgy, hogy a házat is el kerüli ahol azt látya.

Az oláhfalviakról ...

Kõhalomban két oláhfalvi szekeres egyike bement egy nagygazda szászhoz, megtudni, hogy van-e eladó gabonája. Meglátva magát az elõszoba nagy tükrében, azt hitte, hogy a komáját látja ott állni, s megütközve kérdezte:
- Ugyan bizony komám, hát kied s itt van? Hiszen én kiedet ott hagyám künn a szekéren.



Az oláhfalvi ember deszkát vitt eladni kisfiával együtt Segesvárra. Útközbe szekerük bedõlt a sáncba. Két szekeres falustársuk odaérkezvén, segítettek kiemelni a szekeret s továbbmentek. Mondta az apja a fiának:
- Minket mégis kisegített a bajból a jószerencse!
- Minket bizony nem a jószerencse – válaszolta a fia – hanem Pistabáék!

 

- „A fa ahová esik, ott marad” – azt prédikálta ma reggel a papunk – mondta az oláhfalvi ember a feleséginek -, de ez nem igaz, mert úgy megszûkült a fa mára a havason, hogy még a mély árkokból is mind elhordják.


Egy havasalji gazda a peres dolgát elintézni bement Székelyudvarhelyre az ügyvédjéhez, hideg télben, térdig érõ hóban.
- Jó szánút van-e, bácsi? – kérdte tõle az ügyvéd.
- Én nem tudom, mert én gyalog jöttem – felelte a gazda.


ProLövéte Egyesület ©

Share

Keresés a Honlapon

Random Image

Nincsenek képek
Alapértelmezett Beállítások